Tíz országból tizenöt művész

Szombaton tobzódhattak a művészet kedvelői a Bálványos Resort környékén: véget ért a tíz országból érkező 15 alkotó részvételével, Szarvadi Loránd és Szarvadi-Téglás Zsuzsanna támogatásával lezajlott óriásszobor-alkotótábor. A házaspár még évekkel ezelőtt felkarolta Cosmin Hiristea képzőművész ötletét és szervezte meg az egyedi alkotótábort. Hívó szavuknak az ötletgazdán kívül Aldo Shiroma (Peru), Christophe Milcent (Franciaország), Elparo (Franciaország), Enrique Jorda (Spanyolország), Lukács József (Magyarország), Michael Rofka (Németország), Nakamura Kei (Japán), Nemes Csaba (Románia), Pablo Gonzales (Franciaország), Pardeep Kumar (India), Piotr Zbrożek (Lengyelország), Roland Höft (Németország), Sancho Santiago (Argentína) és Tanja Röder (Németország) tett eleget, a megnyitón így őket is köszöntötte Szarvadi Loránd, aki kifejtette: meggyőződése, hogy a képzőművészetnek mindenki számára elérhetőnek kell lennie, a műalkotásoknak nem zárt falak között kell létezniük, hanem szabadon, elérhető és tapintható módon.

Úgy vélte: az újabb monumentális szoborpark avatója a kreativitás, a tehetség és a kulturális sokszínűség valódi ünnepe, ami a második Transilvania Nemzetközi Szobrásztábor eredményeként született. „Az elmúlt két hétben tíz országból érkezett 15 kiváló művész dolgozott együtt a nemzetközi művésztáborban, hogy kőből, fényből és fából olyan alkotásokat hozzanak létre, amelyek különböző művészeti nyelveket szólaltatnak meg. Ők mind fantasztikus emberek, nagyon keményen dolgoztak két hétig, és hivatásuknak érzik, hogy a világ nagyon sok országában hagyjanak valamit az ott lakóknak saját kultúrájukból és akár személyes művészi hitvallásukból. A művészet bárhol szép, ehhez nem fér kétség, de igazán akkor ragyog, ha a nyilvános térbe és – ahogy éppen itt történik – a természet kellős közepébe kerül ki, ahol mindenki megcsodálhatja. Mély meggyőződésünk, hogy a művészetnek nem elraktározva vagy falak mögé bújtatva van a helye, hanem a közösségnek kell felajánlani olyan helyen, ahol az emberek szabadon kapcsolatba léphetnek vele, ahol inspirálhat, elgondolkodtathat... Ezek az alkotások a parkban szóródva a mindennapok és a természet részévé válnak, minden járókelő, kíváncsi gyermek és látogató számára elérhetővé téve a művészetet” – mondotta háromnyelvű köszöntőjében magyarul is. Hozzátette: a műalkotások folyamatos meghívást jelentenek az elmélkedésre és a párbeszédre.

Pablo Gonzales és a Szarvadi-Téglás házaspár

Tapintható, emberközeli művészet

A rövid megnyitót követően a jelenlévők megtekintették a kiállított műalkotásokat, amelyek mindegyike külön cikket érdemelne, de mi csak párat veszünk górcső alá.

Egyike a figyelemfelkeltő alkotásoknak a lengyel Piotr Zbrożek műve, egy magasba nyúló, fából faragott oszlop, melyet spirálisan tekeredő formák szőnek át. A szobor tetején – mintegy őrszemként – több stilizált szem figyeli a világot. A mű címe Entrance to the Maze, azaz Bejárat a labirintusba/útvesztőbe. Már a név is arra hív, hogy merészkedjünk be a tudat vagy a lét rejtett szövevényeibe. A faragás archaikus hangulatot áraszt: mintha ősi szertartások tárgya lenne, egy totemoszlop a jelenkor emberének. A tekergő formák, a durván megmunkált fafelület, valamint a szemek motívuma szinte mágikus aurát kölcsönöz a szobornak. Egyszerre tűnik misztikusnak és nagyon is emberinek – belső útkeresést, szellemi felemelkedést sugall.

