‒ Kedves művésznő, Nagy Kamilla Anikóból hogy lett Dévai Nagy Kamilla?
‒ Férjhez mentem Dévai Györgyhöz, így előrekerült a Dévai név, és a közönség számára lemaradt az Anikó. A családban a Kamilla név nagyon gyakori, édesanyám és nagymamám is Kamilla volt.
‒ Járt Déván, névadó városában, ahol Kőműves Kelemenék „amit délig raktak, leomlott estére”?
‒ Természetesen, hisz az egész Kárpát-medencét bejártam, a legkisebb falvakban is énekeltem. Egyébként Böjte Csaba testvér első árvaházában is jártam Déván, van annak harminc esztendeje.
‒ Vannak erdélyi gyökerei?
‒ Hogyne, hisz magam is ennek a szélfútta erdélyi földnek vagyok egy picinyke porszeme... Böjthe Kamilla nagymamám Magyarigenben, Makkai Zoltán nagytatám Sáromberkén, másik, Böjthe Lajos nagytatám Csíkszentdomokoson született. Makkai Sándor író-püspök oldalági rokona vagyok, s az is kiderült, hogy a csíkszentdomokosi felmenőim kapcsán Böjte Csaba testvérrel is rokonságban vagyok. Édesanyám hét hónapos pocakkal szökött át velem, tehát még „otthon gyártottak”, csak megszületni hoztak Budapestre. 1956-ban, amikor megnyíltak a határok, édesanyám leguggolt hozzám, és könnyes szemmel mondta: „No, kicsim, megyünk haza…” Tehát a rokonok, az unokatestvérek, az otthon mindig Erdélyben volt.
‒ Meséljen gyermek- és kisiskolás éveiről.
‒ Kifejezetten szerettem iskolába járni, bár az elején unatkoztam. Édesapám amellett, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem matematikaprofesszora volt, könyveket fordított három nyelvből. Ott lábatlankodtam mellette, így hamar megtanultam írni, olvasni. Az iskola első osztálya nekem semmi újat nem adott, ezért kiültem a hatalmas szemetesládára, és szórakoztattam az osztálytársaimat. A szüleimmel rengeteget kirándultunk a budai hegyekben, és mindig énekeltünk az erdőkben. Édesanyám oldaláról az egész család muzikális. Hivatásos zenész nincs közöttük, de mindenki gyönyörűen énekel. Fél évszázada vettem a Balatonon egy öreg parasztházat, ott tartunk nagy családi találkozókat. Esténként énekelni szoktunk, a fél falu olyankor ott hallgatózik.
‒ Mikor volt az első iskolai fellépése?
‒ Hamar kiderült, hogy az én zenei repertoárom már ötödikes koromban bőven több volt a kötelező anyagnál. Osztályfőnököm vitt a hetedikes-nyolcadikos osztályokba, hogy énekeljem a kuruc dalokat, világháborús balladákat, Petőfi megzenésített verseit. Már gyermekként hozzászoktam a közönséghez.
‒ És a nagy színpadon?
‒ Nagy történet! 1968-ban rendezték meg először a Magyar Televízióban a Nyílik a rózsa népdalvetélkedőt. A műsorban én voltam a legfiatalabb, ráadásul egyetlen, aki saját gitárkíséretemmel indultam. A zsűri nem is vette jó néven, kiraktak, azt mondták: aranyos, ügyes, szépen énekel, de a gitár nem való népdal kísérésére... A közönség viszont rögtön a szívébe zárt, visszaszavaztak a műsorba. A második tévévetélkedőre már behívtak, ez volt a legelső Röpülj, páva, ahol a Halmos–Sebő duó, Ferencz Éva, Budai Ilonka és Faragó Laura mellett már én is a győztesek között voltam.
‒ Hogy jutott eszébe, hogy népdalkísérethez a gitár a legjobb hangszer? Próbálkozott más hangszerrel is?
‒ Mint általában mindenki, én is zongorázni tanultam először. Amikor a Zeneakadémiára felvételiztem, egy igazi Bartók-növendékhez jártam: Varjú Irma nénihez. Hatalmas élmény volt! A gitárral először én is csak Beatles-dalokat, könnyűzenét pengettem, és egy osztálykiránduláson történt a nagy felismerés. Már késő estébe hajlóan énekeltem, gitároztam; „nagy buli” volt, már mindenki kifáradt, félig aludt a társaság, én csak úgy, magamnak elkezdtem énekelni az édesanyámtól tanult Zöld erdőben… kezdetű virágéneket. Nagy csend lett. S megszólalt az osztály fenegyereke: „Még! Játssz még ilyet!” Azonnal megéreztem, hogy ezt tudom a legőszintébben adni. Igen, ezek a kicsi dalok állnak legközelebb hozzám. Reggelig szinte révületben jegyzeteltem, keresgéltem az akkordokat. Onnantól csak népdalokat, virágénekeket, históriás énekeket, balladákat énekeltem.
‒ Hogy indult a szakmai pályája?
