Történt a nyolcvanas években, hogy egy bukaresti illetÅ‘ségű filológus került a kolozsvári egyetemre. Az illetÅ‘ hamarosan elhÃresült a városban, ugyanis nyilvánosság elÅ‘tt nem átallotta több Ãzben is kijelenteni, hogy eltökélt szándéka, ha már itt van, megtanul magyarul is. Több nyelvet ismert, egy idegennyelv szakon tanÃtott, s magától értetÅ‘dÅ‘nek tartotta, hogy élvén az elÅ‘nnyel, elsajátÃtja e finnugorként elkönyvelt alkotását is az emberi elmének.
A kijelentés általános cöcögést váltott ki többségi körökben, volt, aki amolyan regáti hóbortnak nevezte e habókos ötletet, mások már zordabb pofát vágtak hallatán, mindenki egyetértett azonban, hogy a szándékbejelentés ,,nincs a maga helyén" (e nelalocul ei), azaz már-már illetlenség, annyira sért egy általánosan elfogadott viselkedési és vélekedési szabályt. Ilyesmire, ugyebár, csak az ragadtathatja magát, aki ,,nem ismeri a sajátos erdélyi és speciálisan kolozsvári helyzetet", a beköltözöttek által kulturális missziónak tekintett ,,nagy történelmi igazságtételben" maguknak kiosztott pozitÃv fÅ‘szerepet.
Egy ilyen apró eseményben sokszor rendkÃvül hűen tükrözÅ‘dik egy tömeg egész tudatállapota, egy korszak fÅ‘ jegyeinek egyike. Vajon hogyan alakult ki az a fura helyzet, hogy az erdélyi magyarság sokáig fÅ‘városaként tisztelt kincses központjában egy nem magyar tömeg szemében illetlennek, ha nem éppen szégyennek számÃtott magyarul tudni vagy tudni akarni? Milyen erÅ‘k játszottak közre abban, hogy egy eredendÅ‘en műveltségellenes beállÃtottság általánossá váljék, mi több, minden ettÅ‘l eltérÅ‘t nemkÃvánatos elhajlásként bélyegezzen meg?
Hogy az esetlegességnek kevés szerepe van e véleményuralom kialakulásában, jelzi, hogy tÃz évre rá, a rendszerváltás elsÅ‘ évtizedében a város a legsötétebb, legszűkagyúbb nemzeti elfogultság bajnokát, egy másutt tulajdonképpen szalonképtelen flótást juttatott szabad szavazatával több Ãzben polgármesteri mandátumhoz, akinek túlzásait a többség nemhogy nem találta visszatetszÅ‘nek és szégyenletesnek, hanem sokáig kimondottan tapsolt neki.
Olyan maradandó tudatkárosodásról van szó, melyet iskola, politikum, közvélemény és sajtónyilvánosság együttes akciója hozott létre, s melybÅ‘l kigyógyulni legfeljebb olyan szociális terápiával lehetne, amelyre eddig sem példa, sem kezdeményezés nem született. A gyógyÃtáshoz ugyanis mindenekelÅ‘tt nevén kellene nevezni a betegséget, elfogultságnak az elfogultságot, részrehajlásnak a részrehajlást, s visszavonni az elmarasztaló Ãtéletet, mellyel a város és az ország kevésbé szerencsés közösségeit oly meg nem érdemelten sújtották egy mára lidércnyomásossá lett törekvés, az egynemű, ,,tiszta" nemzetállam kiötlÅ‘i.
