A Székely Mikó Kollégiumban töltött 12 esztendő alatt sok kedves tanárom volt, akikre ma is felnézek, egy-egy jó szó, a biztatásuk, egy kellő időben jött pedagógusi gesztus bizony ma is kísér. Kisgyörgy Zoltán egyike azoknak, akiket nagyon szerettem, s bár csak néhány alkalom erejéig tanulhattunk vele, tőle, ma is jólesik visszagondolni az együtt töltött órákra. Zsenge diákként fel sem merült bennem, hogy évekkel később esetleg ismét tanulhatok majd Zoli bácsitól, de megadatott: tizennegyedik éve immár munkatársak, kollégák vagyunk. 

Mosolyogva idéztük fel a mikós éveket, és rendkívül jólesett, hogy kedvesen fogadott s üdvözölt a szerkesztőségi csapatban, rögtön meghagyta: tegeződjünk. Háromszék minden szegletének jó ismerőjeként hétről hétre rótta vidéki útjait, s ha néhanapján összefutottunk a szerkesztőségben vagy telefonon beszélgettünk, Zoli bácsi mindig biztatott, bátorított. Jólesett hallani, megtapasztani, hogy nem csak az olvasók, de a kollégák, „a nagy öregek” is figyelik a munkámat, az írásaimat. 

Valahányszor falun jártam anyagot gyűjteni az évek alatt, mindig felmerült bennem, hogy Zoli bácsi ott bizony már minden érdekes és értékes információt begyűjtött, leírt... maradt vajon nekem is valami? Aztán menetrendszerűen megbizonyosodtam, megbizonyosodom arról, mindig van újdonság, mindig adódik olyan alkalom, kezdeményezés vagy történet, amiért érdemes újra és újra elindulni egy-egy háromszéki falu felé. Mindig akad olyan helybéli, aki szívesen mesél, aki valami újat mutat, aki tenni akar a közösségéért, akinek kitartó, csendes munkálkodását érdemes megörökíteni egy-egy írásban. Máig erre inspirál Zoli bácsi hosszú évek óta tartó érdeklődése a háromszéki falvak története, öröksége, kincsei, nagyjai iránt. Kitartása példaértékű, s gyakorta érzem azt, hogy többször kellene ihletért, jó történetekért falvaink felé fordulni.

Tavaly ősszel beszélgetést készítettem Zoli bácsival az önkormányzat által megjelentetett 60 plusz magazin olvasói számára. Akkor éppen alaposan ránk ijesztett, „a szívem is rakoncátlankodni kezdett” – fogalmazta meg az írás záróakkordjaként, ennek ellenére vállalta a találkozást. „Kollégát nem utasíthatok vissza!” – szögezte le. Azóta is hálás vagyok érte! Úgy éreztem hirtelen, „kicsi” vagyok a feladathoz, hogy kétoldalnyi szövegben összefoglaljam Zoli bácsiról azt, amihez bizony egy könyv is kevés volna. Talán megérezhette, bizonytalankodom, megadta hát a vezérfonalat, hozta a tőle megszokott humorral átszőtt fordulatokat, néhány könyvet, megannyi emléket. És miközben mesélt, Zoli bácsi javasolt, tanított is. Nekem pedig hirtelen azok a régi földrajzórák jutottak eszembe... 

Maholnap már csak egy kőhajításnyira vagy a bűvös kilencventől, Zoli bácsi. Azt kívánom, ajándékozzon meg a Gondviselőnk jó egészséggel, hogy „szokotálódj” még – ahogy egy éve fogalmaztál, a tízezredik lapszámban –, hogy tanulhassunk még tőled, hogy legyen alkalmunk még együtt nevetni, hogy Erdővidék falvaiban járva még sokan, sokáig kiálthassák utánad: „jó szerencsét, mérnek úr!” Isten éltessen, Zoli bácsi!