Bejárat a labirintusba. Piotr Zbrozek műve

Nem messze ettől egy teljesen más karakterű alkotás áll: két félhold alakú, feketére festett fémelem között egy világos kőtárcsa lebeg, mintha egy égitest szorult volna a föld és ég közé – ez az argentin Sancho Santiago alkotása. A minimalista kompozícióban feszültség rejlik – a sötét és világos, a fa és a kemény kő ellentéte izgalmas párbeszédet alkot. A mű akár kozmikus szimbólumként is értelmezhető, utalhat a holdfázisokra, a természet ciklikusságára vagy épp a világot átható dualitásra: világosság és sötétség, múlt és jövő, férfi és nő. A kompozíció letisztultsága mögött filozofikus mélység sejlik fel – a forma egyszerűsége a jelentés súlyát emeli ki.

A farkasfalkát ábrázoló szobor – Christophe Milcent műve – vadabb, ösztönösebb világba vezet. Sötét fémdarabokból hegesztett, szinte szilánkos szoborcsoportot látunk: egy falkányi farkas magasodik fel, mintha épp üvöltésre készülne. A kompozíció lendületes, expresszív – a fém ridegsége és a mozdulatok ereje a természet nyers valóságát közvetíti. A farkas a szabadság, az ösztönök és a közösség jelképe – ebben a megformálásban pedig a kortárs ember mítosza is. 

A rozsdásodó vasdarabok mintha múltból összegyűjtött emlékek lennének, amelyek most új jelentést nyernek. A falkát egyetlen testként érzékeljük, amely egyszerre mozog, él és figyel.

Csoportkép Nakamura Kei alkotása előtt

A japán Nakamura Kei egy nyers, természetes kőtömbből kimetszett geometrikus emberi arcot faragott. Az alkotás markáns stilisztikai jegye a kettősség: a feldolgozatlan kőfelszín vad és organikus maradt, míg a beavatkozás szigorúan szabályos, sík és szögletes. Ez a kettősség nem csupán vizuálisan hatásos, hanem filozófiai üzenetet is hordozhat: az ember formálja a természetet, ugyanakkor maga is annak része marad. A stílus absztrakt-geometrikus, minimális részletezéssel, de erőteljes formai karakterrel. A hatás minimalista, mégis rendkívül kifejező. A barázdált vonalak az áll alatti részen talán a természet hullámaira, földrétegekre vagy akár az emberi élet ritmusára is utalhatnak.

A perui Aldo Shiroma egy medvét hozott létre: a vastag kőtömbből faragott, emberi testtartásban álló, sálat viselő állatfigura bal „kezéből” egy kiegyensúlyozott fémkar nyúlik ki, amelyről különféle harangok lógnak. Olyan szobor ez, amely interakcióra hívogat: szólaltasd meg a csengőket, légy részese a kompozíciónak. A forma finoman elnagyolt, a felületek simára csiszoltak, a kifejezésmód szelíd és humoros. A stilisztikai világ itt inkább a pop-art és a kortárs naiv szobrászat között helyezhető el. Ez az alkotás egyszerre nosztalgikus és játékos. A sál és a mozgó fémkonstrukció egyaránt „megeleveníti” a figurát, miközben az a helyén marad. A dinamika így nem a testben, hanem a kiegészítőkben él. A szobor valószínűleg gyerekeket és felnőtteket egyaránt megszólít – ez már a megnyitón megtörtént, kedves karaktere miatt akár mesehősként is értelmezhető. A kivitelezés aprólékos, a forma jól olvasható, de nem túl realista – stilisztikailag inkább szimbolikus és szórakoztató.

A perui Aldo Shiroma művét már a megnyitón „birtokba” vették

Elparo alkotása már teljesen más stílusirányzatot képvisel. Itt egy masszív fémszobrot látunk, amely spirálisan ismétlődő, rács­szerű elemekből épül fel. Az anyaga acél, amely önmagában is időrétegeket, ipari múltat sugall. A forma dinamikus, mintha egy örvénybe vagy csavart térbe tekintenénk be. Az installáció szinte felszippantja a néző tekintetét. Stilisztikailag ez az alkotás a konstruktivizmus és az absztrakt installációs művészet határán mozog. Ipari alapanyagot használ, de természetes ritmust jelenít meg. A látogatóban a mozgás és statikusság közötti feszültséget kelti – mintha a szerkezet bármelyik pillanatban mozdulna. Alkotója kifejtette: minden szögből más a látvány, mindig képes újdonságot szolgálni alkotása.

