Gyermekkori meghatározó alapok

– Honnan is indítsunk? Talán onnan, hogy az életemnek két meghatározó alapja volt-van. Az egyik az, hogy Erdélyben egy szép kis faluban, Csíkmenaságon – ez Csíkszeredától közel 30 kilométerre fekvő gyönyörű kis település – volt édesapám kántor több mint negyven esztendőn keresztül. Ez egy nagyon mély alapot lerakott az én szívemben azzal kapcsolatban, hogy mint első gyermek vitt magával a templomba nagyon-nagyon sokat. Én egyszerűen nagyon jól éreztem magam ott. Gyermekként persze nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. Amikor már akkora lettem, odaálltam édesapám mellé az orgonához, és vele együtt énekeltem, tanultam az énekeket. Már akkor nagyon mélyen lerakta a szívembe az alapokat, hogy jó dolog énekelni, szeretünk énekelni, de Istenről, az ő hatalmáról és szeretetéről szeretünk énekelni. Ez egy nagyon mély megragadottság volt az én szívemben, és talán innen is indult az a belső vágy, hogy egy napon majd szeretnék én is Istennek szolgálni. Persze, akkor még gyerekként nem nagyon tudtam, hogyan kell vagy hogyan lehetséges ez.

A másik, amiért nagyon hálás vagyok erre az időszakra visszanézve, az az, hogy nagyon komolyan meg kellett tanulnunk a kétkezi fizikai munkát. Négyen voltunk testvérek, és abban az időszakban – hogyan is mondjam szépen és finoman? – anyagilag azért elég finoman tudtunk jelen lenni. De ezért ma hálát adok Istennek, mert a szüleink fogtak, és menni kellett ki a mezőre, dolgozni kellett. Amikor már nem bírták venni nekünk a tejet, vettünk egy tehenet, édesapám felszerelt nekem egy kis kaszát, és tanultam vele együtt. Ez egy nagyon-nagyon szívós munka. Nagyon oda kell hogy tegye magát az ember. De hálát adok ezért az Istennek, mert már az elején megtanította Isten ezt a nagyon kemény munkát. És ebben a nagyon kemény munkában nincsen olyan, hogy van-e kedvem vagy nincs kedvem. Amikor jó idő van, akkor kell a rendet összeszedni. Nem az van, hogy én most eldöntöm, mihez van kedvem. Nem. 

És ma, ha visszanézek erre a két alapra, amire elvezetett a jó Isten, akkor nagyon-nagyon hálát adok ezért. Egyrészt az Isten-központúságért, másrészt pedig, hogy mindezt nem félvállról, nemcsak ilyen ímmel-ámmal csináljuk, hanem teljes erővel.
 

Kamaszkori forgolódások

– Később nagy-nagy örömmel olvastam az evangéliumokban, amikor azt mondja, hogy „Szeresd az Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.” Hogy egész valód benne legyen abban, ahogy szereted az Istent. Hát innen ugye, ahogy kisgyerekként növögetve forgolódott bennem ez a vágy, hogy Istennek szolgálni... Amikor nagyobbacska lettem, akkor azt gondoltam: na, hogyan lehet ezt csinálni ma? Elindultam a gyulafehérvári papnevelő szemináriumba, volt egy ilyen belső vágy a szívemben, hogy pap legyek. De valamiért akkor a jó Isten másként döntött, nem vettek fel akkor.

Viszont ez három kis belső csalódást hozott létre bennem. Az egyik: hát egy kicsit csalódtam Istenben, „én olyan őszintén akartam neked szolgálni, és akkor ez most nem jött össze”. Csalódtam ebben a belső hangban és bizonyos egyházi személyekben. Na, de ez egy nagyon érdekes változást hozott az életemben, mert akkor rögtön megtalált 16 évesen egy lakodalmas zenekar. Egyik helyen azt éltem meg, hogy nem kellek, másik helyen azt éltem meg, hogy na, itt viszont kellek. Akkor elindult az életemnek az olyan korszaka, amelyre, ha Isten szemével nézek, ma nem vagyok túl büszke. De azóta megtanultam, hogy ha az Isten kezébe leteszem az életemet, akkor az ő kezében mindenből áldás tud fakadni, mindent a javunkra tud fordítani. Így teltek ezek a lagzis évek.

