A május utolsó napjaiban megtartott háromnapos színháztudományi konferencia izgalmas betekintést kínált a mai magyar színház helyzetébe határon innen és túl. Negyvenhat elő­adás hangzott el negyvenhét előadótól, akik lefedték a magyar színházi szakma hagyományos és modern területeit. Erdélyből Kolozsvárról, Marosvásárhelyről és Sepsiszentgyörgyről érkeztek résztvevők. 

Újdonság volt az idei konferencián az is, hogy külön romániai szekció is volt, ahol szóba került többek között a Liviu Ciulei munkásságához köthető 1961-es reteatralizációs forradalom, amely nagy visszhangot váltott ki a román konzervatív színházi körökben, és amelyre Erdélyben leginkább Harag György és Taub János volt fogékony. Szó esett Gianina Cărbunariu kortárs román–magyar interetnikus rendezéseiről is.

Matekovics János Zoltán előadásában rámutatott, a múlt század hetvenes éveire nyilvánvalóvá vált a romániai szocialista hatalom elnyomó, homogenizációs szándéka a nemzeti kisebbségeket illetően. Az 1971-es Júniusi Tézisek és a „kulturális forradalom” értelmében megszabták többek között, hogy a magyar színházak repertoárjában kötelezően teret kell adni román szerzők alkotásai­nak. A Baranga-jelenség már 1952-ben, a Kerge Birka bemutatójával elkezdődött, fénykora a hatvanas-hetvenes évekre tehető.

Aurel Baranga a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagjaként sokat játszott „udvari szerzőként” működött. Jól ismerte a színpadi és dramaturgiai technikát, és számos olyan helyzetet írt meg, amelyekben a kortárs valóság, a közösségi élet visszásságai jelentek meg. Egyfajta „ál-kettősbeszédet” teremtett meg, amely azt a fajta érzetet keltette a nézőben, hogy nálunk is van szólásszabadság, hogy beszélni lehet a rendszer visszásságairól, a közönség pedig fogékony volt erre. Baranga szerint: „Írásaim titka: hangosan kimondom azt, amire nézőim titokban gondolnak.” A szerző ezt megtehette, hiszen a hatalomba beágyazott szereplőként nem kellett tartania retorzióktól. Ez megtévesztő és hamis. A propagandával mutat rokonságot.

A Baranga által képviselt színházi gyakorlat továbbá hasonlóságot mutat a két világháború közötti pesti üzletszínház gyakorlatával, ahol rendkívül hangulatos, jó darabok születtek, amelyek aztán szerzőjükkel együtt eltűntek a süllyesztőben. Ilyen szerző volt például Bús-Fekete László és Vaszari János, akik nagyon jól ismerték a színpadtechnikát, jó szituációkat teremtettek, a közönség élvezte műveiket, és ezzel létrejött egy sikeres színházüzemi ténykedés. Ez rányomta bélyegét a korabeli színház működésére, és olyan szerzők, mint Szép Ernő vagy Szomory Dezső, mellőzésre kerültek. 

Völgyesi Andrásnak a konferencián elemzett sepsiszentgyörgyi rendezése helyenként kabaré- és burleszkelemeket is felhasználva bírálta a szocialista rendszer mechanizmusát, rámutatva annak abszurd voltára. A Molnár Tibor és Vajda Béla által magyarra fordított darab cselekménye egyszerű: Flórián és Adél mintaalkalmazottak egy bukaresti aktatologató hivatalban, egy titkos dokumentumokat tároló állami irattárban. Váratlanul mindkettőjüket félreállítják, kell az állásuk a teljesen inkompetens, de jó felsőbb összeköttetésekkel rendelkező Vasile Vasilének és a munkakerülő, de csinos Doina Bobocnak. A hivatal átadásánál viszont kiderül: Flórián egy kém, aki eladta a rábízott titkos iratokat külföldi titkosszolgálatoknak. Közellenség lesz tehát, Adél pedig a bűntársa.

A sepsiszentgyörgyi elő­adás kiemelt pillanata, amikor az „árulással” szembesülve Cristea igazgató (László Károly), Mateescu (Nemes Levente) és Colibaș aligazgató (Visky Árpád) rémülten, különböző színű telefonokon hazatelefonál, hogy családtagjaik idejében el tudják rejteni a jogtalanul megszerzett javakat. Ez a pantomimjáték az előadás ikonikus jelenete. Völgyesi kabarészerűre hangszerelt előadását alátámasztják az előadás groteszken humoros díszletei, a cipőtalpakkal teletűzdelt világtérkép, a hatalmas, aránytalan lakatok az iratszekrényeken. Emlékezetesek Vasile Vasile (Kuti István) üres festékesdobozai is, amelyekkel folyton belezörög a legfontosabb megbeszélések kö­zepébe.

Arady Zoltán