A sors úgy hozta, hogy éveken át, lehet, évtizedeket is mondhatok, együtt gyújtottunk sok tüzet a kultúra oltárán, s tettük ezt akkor is, amikor jó irányba fújt a hátszél, de akkor is, ha netán a kátyúból kellett kirángatni a művelődés, a művészet szekerét. Ezt szó szerint is lehet érteni, hisz ki ne emlékezne az akkoriak közül arra a hatalmas erőre, amikor a Homoród vidékén a hegyre feltaszítottuk az autóbuszt, s Égétől aztán megint szárnyra kapott, nyilván, a hegyen lefelé. Nekünk Derzsbe és Muzsnába kellett érnünk, a rozoga buszban – mert tényleg az volt – Dancs tanár úr behangolta a kórust, lehet, magában ismételgette, hogy melyik számot hányszor is kell elmuzsikálni.

Erre feltétlenül szükség volt, mert az elején azért még inkább a könnyűzene megszállottja volt, s ennek kárát Ditróban láttuk, ott ugyanis a hatalmas teremben hatalmas közönség előtt bizony elszámolta magát a karvezető úr, eggyel kevesebbet húztak, persze, összeomlott a tánc, a függönyt lehúztuk, s amikor pár perc múlva újra berobbantak a táncosok a színpadra, hatalmas tapsot kaptak. Jó barátom, a helybeli magyartanár csodálkozva jegyezte meg, micsoda erő van ezekben a fiatalokban, hogy két ilyen erős táncot egymás után eljárjanak! Az egyik idős néző azt a fiatalembert sajnálta, aki annyit integetett pálcájával. Ez volt a fáradhatatlan Dancs Árpi, aki bátyámmal, Péter Alberttel sokszor, nagyon sokszor késztette tapsviharra a falusi és városi, külföldi és belföldi közönséget egyaránt.

Ami aztán Székelymuzsnán történt, az egyenesen művelődéstörténeti eseménynek számít. A székelyderzsi kora délutáni előadás belenyúlt az estébe, s mire a szomszédos Muzsnára értünk, szinte teljesen besötétedett. De a közönség várt, türelmesen várt. S mit ad a sors, az utolsó szám előtt, A halálra táncoltatott lány című balladajáték közben megtörtént, amire nem számítottunk: elvették a villanyt. (Mint ahogy elvették pár napja a csíkszeredai focimeccsen is!) Az egész faluban, a környéken, az országban. Szokás szerint, takarékoskodás jelszava alatt. És akkor a szomszédos falusi ház gazdája átlépett a kerítésen, leakasztotta az istálló gerendájáról a lámpást, s feladta a színpadra, a legmagasabb legény kezébe, aki a táncosok mögött felállt egy székre, s így biztosított fényt a táncballada kibontakozásához.

Az emlékezetes fellépések, találkozások mellett felvillannak kevésbé fontosnak tűnő mozzanatok is. Azt is nehéz feledni, micsoda meglepetést keltett a vegyes kamarakórus Pécsen a Leöwey-gimnázium dísztermében, mert ők a tiszta lánykórust ismerték. A népdalt, amelyet akkor és még oly sokszor elénekeltetett, azóta is kedvencemnek tartom, a legszebbek egyikének, s az­után nem volt olyan osztályom, amelyiknek ne tanítottam volna meg. „Ültettem violát, várom kikeletjét, / Várom a galambom hazajövetelét. // Kinyílt a viola, de nem az a kelyhes, / Hazajött a babám, de nem az a kedves.” Vissza­idéződik az izgalom, hogy ember elé való zongorát kerítsen a leöweysek érkezésére, mert velük jön ifjú Jandó Jenő, a vendég karmester fia, aki nálunk tartaná élete első önálló zongorakoncertjét. Ehhez pedig zongora kellett, amilyen állítólag akkor csak egy darab volt Sepsiszentgyörgyön. És el nem akart halkulni a taps. A vendégből aztán a világ egyik legelismertebb zongoraművésze lett. Aztán odalett a hírneves művész, de odalett az Őt felléptető vendégfogadó művész is. Elnémult a zongora, ott is, itt is.

A befutás nem ment könnyen. Sem könnyűzenei szerzőként, sem a népi együttes karnagyaként. Az utóbbira említettem a ditrói példát. Az előbbire említem azt a lótást-futást, amikor a tengerparton, Costinești-en végigrohantuk a parton sorakozó épületeket, mert aznap délben tűzte műsorra a központi televízió Dancs Árpád egyik szerzeményét, az elsőt, amelynek meghallgatása, sajnos, tévékészülék hiányában elmaradt.

Péter Sándor