Sínek között múlt és jelen 2.

A Bereck–Kézdivásárhely közötti alig húsz kilométeres szakasz például 60–70 percet igényel, miközben kerékpárral fél óra alatt megtehető. A kétkocsis dízel motorvonatok gyakran szinte üresen döcögnek, az állomások egy része romosan áll, másokat lakóházként használnak, a peronokon pedig alig látni várakozót. Ez a vonal egykor reményt szállított, ma inkább a perifériára szorulást, az elhanyagoltságot és az érdektelenséget jelképezi. Múlt pénteki lapszámunkban a vasút építésének történetét ismertettük, alábbi képes riportunkban a „berecki gyors” útvonalán tapasztaltakat mutatjuk be.

A lejtmenet korszaka

A vasúti közlekedés romlása a kilencvenes évek után vált igazán látványossá a Sepsiszentgyörgy–Bereck vonalon. A Román Államvasutak lemondott az üzemeltetésről, a pályát magánvállalkozásnak adták bérbe, amely a menetrend szerinti személyszállításon kívül más tevékenységet – például karbantartást – nem folytatott. Az állomások lepusztultak, a sínek között felnőtt a bozót, az épületeket nem őrizte senki. Egyes állomásokat bérbe adtak, másokat nyugdíjba vonult vasutasok vásároltak meg. A kép összességében lehangoló.

Nemrég végigutaztam a teljes szakaszt Sepsiszentgyörgytől Kézdivásárhelyig, hogy saját szememmel lássam, milyen állapotban van ma a vasút.

A vonat lassan indult, helyenként alig húsz kilométeres óránkénti sebességgel haladt. A kocsikban alig látni utast. Angyalosnál már csak tábla jelzi a megállót: az épületet lebontották, a sorompót felszámolták. Amint a szerelvény továbbzötyögött, a mezőről néhány őz bámult ránk csodálkozva, majd mikor közelebb ért, odébbálltak. 

Polyánban bérlik a bakterházat

A maksai állomáson más kép fogadott. Az állomásépületet itt lakják, ugyanakkor forgalmi szolgálat is működik, hiszen a rétyi fafeldolgozó üzemhez tehervonatok járnak rakodni. A szerelvényeket össze kell állítani, így a rendezővágányokon is személyzet dolgozik: ipari forgalom van, még ha az utasszállítás háttérbe is szorult.

Bitán a megállót lebontották, az egykori sorompónak itt sincs már nyoma. Senki nem száll fel, senki nem száll le; a szerelvény elsuhan a település mellett. Nagyborosnyón az állomásépület még áll, de elhanyagolt. Vasúti személyzet nincs, cigány család lakja az épületet. Az asszony elmondta: havi 380 lejért bérlik a vasúttól, a villanyt és a tűzifát maguk fizetik. Cófalva következett, a vonat itt sem állt meg, leszálló vagy felszálló utas itt sincs.

Barátoson romos állomás fogad: betört ablakok, hiányzó ajtók, omladozó falak jelzik, hogy a vasút itt már régóta senki földje. Kovásznán néhány fürdővendég száll le a vonatról, s ahogy a forgalomirányító jelt ad, indulunk tovább Kézdivásárhely felé. 

A zabolai állomás, mielőtt lebontották volna

A fürdőváros állomásán az ember önkéntelenül is arra gondol: milyen természetes lenne, ha hangosbemondón román és magyar nyelven köszöntenék az utasokat, valahogy így: „Kedves utasaink, vonat érkezik az állomásra, kérjük vigyázzanak!” Elvégre a város 70 százaléka magyar! Ehelyett csak a forgalmista mordul rám, románul: „Bă! Ce fotografiezi, nu știi că aici nu ai voie?” Nem válaszoltam: közterület ez, bárki készíthet fotót, erre a hangnemre meg ugyan minek szólnék vissza?

Zabolán az állomásépületet két éve bontották le, a Négyháznál az egykori vasúti ingatlant egy Bákó megyei asszony bérli. Imecsfalván a mellékvágányokon rozsdás vagonok hosszú sora vesztegel: végső sorsukra várnának, hogy ócskavas legyen belőlük. Az egyik melléképületet egy család lakja. Szentkatolnán az állomás szintén eltűnt, a sínek mellett már csak az emléke maradt.

A vonaton szóba elegyedem a kalauzzal. Megkérdezem, hogyan éri meg ilyen kevés utassal működtetni a járatot. Azt válaszolta: a Regio Călători más vonalain zsúfoltság van, az ottani bevételek ellensúlyozzák az itteni veszteségeket. Azt is elmondta, hogy Bodzafordulón lakik, Brassóba jár dolgozni, és arra a vonatra osztják be, amelyet éppen a főnökei kijelölnek.