Beiratkoztam, nem is tudom pontosan, hány éves lehettem, hogy klasszikus gitárt tanuljak, mert érdekelt ez a fele is. Egyszer csak a gitártanárnőm, amiért mindig is hálás vagyok, azt kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem elmenni egy hittancsoportba, amely akkor indult Csobotfalván, Csíksomlyó mellett. Ez egy nagyon érdekes időszak volt, mert ott a Szentlélek nagyon mélyen kezdett cselekedni. Mert ott minden vasárnap együtt voltunk délután, amit azóta is az Isten vezetésének élek meg. Ott annyi fiatal összegyűlt minden vasárnap délután: százötvenen, talán kétszázan is lehettünk. Egy nagyon-nagyon szabad légkör volt ott, ahogy hittan­óra, szentmise volt, ahogyan énekeltünk. Csak úgy egyszerűen azt éltem meg, hogy nagyon-nagyon jó dolog az Isten jelenlétében ilyen felszabadultan és örömmel lenni.

Aztán Gergely István, Tiszti bevezette, hogy minden szerdán menjünk fel a Salvatore kápolnához, és ott van ifimise. Télben, nyárban, hóban, fagyban mentünk oda fel. Itt indult be az életemben újra az a folyamat, mintha Isten elkezdett volna visszaédesgetni önmagához. Ebben a korszakban volt az, hogy még ezt a párhuzamos életet éltem egy ideig: szombaton mentem a lagziba zenélni, vasárnap mentem a hittanórára, aztán este mentünk bált zenélni. Viszont ennek az életnek egy nagyon erőteljes mozzanata volt, hogy jó dolog együtt lenni: fiatalok, örömmel, szabadon, Krisztus-központúan. Aztán innen indult az életemben egy elég komoly út, a Szentlélek ahogyan feltárta, hogy lehet, mégiscsak „szüksége van rám”, merthogy Istennek terve van az én életemmel.
 

Evangelizációs iskola Rómában

– Picit lerövidítve a történetet ez odáig alakult, hogy 1995-ben a Jóisten megajándékozott egy olyan lehetőséggel, hogy eljutottunk Rómába. Ez egy két hónapos evangelizációs iskola volt, ahol – hát hogy is mondjam? – döbbenetes tapasztalattal ajándékozott meg a Jóisten. Olyan volt ez az egész időszak, mintha az Apostolok Cselekedeteinek időszakát éltük volna meg. Az egész életemet megváltoztatta.

Ahhoz, hogy ez érthető legyen, egy évet vissza kell ugranom, mert 1994 nyarán történt az, ami az életemet teljesen megváltoztatta. Ahogy említettem, a bálok, lakodalmak világa nem az embernek a megszentelődéséről szól. Megtalált engem is ennek az életnek a hozadéka: az alkohol, a lányokkal való helytelen kapcsolat, a dohányzás. Édesapám nagyon szelíden, de határozottan, hatalmas szeretettel mondta: Lacika, el kell menni gyónni. Viszont egy idő után nagyon zavart az a tény, hogy én erősen fogadom, hogy nem vétkezem. Mégis a következő gyónásnál beadhattam volna egy listát, hogy kedves lelki atyám, az utolsó gyónásom óta semmi sem változott. Ez nagyon kezdett engem belülről zavarni, hogy akkor most itt mi van? Miért teszek én ilyen erős fogadalmakat, ha nem működik? Viszont 1994 nyarán ez teljesen megváltozott. Mert egészen addig én akartam küzdeni a bűn ellen. De ott megértettem, hogy a názáreti Jézus Krisztus az, aki győzelmet szerzett a bűn fölött. Ő az, aki legyőzte a bűnt, legyőzte a halált, legyőzte a sátánt. Ő az, aki önmaga is, mint ember, kísértést szenvedett, de mindig győztes maradt. Ez a Jézus Krisztus azért jött el, hogy elvegye a bűnös szívemet. Ahogy később Ezékielnél olvastam, ahol azt írja: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek.” (Ez. 36,26) Életemnek ezen a pontján senkinek nem kellett bizonygatnia, hogy milyen kemény lett a szívem a bűntől. Akkor odaálltam nagyon-nagyon őszintén Jézus elé, s azt mondtam: „Jézus, itt van az én kőszívem. Vedd el, átadom Neked. Én nem tudok mit kezdeni vele.” Jézus egy csodát tett bennem. Mert ő tényleg elvette az én kőszívemet, elvette az én bűnös szívemet, és ott értettem meg, hogy mit jelent az, hogy: Újjá kell születnetek! „Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn. 1,12–13)

