Midőn Mike Sándor arczképét közöljük, részint a hála adóját rójuk le lapunk részéről, részint a kegyeletnek áldozunk, mellyel viseltetik e férfiú iránt nemcsak Erdély értelmisége, hanem általában a magyar történetirodalom. Mike Sándor az erdélyi országos levéltár főtisztje, adatgyűjtő és régiségbúvár volt. Lapunk dolgozótársainak teljes készséggel nyújtott mindig segédkezet az Erdélyt illető közleményekre nézve s egész véglehelletéig szívesen szolgált minden történetírónak, ki hozzá folyamodott felvilágosításért, adatért vagy okmányért. Valódi ügyszeretettel szolgálta azon ügyet, melynek munkásságát szentelé; nem az, hogy neve az alkotók vagy fölfedezők sorában ragyogjon, nem hogy a siker, melyet óhajtott, az ő munkássága emlékéhez legyen kötve – ilyes hiúság, vagy nemesnek mondható becs­vágy is őt nem bántotta. Fáradozásai, kutatásai szerény gyümölcsét másnak nyújtani, hogy éljen vele s hasznosítsa azt: lelkének szintoly vagy még nagyobb örömet okozott, mint ha maga ragyoghatott vele. Nem hiába, hogy életének másik szenvedélye a gyümölcskertészet volt; egy-egy ritka fajú, vagy épen általa előállított alfajvizes almát vagy körtét, egy-egy szép és sokat ígérő oltógalyt, mint a pomológok rendesen, ő is örömmel nyújtott barátinak, ismerőseinek, még az idegennek is, ha kérte. Így tett levéltári fáradozásainak gyümölcseivel is.

Nevét azért, mert sokaknak segített, sokan ismerték, habár az úgynevezett nagy közönség előtt ismeretlen maradt is az. Altorjai Mike Sándor 1795-ben született január 23-án Aranyosszé­ken, Szentmihályfalván. Korán elvesztett atyját apai nagybátyja pótolta. Tanulását az unitáriusok tordai algymnasiumában kezdette, mely legközelebb esett szülőföldjéhez. A philosophiai tudományokat 1817-ben végezte Kolozsvárott, a katholikus nemes ifjak számára alapított convictusban; a jogiakat ugyanott a királyi lyceumban, 1819-ben, kitűnő eredménynyel. Ugyanez évben írnokká lett a királyi főkormányszéknél s tiszteletből szolgált tíz évet; 1830-ban napidíjassá nevezték ki, 1832-ben rendes írnokká; 1837-ben lajstromozó lett, 1843-ban levéltári aligazgató. A forradalom után 1850–52-ben félfizetéssel nyugalmazták, de addigi foglalkozásai folytatására mégis megbízatott s ezért jutalomkép fizetésének másik fele is megadatott. 1861-ben aligazgatói hivatalába visszaállíttatott; 1863-ban közszolgálata 43. évében levéltári igazgatóvá neveztetett ki; 1864-ben egész fizetéssel nyugalmaztatott, de nyugalma napjait csak 1867. május 27-ig élvezhette, midőn jobblétre szenderült.

A klassikai és történelmi tudományok felé vonzódó ifjút életviszonyai a hivatali pályára sodorták, de amennyire lehetett, itt is szenvedélyének élt. Ezért az országos levéltár szolgálatába lépett. Másfél évtized alatt annyira megismerkedett a levéltárral, hogy a királyi főkormányszék 1837-ben a szebeni országgyűlésre mint lajstromozót – tehát csak másodrendű hivatalnokot – őt küldte a levéltárnak azon részével, melyre az országgyűlésnek s a netalán kinevezendő rendszeres bizottságoknak szüksége lesz. Ez megtisztelő volt reá nézve, de egyszersmind egy élethosszig tartó kedvetlenség forrása. Kutatásai közt ugyanis tudomására jutott az, hogy a királyi főkormányszéknek 1790-ben Erdély alkotmánya visszaállításakor, Kolozsvárra költözése alkalmával, jeles irományok maradtak ottan, s valami nedves pinczébe tétetvén le, ott csaknem veszendőben volnának. Végére járt, s amint a hír beszélte, a dolgot valóságban is úgy találta. Hozzá fogott e penészes irományok rendezéséhez. Téli időben a nedves pinczében való munkálkodása megrontotta egészségét. Erős fő- és fülfájást kapott, minek következtében hallása annyira elveszett, hogy hallcsövet kellett használnia.