‒ Kalandosan. Mindenképp tanítani szerettem volna, csak azt nem tudtam eldönteni: magyar-, francia-, esetleg történelemtanár legyek? Amikor a jelentkezési papírt ki kellett töltenem, lelki szemeim előtt megjelent: ZENEAKADÉMIA. De nem jártam zenei általánosba, sem zenegimnáziumba, pontosan tudtam, hogy a tudásom nem elegendő. Kivettem magam ‒ szüleim nagy elképedésére ‒ az iskolából, magántanuló lettem, és reggeltől estig csak a zenével foglalkoztam. Ekkor kerültem az egykori Bartók-növendékhez zongorázni, s egy Kodály-növendékhez szolfézsra, zeneelméletre, összhangzattanra járni. Felhőtlen, boldog idők voltak! Elsőre a felvételi 18 pontjából 17,5 pontot szereztem, ami óriási teljesítmény volt, hiszen a többi jelentkező már 12 éve ezt tanulta, amit én fél év alatt behoztam. A második felvételi előtt zajlott a Nyílik a rózsa ‒ egy csapásra ismert lettem. (Akkor még csak két tévéállomás volt, hétfőn nem volt adás, az utcák is kiürültek, amikor a Nyílik a rózsa adását közvetítették. Másnap már a zöldségesnél is felismertek.) No, a második felvételim eredménye 20 pont lett. Szőnyi Erzsébet volt a tanszék vezetője. Behívott a szobájába, s a következőket mondta: „Kedves Anikó! Vagy Kamilla? Csodálatos felvételit produkált. De maga nagyon tehetséges, sikeres a színpadon. Nem vesszük fel, mert maga már sínen van. Soha nem fog egy katedra mögé állni. Ne vegye el a helyet azoktól, akik csak tanítani tudnak.” Csak tanítani ‒ hisz nekem minden álmom a tanítás volt. Felmásztam a Szabadság híd legfelső madarához, le akartam ugrani a Dunába. De akkor már udvarolt nekem Dévai György, ő imádkozott le a hídról. Férjhez mentem hozzá, és bár indult volna az énekesi, előadói pályám, s rengeteg fellépést ajánlottak ‒ én kimentem Vecsésre képesítés nélkül éneket tanítani. Csak a rádiós és televíziós fellépéseket fogadtam el, így maradtam a köztudatban. A fizetésem 900 forint volt, Gyuri elsőéves egyetemista volt 250 forint ösztöndíjjal, így nem tudtunk anyagilag megélni. Az ország egyik leghíresebb együtteséhez, a Rajkó Zenekarhoz hívtak szólistának. Pénz beszél, kutya ugat ‒ 1500 forint lett a tiszteletdíjam, nagy nehezen elvállaltam. Velük indult meg a nemzetközi karrierem. Hollandia: Amszterdami Concertgebouw, Párizs: Olympia Színház, London: Albert Hall, New York: Carnegie Hall, és még hosszan sorolhatnám.
‒ Még milyen külföldi sikerekről tud beszámolni?
‒ 1973-ban a Berlini Világifjúsági Találkozón 44 ország 122 versenyzője közül elhoztam az Arany Fesztivál Díjat, rögtön lemez is készült velem… Onnantól az egész világ megnyílt előttem. Kína, Korea, Kanada, Dél-Afrika, Ausztrália nagyvárosait végigénekeltem egy szál magamban, elsősorban magyar közönségnek. Sokáig én voltam az egyetlen magyar előadóművész, aki mind az öt földrészen énekelt. Mivel minden országba vittem az ő nyelvükön egy-egy ráadásszámot, hatalmas nyelvi repertoárra tettem szert. Csak Amerikában 32 alkalommal turnéztam. Egyik koncertem után egy társaságban folytattam az éneklést, és nem tudtam, hogy a hallgatóság soraiban ott ül a világhírű Joan Baez impresszáriója. Amikor már a sokadik nyelven énekeltem, megkérdezte, hány nyelven énekelek. Huszonkilencen – volt a válaszom. És van még valaki, aki ennyi nyelven énekel? – Nem tudom. – No, akkor utánanézünk... És fél év múlva az Amerikai Tájékoztatási Hivataltól kaptam egy árkus nagy borítékot, benne a levelet: Örömmel tudatjuk, hogy utánanéztünk, a világon Ön énekel a legtöbb nyelven, ekkor és ekkor itt várjuk New Yorkban... És a Magyarországgal diplomáciai kapcsolatban lévő nagykövetek és feleségeik előtt tartott koncert után hivatalosan be is kerültem az 1995-ös Guinness Világrekordok Könyvébe egy nagy fotóval és a 29 nyelvvel. Ma 35 nyelven énekelek.
‒ Mit üzen a fiataloknak?
‒ Ne hagyják sodortatni magukat ezzel a bolond világgal… Tanuljanak, és mentsék, amit még lehet, őrizzék az értékeket, a magyar identitást, mert áldott az, aki magyarnak született.
‒ Hogyan tovább holnap-holnapután, mi készül jelenleg?
– Új lemezre készülök a diákjaimmal, hiszen ebben az évben, október 16-án lesz harmincéves az iskolám. Amikor az 55 éves színpadi létemet ünnepeltük, 55 diákommal álltam egy színpadon. Most száz gitár és száz énekhang fogja ezt a fantasztikus harminc évet odavarázsolni a közönség elé.
‒ Isten adja: úgy legyen!
Székely Ferenc
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