Ahogy így átadtam az én kőszívemet Jézusnak, ő átadta az új szívet. Ebben az a döbbenetes, hogy Ő új szívet adott. Nem a régit kezdte el foltozgatni, nem azt mondta, hogy „na gyere, a régit egy kicsit megtakarítom, hanem új szívet adott! Új lelket oltok belétek” – visszatérve az Ezékiel-részhez. Ami azt jelenti, hogy nem a régi van már bennem. Később azt olvastam: „Hiszen a lélek törvénye, ami a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől.” (Róm. 8,2) Mert egészen addig azt éltem meg, hogy a bűn törvénye munkálkodik bennem, ez erősebb. De ezen a napon megtapasztaltam a Szentléleknek a törvényét, hogy a Szentlélek az, aki bennem él.

Nem azt mondom, hogy az­óta tökéletes ember lettem, de azt igen, hogy akárhányszor a Szentlélekre hallgattam, mindig, mindig győzelmet tapasztaltam meg az életemben.

Ászáf-kurzus a plébánián. A szerző felvétele

Isten kezébe adni a talentumot

– Innen ugorjak vissza Rómára: ezzel az új szívvel vitt el, ahol kérdeztem Jézust, hogy mit kell tennem, mi az én küldetésem, mi az, amibe engem beleállít, mi az ő akarata velem.

Itt tapasztaltam meg először azt, milyen, amikor hirdetik az evangéliumot nagy erővel és nagy hatalommal. Olyan prédikációk, olyan igehirdetések voltak, amelyek elérték a szívemet. Ez nekem új volt. A másik döbbenetes dolog az, hogy itt adtam Isten kezébe az én talentumomat: azt, hogy szeretek zenélni, szeretek énekelni. 

Egy gyönyörű lelkigyakorlat volt Mózesnek az életéből. Eljutottunk egy olyan pontra, amikor arról beszéltek, hogy Mózes már a pusztában volt, pásztor, és az Úr szólt, hogy menjen, legyen Izrael szabadítója. Mózes pedig nem akart annyira menni, mindenféle kifogást felhozott. Akkor az Úr megkérdezte, hogy: „Mózes, mi van a kezedben?” „Uram, hát bot, pásztorbot”, majd Isten azt mondta: „Dobd a földre.” Kígyóvá változott a bot. Majd azt mondta: „Fogd meg a farkánál.” Miután megfogta, újra bottá változott. Végig ott van ez a bot Mózes kezében. Ezzel csap rá a Vörös-tengerre és szétnyílik. Később, a pusztai vándorlás alatt ezzel a bottal csap rá a sziklára, amikor nincs víz, és a sziklából víz fakad. Később, amikor Józsué küzd az amalekiták ellen, akkor Mózes ezzel a bottal a kezében megy fel a hegyre imádkozni. 

Az előadás végén azt kérdezték: mi a te életedben ez a pásztorbot? Amit ma te is, ha akarsz, átadsz Istennek, hogy legyen az Isten eszköze? Ahogy én ezen imádkoztam, a Szentlélek szólt az én szívemhez: az én pásztorbotom az, hogy szeretek zenélni, szeretek énekelni. Mondtam Istennek, hogy „legyen ez az én pásztorbotom, amit ma átadok neked”. S ahogy Mózes kezében maradt továbbra is ez a pásztorbot, de már nem pusztán egy pásztorbot volt, hanem Isten eszköze, ugyanúgy az én kezemben van a hangszer, az én hangszálaimat használja Isten, de már nem csak egy hangszer, nem csak ének, hanem hiszem, hogy Isten eszköze.
 