Háborús időket idéz a bélafalvi megálló

Állomásról állomásra Bereck felé

A Kézdivásárhely és Bereck közötti szakaszt már nem a vonattal jártam be, hanem autóval. Végiglátogattam minden megállóhelyet a céhes várostól egészen Bereckig, hogy ne csak a szerelvény ablakából lássam a vasút állapotát, hanem közelről, az omladozó falak tövében érezhessem meg a magára hagyott szárnyvonal pusztulását.

Lakott állomások és omladozó romok váltják egymást ezen a szakaszon is, juhnyájak legelnek a megállók mellett, rozsdás korlátok és elhagyatott épületek rajzolják ki, hogyan omlott össze településről településre, állomásról állomásra az egykor működő rendszer.

Kézdivásárhelyen még működő vasútállomást talál az ember. A forgalom nem nagy, időnként tehervonat fut be, kirakják, majd visszaindul, Szentléleken viszont már csak a romlás fogad. Az egykori állomás­épület súlyosan károsodott, falai repedeznek, tetőszerkezete megroggyant, az egész olyan benyomást kelt, mintha egy régi frontvonal maradványa lenne a falu határában.

A lemhényi bérlők egyike

Innen a kézdiszentkereszti (polyáni) állomás felé vesszük az irányt, a sínek mentén csend ül a tájra. A pálya rozsdás, a peron megrepedezett, az elnéptelenedett vasútvonal egyik elfeledett szegletében mégis ég a villany a régi bakterházban. Az ablakban muskátli, a verandán száradó ruhák – laknak benne.

Szabó Otíliát találjuk otthon, aki férjével és két gyermekével él az egykori vasúti szolgálati lakásban. „Édesapám vasutas volt, ő vette meg ezt a házat, most mi lakjuk” – mondja halk, de határozott hangon. A házban két szoba van, egy kis konyha, fürdő és előszoba – a lakás szerény, de rendezett. „Olyan tíz éve lehet, hogy megszűnt a jegykiadás, azóta csak eldöcög itt a vonat... A gyerekeknek reggel túl korán jön, délután meg túl későn. Télen busszal, nyáron biciklivel járnak iskolába, az gyorsabb” – mondja Otília. Egy bakterházban lakni nem nosztalgia, hanem döntés. Vagy épp a lehetőségek hiánya. Mégis ott, ahol az ablakból figyelik a napi háromszor áthaladó vonatot, még mindig történik valami: a vasút nem halott, csak magára maradt. És amíg van, aki él mellette, addig a csend is tartalommal telik meg. 

Illés Levente, aki utolsó emberként tartja Bereckben a frontot

Bélafalva egészen más képet mutat. Az állomás romjai úgy merednek az ég felé, mintha bombatalálat érte volna az épületet: omladozó falak, kifordult ajtók, szétszórt törmelék, vakon tátongó ablakok. A látvány háborús időket idéz, a pusztulás azonban nem egyik napról a másikra következett be, hanem lassú évek alatt.

Almáson a megállónál juhnyájba botlottunk. A sínek mellett békésen legelnek az állatok, a pásztorkutyák vicsorgatják a fogukat, de szerencsére nem a riporterre, hanem a szomszéd telek drótkerítésén belül csaholó házőrző ebekre. A megálló épülete itt még áll, nem pusztult el teljesen, de az idő nyomai azonban itt is jól láthatóak.

Lemhényben az egykori állomás­épületben egy nyugdíjas vasutas lakik, aki megvásárolta az ingatlant a vasúttól. Egy melléképületben másik család húzódik meg, ahogyan a férfi mondta: bérli az épületet, fakitermelésből él, Ojtoz környékén dolgozik.

Imecsfalva

A berecki végállomáson ma egyetlen ember tartja a „frontot”: Illés Levente, 47 éves vasutas. 2001 januárjában kezdte pályafutását. A brassói vasúti iskola után Kézdivásárhelyen dolgozott váltókezelőként. Öt év ott, hat év Maksán, 2012 márciusa óta van Bereckben, ahol ő a mindenes. „Akkor még volt élet az állomáson: négyen dolgoztunk plusz egy takarítónő. Ma egy ember végzi el az egészet” – meséli. A feladatlista hosszú: jegykiadás, forgalomirányítás, takarítás, kaszálás, favágás, fűtés, sorompókarbantartás, átjárótisztítás, hóhányás – mindent egyedül végez.

A vonatok „megdöbbentő” sebességével kapcsolatos kérdésünkre Illés Levente kifejtette: a talpfák elöregedtek, a sínek kopottak, emiatt van sok helyen 20 km/órás korlátozás. „Bereck és Kézdivásárhely között 70 perc az út 22 kilométeren. Ki akar erre felülni, ha biciklivel is gyorsabb?” – kérdezte, majd hozzátette: „A menetrend sem segít: a járatok hajnali 4–5 óra körül indulnak Bereckből Brassó felé, vagy késő este érkeznek vissza. „Ki kel fel akkor? Diák, munkás? Inkább buszra vagy biciklire ülnek.”