Persze, nehéz is higgadtan viszonyulniuk Iliescu örökségéhez mindazoknak, akik úgy érzik: hosszú éveket vesztegetett el az ország miatta, és igazán nem várható el a higgadtság azoktól, akiknek hozzátartozói áldozatul estek az 1989-es decemberi eseményeknek vagy később a bányászjárásoknak, aztán elszenvedői lettek Marosvásárhely fekete márciusának. Érthető a keserűség, a düh, hogy Iliescu fölött már csak az égi hatalom mondhat ítéletet, mert e földi, a romániai igazságszolgáltatás engedte, hogy mindent büntetlenül, következmények nélkül megússzon – az emiatt érzett csalódás talán még nagyobb is lehet, mint az Iliescu bűnei miatti felháborodás.

Ugyanakkor azonban az Iliescu ellen halálával újból fellángolt gyűlölethullám kicsit anakronisztikusnak és álszentnek is hat. Anakronisztikusnak, mert 2025-ben mégiscsak kicsit kései még mindig azon morfondírozni, mit kellett volna másként tenni az 1990-es évek elején – sokkal inkább azon kellene gondolkodni, mit lehet tenni ma, hogy a fiatalok ne tekintsék hősnek Nicolae Ceaușescut! Álszentnek pedig azért, mert ideje, eszköze, hatalma éppenséggel lett volna a romániai társadalomnak leszámolni e kétes örökséggel, felelősségre vonni és elítélni az egykori államelnököt. Csak éppen akarata nem volt. Mert ne feledjük: 2004-ben zárult (második?, harmadik?) elnöki mandátuma után Ion Iliescu gyakorlatilag kiszorult a közéletből, s bár informális befolyása bizonyára maradt még a közügyek alakulására, formailag immár semmi hatalommal nem rendelkezett. Azóta pedig immár két évtized eltelt – ha ez idő alatt a romániai társadalom nem tudott semmit kezdeni terhes örökségével, akkor bizony kicsit álszentnek hat most, az elhunyta ürügyén bosszút állni és kifogásolni, hogy a kormány állami temetési szertartást rendelt el. A ceremónia amúgy sem az elnök személyének, hanem az államelnökség intézményének szól: márpedig Ion Iliescu volt Románia első demokratikusan választott elnöke, és ő volt az, aki hataloméhsége és minden bűne ellenére tudott veszíteni is – a választások tisztaságába vetett bizalmat, a román demokráciába vetett hitet évtizedekig az tartotta fenn, hogy Emil Constantinescu legyőzte őt 1996-ban, ez kérdőjeleződött meg most némileg a tavaly novemberi voksolás érvénytelenítésével –, és akinek neve mellett a történelemkönyvek lapjain az ellopott forradalom, a sok áldozat, a bányászjárások, a fekete március mellett mégiscsak ott marad a NATO-csatlakozás, az európai uniós csatlakozási tárgyalások lebonyolítása, egyáltalán: az ország nyugati irányvonalának tartása. 

Ion Iliescu 95 éves korában elhunyt, tegnap eltemették. Nem volt hős, nem kell tisztelegni emléke előtt, de nem is most kell keresztre feszíteni. Volt rá húsz évünk – és az elmúlt húsz évért nem Iliescu a felelős.

Fotó: gov.ro