– Első látásra fülbevaló, nyilvánosan hordott piercing vagy tetoválás nélküli, mégis lázadó ember benyomását kelti. Volt ilyen periódusa?
– Egyszer szőkére festettem a hajam, ami két nap után csibesárga lett, az volt az én lázadásom. Még egyre emlékszem: nyolcadik osztályos koromban kitaláltam, hogy rocker leszek, legyek már valami, tartozzak valahová. Magamra vettem egy nirvanás pólót, de az egész csak addig tartott, míg rám nem szólt a kakasárus bácsi a park sarkán: te hiszel is abban, amit ír a pólódon? Mire rájöttem, hogy hallottam valami keleti izéről, de amúgy nem. Ezért aztán csak egy hétig voltam rocker, a továbbiakban elfojtódott bennem mindenféle, külső jegyekben megnyilvánuló lázadás.

– Előrebocsátom: szeretem, amit a színpadon művel, legtöbbször jó adag „ökörködést” felfedezek benne, amit viszont sosem érzek öncélúnak. Mit gondol az ilyen „műkritikáról”?
– Irtó szerencsés vagyok, mert függetlenül attól, milyen szerepet kapok, az a tapasztalatom, hogy a rendezők legtöbbször hagyják, hogy tegyem a dolgomat. A humort az életben is szoktam keresni, és a színpadon is, amennyire megengedhetőnek tartom. Általában öt-hat héten át próbálunk egy előadás előtt, nekem öt héten át többnyire fogalmam sincs, miért kóválygok a színpadon, nem tudom pontosan, mit kell csinálnom. Nálam az utolsó héten szoktak besűrűsödni a dolgok, egyszerre letisztul az egész, majd így tovább előadásról előadásra. Van bennem egy ízlésterrorista, aki lenyesegeti a nem jó vicceket, aki nagyon vigyáz rám.

– A nemrég magas rangú szakmai elismerést, színikritikusok díját érő Caliban figurája is így alakult?
– Érdekes történet. Tavaly augusztus végén kezdtük el próbálni A vihart, ám amikor megkaptuk a szereposztást, én jól megijedtem ettől a Calibantól, tudtam, hogy egy ilyet általában csak elrontani lehet, mert már csinálták ezt nagy színészek. Eléggé féltem és izgultam. Amikor még csak ültünk és mondtuk a szöveget, már sok mindent kipróbáltam. Mivel Caliban jambusokban beszél, arra is gondoltam, ez egy brit úriember lesz, és angolul fogok beszélni. Erről hamar kiderült, hogy elég nagy hülyeség. De semmiképpen sem akartam külső jegyekbe öltöztetve megközelíteni, mint egy jó erdélyi realista színész. Majd megláttam a jelmeztervet, és még mindig nem volt semmilyen épkézláb ötletem. Aztán egyszer csak jött ez a visszafelé beszélés, pontosabban a légzés nélküli, „befelé beszélés” ötlete. Másnap reggel el is küldtem az egyik kollégámnak telefonon egy kis videót, mire ő azt válaszolta, hogy jó lesz, próbáld ki. Megmutattam a rendezőnek is, mondtam, még nem tudok így beszélni, de ha megveszi, lassan megtanulok. Erre Bodó Viktor azt mondta: telitalálat lesz, ha ezt az előadást így végigcsinálod. Igazából egy nagyon laza gégés dolog, semmi fájdalom, vagy kellemetlen nincs benne, még ha egy kívülálló számára kínzónak is hat. Egyszerűen csak be kell osztani a levegőt. Egyetlen rossz dolog van benne, nem szabad meghűlnöm, mert ha egy kicsit is bedagadnak a hangszálaim, a dolog nem működik.

– Ez a furcsa, esetenként félelmetes hang egy félelmetes figurát akart megszemélyesíteni?
– Nem akartam félelmetes dolgot eljátszani. Ma már úgy szoktunk színházat csinálni, hogy mindennek megmutatjuk a fonákját is, Bodó Viktor vagy Radu Afrim rendezéseiben egy szerep mindig egy kicsit önmaga paródiája is. Én el akartam kerülni, hogy erőlködjek; hogy el kelljen játszanom a gonoszt. Egyfajta távolságtartásra is alkalmas volt, hogy ilyen külső jegyekkel közelítettem meg, azt hiszem, elég nevetséges lett volna, ha elkezdek gonoszat játszani. De nem is volt rá szükség, mert van valami fura ebben a hangban. A rendező kívánságára a mozgásban is van egyfajta őrület, Bodó Viktor azt kérte, a figurának legyenek teljesen véletlenszerű rángásszerű mozgásai. Azzal nem volt gondom, és segített abban is, hogy ne beleéléssel legyek gonosz. Valamilyen performativitást kerestem.

– Ha már performativitás: az édesapja, Ütő Gusztáv képzőművész a performance egyik jeles képviselője volt. Gyermekként, fiatalként hogyan csapódtak le önben a performance-ai? Elraktározott belőlük valamit?
– Igazából az összes performance-t végignéztem gyermekkoromban. Többen az édesanyám is benne volt, nekem is ott kellett hát lennem. Nyaraltunk, közben furcsa emberek furcsa dolgokat csináltak körülöttünk. Utólag videóról végignézve rájöttem, bennem is van ilyen hajlam. Én nem festek, nem csinálok az édesapáméhoz hasonló performance-okat, de a laza ecsetvonás gesztusa, a valamit odahányni, aztán szándékosan hagyni, hogy gördüljön tovább a dolog, biztosan megvan bennem. Ezt édesapámtól és a bandájától „loptam el”. Van benne egy kis szemtelenség is: tessék, ezt csináltam, az értelmezés mindenki magánügye, nem szolgálok rá magyarázattal.