Évről évre mind nagyobb arányokat vett levéltári búvárkodása. A levéltárban a közigazgatási szabályok, törvények, országgyűlési iratok, productios perügyek, királyi könyvek, az úgynevezett „Cista Diplomatica”-ban őrzött közokmányokból való dolgozás, törvényes, történeti és diplomatikai kérdésekre kért feleletadás nagyrészt reá bízattak. Az összes levéltári osztályokat rendezte; a királyi könyvek kiegészítését megkezdette; a függőben levő s gyakrabban előforduló tárgyakat külön gyűjteménybe szedte össze, s az egész levéltárról huszonöt nagy kötet oly tárgymutatót készített, hivatkozólag az erdélyi történetirodalom és diplomatika mezején, sőt a tudományos folyóiratokban megjelent rokon adatokra és értekezésekre, hogy az erdélyi történelem és közigazgatás bármely kérdésére a legrövidebb idő alatt képes volt feleletet adni. Neki magának becses könyv- és kéziratgyűjteménye volt irodalmi és történelmi tekintetben, melyeket folyvást saját jegyzeteivel is gyarapított.

Híre elterjedt az országban. Egyik elveszett okmányért, másik nemeslevélért, a harmadik és negyedik ítélet, osztálylevél, úrbéri összeírás, családfa vagy nemzedékrend ügyében fordult hozzá. Magyarország és Erdély számos írója kért és kapott tőle adatot, sőt, kész munkaanyagot bármikor, bármit és mennyit kívánt. Kész és szíves közlékenységét, önzéstelen áldozatkészségét tanúsítják, akik ismerték, és tudósainknak levelei, melyekben a küldött adatokat, felvilágosításokat, könyveket köszönik meg neki. Nemegyszer kérték emlékül fotográf arczképét is, de az öregúr soha sem ült fotográfnak, s az itt közlött arczkép ifjúkori arczképe, melyet gyűjteményében találtak meg örökösei. Kézirati gyűjteményét, értékes óráját, más ritkaságokkal együtt az erdélyi múzeumnak hagyta, azon tudományos intézetnek, melynek maga is tagja volt, s melynek létrehozásában és gyarapításában oly munkás részt vett.

Tudományos szenvedélyével a gyümölcsészet és virágkedvelés egyesült. Egész gyümölcsösöket plántált, külföldi jeles gyümölcsöket honosított, új fajokat állított elő. E téren tekintély volt Kolozsvárott. A gyümölcsészetben példaadó munkásságánál fogva gyakran érintkezésbe jött a külvárosi iparos és földmívelő osztállyal. Ami ritkasága, becses gyümölcse és virága volt, önként ajánlotta másoknak, hogy terjedjen, s a gyümölcsészetet szerettesse meg minél többekkel.

Mike Sándor nevét az erdélyi országos levéltárban évtizedeken át oly buzgón folytatott munkásságának emlékei, s főként a Mike-index, a tudomány és irodalom művelőinél kézirati gyűjteménye, a gyümölcsészet terén úttörő hatásának nyomai, barátai szívében a kegyelet, övéinél a veszteség érzete és az igaz szeretet fogják megőrizni a feledéstől.

*

Jakab Elek történész, levéltáros is megemlékezett Altorjai Mike Sándorról a Századok folyóirat 1867. novemberi számában (I. évfolyam, 3. szám).