Az, hogy nem várható áttörés a kisebbségben élő magyar nemzeti közösség jogainak bővítésében, már az RMDSZ kommunikációjából is kiderül. A magyar szervezet ugyanis semmi ilyesmiről nem beszélt sem a kormányalakítást megelőző napokban, sem azt követően. Márpedig ha lenne valami ilyen jellegű ígéret a partnerek részéről, az szerepelne a kormányprogramban, és egészen biztosan nem hallgatna róla a szövetség.

Téves lenne azonban mindebből azt a következtetést levonni, hogy az RMDSZ fölöslegesen lépett kormányra. Hiszen ezúttal sem választása nem volt, sem igazi mozgástere. Választása azért nem, mert ebben a kormánykoalícióban minden magát Európa-barátnak nevező alakulat ott van – kimaradni ebből azt jelentette volna, hogy a magyar szenátorok és képviselők a parlamentben George Simion temetőgyalázó fociultráival és Diana Șoșoacă magyar- és mindenellenes hőzöngőivel kerültek volna egy táborba. Miután ez épeszű magyar ember számára vállalhatatlan, nem maradt más opció, mint belépni a koalícióba. Csakhogy ez sem volt egy diadalmenet, ugyanis a PSD–PNL–USR-koalíciónak az RMDSZ nélkül is megvolt a kényelmes többsége. Nem szorult rá tehát senki a magyar honatyák szavazataira – hogy az RMDSZ-t mégis bevették, az jórészt annak tudható be, hogy az erdélyi magyar választók elsöprő többségben álltak a jó oldalra az elnökválasztás második fordulójában, és ezáltal olyan elismerést vívtak ki a román társadalomban, amely mellett nem lehetett elmenni. De ugyanígy számított az is, hogy az RMDSZ mindig tisztességes partnerként viselkedett a koalíciókban és az RMDSZ-es kormánytagok teljesítményét is elismerés övezte.

E két tényező segíthette tehát hatalomba a magyar szervezetet – azt pedig, hogy ebben a pozícióban mit lehet elérni, érdemes ismét csak a hazai és nemzetközi körülmények figyelembe vételével megítélni. Kezdjük mindjárt utóbbival, mert az gyorsan rövidre zárható: a nemzetközi közvélemény és az Európai Unió már az orosz–ukrán háború előtt sem foglalkozott a nemzeti kisebbségek ügyeivel, azóta pedig ez a kérdés még inkább háttérbe szorult – friss és szomorú példa erre a Minority SafePack uniós kisebbségvédelmi kezdeményezés sorsa. Naivitás lenne tehát bármiféle külső nyomásra várni, amely majd a román államot rákényszerítené arra, hogy a nemzeti kisebbségek jogait előmozdítsa. 

Ami pedig a belső körülményeket illeti: az RMDSZ lobbierejének megítélésekor és saját erőnk felmérésekor ne tévesszük szem elől egy pillanatig sem, hogy olyan országban élünk, amelyben a választópolgárok mintegy 40 százaléka nyíltan soviniszta, idegengyűlölő, szélsőséges politikai erőket támogat. Nem igazán van más választásunk, mint valamiképpen kiegyezni, szót érteni azzal a törékeny többséggel, azokkal a pártokkal, amelyek legalább nem ennyire nyíltan utálnak bennünket. Ez a romániai magyar politikai érdekérvényesítés valós közege – ebben a környezetben kell valamiféle eredményeket felmutatnia a magyar szervezetnek. 

Csoda-e, ha ezért manapság már nem az számít eredménynek, hogy kisebbségi ügyekben mit ér el az RMDSZ, hanem hogy mit sikerül megakadályozni? Épp ezért a kormányprogramban a számunkra legkedvezőbb részek valójában azok, amelyek kimaradtak: a kétfordulós polgármester-választás, amely számos településen a magyar vezetés végét jelentené, a megyék összevonása, a kisebb községek felszámolása, a közigazgatási átszervezés. Áttörést hosszabb távon csak az hozhatna, ha a román választópolgárok maguk szorítanák peremre a szélsőséges erőket – ennek azonban szükséges – még ha nem is elégséges – feltétele, hogy a Bolojan-kormány eredményes és sikeres legyen.

Fotó: gov.ro