– Az édesapja hogyan viszonyul a színész fia művészetéhez? Téma egyáltalán önök között a színház?
– A színészetről, a szakmámról keveset szoktunk beszélgetni. Szerintem ő ugyanannyira tiszteli bennem a színészt, mint amennyire én benne a performance- meg festőművészt. Igazából én sem kérdeztem soha, édesapám, ezt hogy csinálod, csak láttam, hogy csinálja. Tiszteletben tartom, értelmezem a magam módján, csodálom azért, amit csinál. Néha ilyeneket mond, hogy fiam, azért nehéz ez a szerep. Mondom, igen, édesapám, ez nehéz… Ilyen jó Tamási Áron-osokat szoktunk beszélgetni, aztán mindenki megy tovább a dolgára. Édesanyám viszont nagy szurkoló, aki mindig szeretné, ha nagyon ügyes lennék.

– Kónya nagyszülei hogyan tekintettek a színész unokájukra? Például a jól ismert Kónya Ádám.
– Ő sajnos nem láthatott a színpadon, talán harmadéves voltam, amikor elment. Élvezte, hogy színész lesz belőlem, néha mesélte is, hogy annak idején benne is volt erre hajlam. Nagymamám nagyon cuki volt, sokat mérgelődött, hogy miután idekerültem a színházhoz, az első években szinte semmit sem játszottam. Mint minden normális pályakezdő színész, teszem hozzá.

– Amúgy mi hozta haza Szentgyörgyre?
– A Bocsárdiék ittléte elég rendes vonzerőt gyakorolt a végzősökre, úgyhogy szívesen jöttek ide fiatalok, nem csak szentgyörgyiek. Én 2011-ben végeztem, egy évadot Csíkszeredában voltam színész. Bocsárdi László látott egy előadást az egyetemen, utána felhívott, és azt mondta, ha van kedvem, jöjjek. Mindig nagyon jó színháznak tartottam a szentgyörgyit, ezen nőttem fel, itt voltak a gyermekkorom sztárjai, de volt egy nagyon kicsinyes gondolatom is, hogy úristen, hát nem vagyok én képes valahova távolabb menni? Azt azonban nem lehetett kihagyni, nem mondhattam, hogy köszi, Bocsárdi László, de most inkább ezt nem. Hazajönni nagy teher, mint ahogy elmenni is, de utóbbi veszély egyelőre nem fenyeget. 

– A kritikusok díja azért akár változtathat is ezen…
– A díjakról azt szokták mondani, hogy mindig rosszkor jönnek: vagy túl korán, vagy túl későn. Számomra viszont, azt hiszem, tökéletes az időzítés. Igazából egy picit olyan volt, mintha egy egész közösség várta volna. A kollégáim már évek óta nagyon kedvesen mondták, olyan rég kellene kapnod egy díjat, és egy idő után már én éreztem kicsit hülyén magamat, hogy most már tényleg kötelességem lenne valamit összehozni. Amikor Korodi Janka és Pálffy Tibor kollégáim megkapták a Gábor Miklós-díjat, eszembe jutott: milyen kár, hogy egy ilyen különleges szerep – mert nem hiszem, hogy valaha életemben fogok még ennyire eltorzítva beszélni, megjelenni jelmezileg meg mozgásilag – elmegy a levesbe. Elég nehéz volt beismerni magamnak, de tényleg megfogalmazódott bennem, milyen kár lenne, ha ez a Caliban minden lenyomat nélkül maradna.

– A Calibanról most már „papírja” is van, de melyik a kedvenc a „levesbe menő” szerepek közül?
– A Radu Afrimmal játszottak szinte kivétel nélkül, de nem tudom kihagyni a Tótékból az Őrnagyot sem, nagyon szerettem azt a Bocsárdi-rendezést. Sardar Tagirovsky rendezéseit is ide sorolom, és Bodó Viktor is beköltözött ebbe a társaságba. Nem szerepeket, inkább rendezőket emelnék ki, akikkel közös a munka és az igyekezet. Ha létezik a bizalom a rendezővel szemben, ha látom, hogy rendelkezik egy vezérszállal, arra rá tudok csatlakozni, kreatív módon tudok vele vitatkozni.

– Gondolkodott már el azon, hogy egy ilyen szakmai elismerés után merre van a tovább?
– Ez minden tekintetben külön sziget, amilyen valószínűleg többé nem lesz. Megpróbálom tovább végezni a dolgomat, közben nem mérni Calibanhoz a későbbi alakításaimat, mert hát nem is lehet. A jelölést követő előadás során azon gondolkodtam, hogy összesen bő 15 percet vagyok bent, közben összevissza vartyogok, egy elromlott porszívó hangját utánozva futkározok összevissza, szemforgatós emojikat produkálva. Ez lenne a szakma?

Kónya-Ütő Bence
Sepsiszentgyörgyön született 1987-ben. Középiskolai tanulmányait a Plugor Sándor Művészeti Líceumban végezte, majd 2011-ben diplomázott a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. 2012 óta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze. Több mint 80 színházi és filmszerep megformálója. Díjak, elismerések: Legjobb 30 év alatti színész díja Jasa szerepéért Anton Pavlovics Csehov Meggyeskert című darabjában (r. Sardar Tagirovsky) – XV. Pécsi Országos Színházi Találkozó, 2015; Színikritikusok díja a legjobb férfi epizódszereplőnek Caliban megformálásáért William Shakespeare: A vihar című darabjában (r. Bodó Viktor) – Színházi Kritikusok Céhe, 2025.