Tinca súgógépről felolvasott szövege nem elemzés, hanem vádirat. A baj ott kezdődik, amikor a vádiratot tényfeltáró elemzésként tálalják. A „szégyen”, „rabság”, „gyűrűcsók” típusú szavak mögül eltűnik a dokumentum, a hivatkozás, a konkrétum, és megmarad a puszta felháborodás mint egyetlen érvelési eszköz. Aki azt állítja, hogy egy béketervet „Putyin embereivel együtt írtak”, annak vagy legyen hozzá bizonyítéka, vagy mondja ki őszintén: ez az én sejtésem, az én gyanúm, az én politikai véleményem.

A háború és béke kérdésében Tinca egy fekete-fehér világot rajzol fel. Az egyik oldalon az ukrán ellenállás, a „méltóság és szabadság”. A másikon a „kapituláció”, vagyis minden, ami nem a teljes győzelmet, az eredeti határok százszázalékos visszaállítását jelenti. Csakhogy így nem a valóságot látjuk. A történelem tele van rossz békékkel. Igazságtalan, keserű kompromisszumokkal, amelyek mégis véget vetettek egy-egy konfliktusnak. Nem szépítik meg az agresszort, nem vigasztalják az áldozatot, de megállítják a vérengzést. Az a logika, amely szerint csak a teljes győzelem igazságos, minden más pedig árulás, valójában a végtelen háborút jelenti.

Ukrajnának bőven van oka bizalmatlanul nézni minden mostani „garanciára”. A budapesti memorandum története keserű: lemondtak a nukleáris arzenálról, papíron kaptak védelmet, a papír pedig nem állította meg az orosz tankokat. Ezt el kell ismerni. De ebből nem következik, hogy a jövőben csak két út létezik: vagy az orosz zászló Kijev fölött, vagy a végtelen háború. Az, hogy a múltban rosszul működtek a garanciarendszerek, nem jelenti azt, hogy minden jövőbeli próbálkozás szükségszerűen „rabságba taszítás”.

Aztán Tinca azzal is riogat: a Trump-féle terv bátoríthatja Kína agresszióját Tajvan ellen, más revizionista mozgásokat, térségünkben pedig „merészebb lépéseket Orbán Viktor részéről”. Három teljesen különböző helyzetet kever össze, mintha ugyanarról lenne szó. Oroszország tényleges, fegyveres agresszor, ezt nem vitatja senki, aki józanul szemléli a tényeket. Kína esetében szintén nagyon is valós nagyhatalmi játszmák, katonai forgatókönyvek kerülnek napirendre. De idecitálni Orbánt úgy, mintha holnap magyar tankok indulnának Erdélybe, elég merész logikai bukfenc. Magyarország és Románia egyaránt a NATO és az Európai Unió tagja. Két szövetséges, egymás biztonságára kölcsönösen építő állam. Aki komolyan beszél magyar–román fegyveres konfliktusról, az vagy nem érti, mit jelent a NATO-tagság, vagy szándékosan félrevezeti és uszítja a közvéleményt. Az, hogy a NATO szövetségi rendszerének keretein belül, és annak ellenére Tinca magyar revíziót vizionál, nem geopolitikai realitás, hanem propagandisztikus fantázia.

Van még egy ennél keményebb ok is, amiért Budapestnek esze ágában sincs szomszédos területeket elfoglalni. Minden határvonal mögött emberek élnek, nyelvekkel, hagyományokkal, politikai lojalitással. Bármilyen elképzelt határmódosítás Románia rovására nemcsak földet, hanem több millió román állampolgárt jelentene Magyarország számára. Olyan ország számára, amely maga is küzd a saját társadalmi feszültségeivel. Nem létezik józan kormány, amely önként vállalná, hogy egy ilyen léptékű más nyelvű, más politikai kultúrájú közösséget illesszen be a saját rendszerébe – azzal a nagyon is valós kockázattal, hogy néhány választási cikluson belül kisebbségbe szorul a saját parlamentjében. Ez nem nacionalista érzület kérdése, hanem józan önfenntartási ösztön: senki sem épít magának saját kezűleg ellenzéki többséget.

Érdemes lenne végre szétválasztani azt, amit a román közbeszéd egy része makacsul összemos: a határon túli magyarok jogainak védelmét és a területi revízió rémképét. Az, hogy Budapest szót emel az erdélyi magyar közösség nyelvi, oktatási, kulturális jogaiért, az Európai Unió keretei között teljesen legitim és normális politika. Nem több, nem kevesebb. Ebből katonai fenyegetést, határmódosítási szándékot olvasni ki annyi, mint egy kisebbségvédelmi beadványból hadüzenetet faragni. Lehet vitatkozni Magyarország hangnemén, módszerein, diplomáciai stílusán – de az a sugalmazás, hogy Románia határainak módosítása lenne a cél, sokkal inkább szolgálja a belpolitikai hisztériát, mint a két ország közös biztonságát.

Tinca egy másik állítása, hogy Amerika ezzel a feltételezett béketervvel „megszűnik erkölcsi mércének lenni”. Ez a mondat jól hangzik, csak éppen történelmietlen. Az Egyesült Államok külpolitikája soha nem volt pusztán erkölcsi prédikáció: mindig is keveredett benne érdek, stratégia, választói nyomás, gazdasági kalkuláció. Lehet szemére vetni, hogy hol Afganisztánban, hol Irakban, hol Latin-Amerikában tévedett nagyot, lehet bírálni, ha most Ukrajna ügyében szerintünk rossz irányba mozdul. De az a kép, amelyben Amerika eddig maga volt a makulátlan erkölcsi tisztaság, ma pedig hirtelen bukott angyal, inkább szónoki fogás, mint történelemszemlélet. És nem segít abban, hogy józanul mérlegeljük: mi a reális, fenntartható biztonsági architektúra Európa keleti felén.

Lehet Trumpot kedvelni vagy gyűlölni, lehet vitatni bármelyik amerikai kormány döntéseit. Lehet és kell is beszélni Ukrajna biztonságáról, Oroszország agressziójáról, a béke áráról. De amikor ez a kétes elemző azt állítja, hogy minden kompromisszum kapituláció, minden kisebbségvédelmi gesztus revíziós terv, minden magyar mondat Erdély kapuját döngeti, akkor már nem a valóságot elemzi, hanem saját rémálmairól beszél. Romániának és Magyarországnak közös határa van, közös történelme, közös szövetségi rendszere, közös sebezhetősége. Nem ellenségei vagyunk egymásnak, hanem egymásra utalt országok. Nem az a kérdés, ki kitől véd meg minket a képzeletben, hanem az, hogy a valóságban képesek vagyunk-e higgadtan beszélni háborúról, békéről, kisebbségekről – félelemkeltő fantazmagóriák nélkül. A térségünknek nem új ellenségképekre van szüksége, hanem józan fejre és szilárd, kiszámítható szövetségekre. 

És elfogulatlan elemzőkre!