A román királyi hadsereg 1919 júliusának utolsó napjaiban a Tiszántúlon teljesen szétverte a bolsevista Magyarországi Tanácsköztársaság Vörös Hadseregét, majd ezt követően augusztus elején átkelt a Tisza folyón, üldözés közben bekerítette, foglyul ejtette a vörös csapatok maradékait és megindult Budapest ellen. (...)

Először Rusescu tábornok néhány lovasszázaddal és több ágyúval felszerelve vonult be augusztus 3-án este, a további erők az éjszaka és a következő napon szállták meg a magyar fővárost. (...) A megszállás első órái egyáltalán nem voltak mentesek a fegyverhasználattól, mert a szétvert Vörös Hadsereg néhány alakulata itt-ott megpróbált ellenállást kifejteni, de ezeket a románok legyűrték, a fogoly vörös katonákat pedig a helyszínen kivégezték. Riadalomképpen egy-két ágyúlövést is leadtak előrenyomulás közben, de például Kőbányát egy óráig lőtték ágyúkkal, bosszúból a vörösök helyi ellenállása miatt. (...)

Harrer Ferenc polgármester és Haubrich József, a nemzetközi jogilag egyetlen állam által el nem ismert Peidl-kormány hadügyminisztere adta át a fővárost Holban tábornok előtt, és kértek könyörületet a lakosság érdekében a megszállóktól az Üllői úton Kispest ha­tárában.

A román katonák augusztus 5-én vonultak át a Duna hídjain Budára. Miután a csapatok a stratégiai pontok elfoglalásával biztosították a fővárost, a román vezérkar és a magyarországi megszálló csapatok főparancsnoka, Mărdărescu tábornok a Szent Gellért Szállodában ütötte fel a főhadiszállását. Gúnnyal mondhatjuk, a románoknak jó ízlésük volt, mert ez a szálloda 1918-ban nyílt meg, a maga korában abszolút modernnek és jól felszereltnek számított, ennek lakosztályaiból, termeiből az idegenek luxuskörülmények között kormányozhatták Budapestet, irányítva annak katonai elnyomását és gazdasági kizsákmányolását.

Az egyes csapategységeket a szállásmesterek az üresen álló Andrássy úti, Ferenc József, Lehel utcai, a Nándor, a Pálffy, az Üllői úti gyalogsági laktanyákban és a többi garnizon épületkomplexumaiban helyezték el. Ezeket az objektumokat a román katonák teljesen lelakták, feldúlták, távozásukkor kifosztották. (...) Mărdărescu először Holban, majd Moşoiu tábornokot nevezte ki a főváros katonai parancsnokává.

A megszállók azt nyilatkozták, hogy ők a kommunizmus alól akarják Budapestet felszabadítani. Tevékenységük azonban nem ezt tükrözte vissza. Statáriumot, kijárási tilalmat, cenzúrát vezettek be, üldözték a kommunistákat, letartóztatásokat hajtottak végre. Megfenyegették a lakosságot, hogy milyen megtorlásra számíthatnak ellenállás esetén. A románok szemet hunytak afölött, hogy a Sándor-palotában működő Peidl Gyula miniszterelnök kabinetjét egy magyar ellenforradalmi szervezet fegyveres államcsínnyel eltávolítsa, és Friedrich István miniszterelnök vezetésével átvegye a nem létező hatalmat egy jobboldali, ellenforradalmi, keresztényszociális, legitimista kormány, amely tehetetlenségében kiszolgálta a román megszállókat.

A Friedrich-kormány szervilis helyzetét mi sem bizonyítja jobban, hogy a budapesti román katonai hatóságok lehallgatták a magyar miniszterek telefonbeszélgetéseit, sőt, amikor a román trónörökös, Károly herceg Budapestre érkezett októberben, majdnem azzal kedveskedtek neki a megszállást vezető tábornokok, hogy le akarták tartóztatni Friedrich miniszterelnököt. Károly herceg október 11. és 14. között tartózkodott a fővárosban, a megszállók a trónörökösnek kijáró tisztelettel fogadták, amelyet a budapestiek is kénytelenek voltak végignézni.

Budapest – és a többi megszállt országrész – igen alapos, tervszerű kifosztása mögött nemcsak a románok bosszúja állt, hogy elégtételt vegyenek az 1916-os vereségükért, hanem az az elképzelés is vezette őket, hogy a gazdaságilag fejletlen Románia a szerves fejlődés hosszú útja helyett gyorsan, a gazdagabb magyar szomszéd kifosztása által hajtsa végre gazdasági modernizációját. A Magyarország ipari, kereskedelmi, közlekedési, kulturális, művészeti, pénzügyi centrumaként gazdag Budapest ellenállhatatlan vonzerővel bírt a román politikai és katonai elit számára. (...)

Október 5-én délután 14 teherautóval vonult Şerbescu tábornok a Nemzeti Múzeumhoz, hogy elszállítsák a közgyűjteményből azon értékeket, amelyek Erdélyből származnak. A tábornok úgy érvelt, hogy Erdély már az övék, így őket illetik az onnan származó kincsek. Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok ezt a fosztogatási kísérletet akadályozta meg bátor fellépésével, amiért utólag szobrot állítottak neki Budapesten, az esemény centenáriumi évfordulóján pedig emléktáblával tisztelegtek előtte a Nemzeti Múzeum kertjében. Lovaglóostorát is megtekinthetjük a múzeumban, mellyel elkergette a román katonákat, és Huszár Károly miniszterelnök kérésére e tárgyat a múzeumnak adományozta.

A románok a kivonulás pillanatáig raboltak, például egy október 18-án kelt rendőrségi jelentés szerint a József pályaudvaron bevagonírozásra és elutazásra váró katonák minden vagont és raktárt feltörtek, kifosztották. Négyezer magántulajdonban lévő telefonkészüléket szereltettek le és vittek magukkal Budapestről, de egyéb felszerelésekkel együtt leszerelték az összes tűzoltó készüléket is. (...)

Miután Budapest a Tanácsköztársaság szétverése után az ölükbe hullott, a románoknak ütőkártya lett a párizsi békekonferencián, hogy ott a győztes antanthatalmaktól minél kedvezőbb békefeltételeket zsaroljanak ki Románia számára. Vae Victis! – Jaj a legyőzötteknek! – ez volt a győztesek hozzáállása Budapesthez.

Történészek kutatásaiból, rend­őrségi jelentések, kórházi mentőnaplók adatainak összesítéséből tudjuk: a román katonák körülbelül 3120 bűncselekményt követhettek el a fővárosi polgárok ellen, melyek legtöbbje a katonák által elkövetett éjszakai rablás volt, amely magánházakat ért. Emellett nőket erőszakoltak meg, és tucatnyi meggyilkolt áldozat vére tapad a kezükhöz.