Megtapasztalni az evangéliumi erőt és hatalmat

– A másik hatalmas öröm, ahogyan átéltük azt, hogy Isten jeleket és csodákat tesz. Tardif atya élete sokak előtt ismert. Katolikus papként, halálos betegként volt a kórházban, és néhány fiatal bement hozzá, hogy Tardif atya, itt azt olvassuk Márk evangéliumának a végén, hogy kezüket betegekre teszik és azok meg­gyógyulnak. Azért jöttünk, hogy imádkozzunk gyógyulásért. Amikor azt mondták az orvosok neki, hogy pár hónapja van, a következő vizsgálatnál nem találták a betegséget. Hazaküldték, és elkezdte tovább végezni a szentmise-szolgálatot. Neki az volt a szokása, hogy az áldozás után mindig tartott két-három perces csendet. S ezután kezdtek jönni neki az ajándékok, a szívében egyszerűen megkapta azt, hogy az itt jelen lévő Jézus Krisztus most mit csinál. Ezek nagyon-nagyon konkrét dolgok voltak. Amikor mi kint voltunk, akkor ilyenek voltak, azt mondta: „Itt van egy 17 éve tolószékben ülő férfi, az Úr Jézus Krisztus most meggyógyítja. Kérem, álljon fel, jöjjön ki, és ezt most mondja el mindenkinek.” Egyszerűen megtapasztaltuk azt, hogy az evangélium erővel és hatalommal volt jelen. Hogy nemcsak hallottuk az Ige erejét, amely a szíveket megperzseli, hanem láttuk azt, hogy Isten jeleket és csodákat tesz. Azt láttam, hogy Jézus él. 

Ez a Jézus ma is ugyanúgy cselekszik, és ezzel a küldetéssel jöttünk haza, hogy Jézus Krisztus személyét, az őbelőle fakadó üdvösséget és az öröm teljességét hirdetni kell minden embernek. Főleg, elsősorban minden magyar embernek, mert ők értik, amit mondok. Ezzel a küldetéssel indultunk el.

És csak nagyon röviden, hogy visszatérjünk ide, amit ma csinálunk, ez egy csodálatos gyümölcse annak, hogy az Isten kezébe tettük le magát a zenei ajándékot, a zenei talentumot. Ez egy csodálatos eszköz. Énekelni, zenélni, Istenről. Elénekelni azt, hogy milyen Ő. Milyen csodálatos és fenséges. Ahol már a puszta szavak nagyon kevesek, ott ének lesz belőle, tele tűzzel, tele Isten iránti őszinte rajongással, imádással. Egyre mélyebben tárja fel Isten önmagát a dicsőítés- imádás mélységeiben. A zenének, énekesnek ez az egyetlen célja: Isten dicsőségére legyen. Az egész életünk „égdal”, amely csak Róla szól.

S hogy a mai kor emberének hogyan lehet lefordítani mindazt, ami a Szentírásban van úgy, hogy ez a fiataloknak érthető legyen? A dolgunk egyrészt egyszerű, másrészt nem annyira. Azért egyszerű, mert az ember szívében ott van a vágy, az Isten utáni. Ez mindenkiben ott van. Minden fiatal, minden ember vágyik az Istenre. Vágyunk az ünnepre, vágyunk a szórakozásra. De ezt miben találjuk meg? Hol és hogyan éljük meg? A világ számos szórakozási lehetőséget ajánl. Itt szó szerint szétszórja magát az ember, a fiatal. Szétszórja lelkét, testét, egész valóját. De lelkünk mélyén üresek maradunk. Az ünnep egészen más. 

Később ez is egy nagy felfedezés volt, hogy Izrael népének életében nem létezett kétfajta zenei világ. Ők ugyanazzal az énekkel ünnepeltek egy lakodalomban, mint amellyel az istentiszteleten a templomban. Mert nem létezett nekik öröm Isten nélkül, nem létezett ünnep Isten nélkül. El sem tudták képzelni. Ugyanaz a zenei világ volt, ugyanarra a zenére táncoltak a lakodalomban. A zene, mint olyan, az Isten utáni vágy ott van az embernek a szívében. A fiatalok is, ahogyan elkezdik felfedezni, hogy a zenének az igazi küldetése az, hogy az Istent megdicsőítse, hogy engem ne a szórakozásba vigyen, hanem Istenhez. Mert Istenben van a béke, amire vágyom, az öröm, ami után szomjazom. Egyszerűen benne van minden, amire szívemnek-lelkemnek, egész lényemnek szüksége van.
 