Pablo Gonzales alkotása mintha egyszerre lenne idegen test és szervesen illeszkedő jel a tájban. A szobor acélszerű, hideg fémből készült, csiszolt háromszögekből álló, dinamikus formákból épül fel. A szerkezet geometrikus, szinte matematikai pontossággal szerkesztett, de nem nélkülözi a mozgás és a feszültség élményét. A háromszögek egymásba hajló élei, a hajlásszögek váltakozása és a felületeken visszaverődő fény olyan hatást kelt, mintha a forma éppen összeállna vagy épp szétbomlana – ez a bizonytalanság az emberi létezés és döntéshozatal pillanatainak szimbólumaként is értelmezhető. A mű nem írja le önmagát, nem ad figuratív kapaszkodót, de éppen ezzel hív gondolkodásra. Ez a fajta absztrakció gyakran az önmagába forduló, belső rend keresésére utal. Itt azonban nem steril formajátékról van szó: az anyag ridegsége és az organikus környezet kontrasztja adja meg az igazi üzenetet – a természet és a mesterséges világ párbeszédét.

Christophe Milcent farkasfalkája

A modern ember útkeresése

Nemes Csaba szobra már első pillantásra közvetlenebb. Figurális, erőteljes karakterábrázolás, amely egyértelműen Don Quijotét, a spanyol irodalom legendás hősét ábrázolja. A rozsdás hatású, durván hegesztett vasból készült alkotás nem finomkodik: a karcsú test, a hatalmas lándzsa és a szálkás ló éppoly valószerűtlen, mint maga a figura, akit megjelenítenek. A mű groteszk és ironikus is egyben – mintha a művész nemcsak Cervantes hősét, hanem a modern ember idealizmusát, nevetségessé tett harcait is megidézné. A ló csontvázszerű teste, a vitéz karikírozott sisakja és nyú­lánk póza mind a valóság és a fikció határán mozog. A szobor karcos anyagkezelése, az egyenetlen felületek nyersessége szinte fájdalmas valóságérzetet közvetít, miközben egy rég letűnt világ hűségét idézi. A háttérben húzódó zöld hegyek látványa még erősebbé teszi a kontrasztot a fekete fémkompozícióval – a természet időtlen állandósága mellett a lovag harcai még mulatságosabbnak, de egyúttal tragikusabbnak is hatnak.

Nemes Csaba, az alkotása és a tábor támogatói

Nemes Csaba és Pablo Gonzales szobra között minden különbség ellenére közös metszéspont húzódik: mindkettő a modern ember útkeresését ábrázolja. Az egyik ezt elvont, formai nyelven, szinte metafizikai szinten fogalmazza meg, a másik ironikusan, de emberközelből teszi ugyanezt. Az egyik nem akar nevet, a másik neveket hordoz évszázadok óta. Mégis, mindkettő olyan kérdéseket vet fel, amelyek válaszait a nézőnek magának kell megadnia. Ezt hangsúlyozta Nemes Csaba is, aki szerint az alkotásába mindenki azt lát bele, amit akar.

A műalkotások tehát egymástól radikálisan eltérő stilisztikai világokat képviselnek, mégis harmonikusan illeszkednek a szabadtéri kiállítási környezetbe. Megjelenik az ember és természet dialógusa, minimalista absztrakcióval, jelen van a játékos, emberközeli figurát formáló mű, de a modern ipari formaesztétika is természetes közegbe került. Ez a sokféleség nem csupán a szobrászat változatosságát tükrözi, hanem a befogadó közönség eltérő értelmezési lehetőségeit is. A művészet így nem csupán formák és anyagok halmaza, hanem nyitott kérdések tere, amelyben minden néző saját válaszait keresheti.