A küldetés: megújuló plébániákat építeni

– Nagyon sok dolgot lehetne elmondani, de a legfontosabb az, hogy amikor hazajöttem 1995-ben Rómából, nagy vágy égett a szívünkben, hogy az evangéliumot, az örömhírt, aki maga Jézus Krisztus, az ő szava és cselekedete, azt elvigyük az egész magyarlakta területre. Akkor kezdtünk járni a Vajdaságba, Magyarországra... Kapcsolatba kerültem egy katolikus közösséggel, amely sportcsarnokot evangelizációs alkalmakra készített elő. Talán a teológusok ismerik Ralph Martin vagy Peter Herbeck nevét, akik egy amerikai katolikus közösségnek voltak a vezetői. Az ő közösségük a Szentlélek vezetésére ismerte fel azt, hogy sok ember nem jár már templomba, s ha evangelizálni akarjuk őket, ki kell vinni a templomainkból az evangélium üzenetét az utcákra, csarnokokba. Mert egy rakás megkeresztelt ember már nem jár el a templomba. Így kezdték el akkor ők ott csarnokokban, stadionokban, utcákon, sok-sok helyen hirdetni az evangéliumot. Egy ilyen csoportosulás hívott meg engem arra, hogy az evangelizációban a zenei szolgálatban segítsek.

Először Győr mellett, Ménfőcsanakon az egyik bencés plébános barátunk fogadott be, hiszen már akkor nagyon fontos volt nekünk, hogy úgymond nem az egyház melletti egyházat akarjuk építeni, hanem az egyháznak magának van szüksége a megújulásra. Ebben a mi részünket, amit Isten ránk bíz, nagy örömmel oda akarjuk tenni. 1997 januárjában áthelyeződött a főhadiszállás Magyarországra. Először Budapestre, Ménfőcsanakra, a két helyre, a Pannonhalmától nem messze levő kis településre. Isten adott egy óriási küldetést, hogy a magyarlakta területekre menjünk. Feltárta, mennyire fontos a plébániák megújulása, az evangelizáló plébániák. Rómából így küldtek haza, hogy minden egyes plébániának szüksége lenne egy olyan közösségre, amely a plébánia területén élő emberekhez új módon elviszi az evangélium erejét. Hogy mindenki megtapasztalja a személyes találkozást a Názáreti Jézus Krisztussal a hit és megtérés döntésében. Mert többnyire, amikor megkeresztelnek, még babák vagyunk, amikor elsőáldozók vagyunk, még kicsik vagyunk, amikor megbér­málnak, még akkor sincs ott az eszünk annyira. Azt mondták nekünk Rómában, hogy minden megkeresztelt felnőttnek újra fel kell fedeznie a hit lényegét, a hitének az erejét, hogy mi miért is történt, és most már neki személyesen kell kimondania azt a döntést: akarom-e Jézust követni vagy nem. Ez az a hatalmas küldetés: megújult, megújuló plébániákat kell építenünk. Ezt csak Szentlélekkel betöltekezett emberekkel, megújult emberek tudják csinálni.

A legfiatalabb rajongó

Az 53 éves Csiszér László egyik fiatal „rajongója” a 12 éves sepsiszentgyörgyi Tölgyesi Márk, aki a 40-es Szent György-csapat cserkésze és a Szent József-templom ministránsa. Édesanyja, az ötgyermekes Tölgyesi Rika meséli: „Két és fél évesen látta először Lacit a Krisztus Király-ünnepen, azóta példaképe, általa jutott el az Isten dicsőítésére. Idén tíz éve, hogy minden alkalommal, amikor Erdélyben jár Laci, vele együtt dicsőít. Mindig oda utazunk, ahol épp van Laci: az első a Csakis-on volt, Kézdivásárhelyen a családos fesztiválon, majd a Csit-eken Csíksomlyón, a városunkban megszervezett Ez az a Napon az Arénában, Csiszérrel és Pra­zsákkal, amikor ott volt Nick Vujicic, a gyergyószentmiklósi FeltöltŐ(k)...” Márk szívesen és örömmel gitározik Csiszér László mellett a színpadon, bizonyítva, hogy sohasem lehet elég korán kezdeni.