Tíz esztendeje is van annak, hogy beszélgetésre kértem fel. Igaz, nehezebben, mint mások, de ráállt, s én azzal a bizakodással fogalmaztam meg kérdéseimet, hogy nagy titkai közül sokat elbeszél. Régóta ismertük egymást, a kölcsönös tiszteletet az is fokozta, hogy ő is valamikor keresztúri diák volt, tanítóképzős, s a kinevezése utáni időszakban a falut szolgálta, mindennel, amivel tudta, főleg pedig tánccal, népdallal, vidámsággal. 

Jánosi József: – Megtisztelő számomra, hogy rám gondoltál. Eljött volna az elszámolás ideje? Mostanában a múltba történő visszapillantás mind gyakrabban előfordul. A felhő nélküli szeretet, teljes gyermekkorom, valószínű, sokban meghatározó volt a későbbi életemben. Egyéves koromtól a nagyszüleim neveltek Siménfalván. Nagyapám kántortanító volt, a falu kultúrrendezvényeit többnyire ő irányította. Úgy is mondhatnám, hogy belenőttem a falu szokásaiba. A nagyapám kívánsága volt, hogy a székelykeresztúri tanítóképzőbe felvételizzek. Tudnod kell, hogy egyáltalán nem voltam szorgalmas tanuló. Talán szerencsés csillagzat alatt születtem, és felnőttként mertem vállalni a sors kihívásait. Kétségtelen, kiváló tanárainknak köszönhetem, hogy az élet kanyargós ösvényein sikerült néha a bércekre is felkapaszkodnom. Én hiszek a gyermekkor élményeinek egész életre szóló kihatásában. Ezeket a tudat alatti élményeket hívták életre tanáraink, Molnár István, Haáz Sándor, Gálfalvi Sándor, Kóczián László, Borbély István, Árkosi László, de sorolhatnám tovább. A mi tanáraink nem szakbarbárként tanítottak. Nevelők voltak, és a népi hagyományaink is helyet kaptak az oktatásban. Haáz Sanyi bácsi táncot is tanított. Egymástól is tanulgattuk a verbunkos figurákat. 1953-ban az iskolánk ünnepi műsort szervezett. Az előadás az iskola dísztermében volt, ahová meghívták a keresztúri gimnázium lányait is. Mondanom sem kell, hogy a serdülő legénykék a lányok előtt megtáltosodtak. Én akkor úgy éreztem, hogy lábam alatt megszűnt a gravitáció. Valósággal szárnyaink nőttek.

– A pályakezdés hogy sikerült?
– Az iskola végeztével Pálpatakán tanítottam, a legényekkel jártuk a korondi hegy tanyáit, nem maradhatott ki egyetlen táncmulatság sem, feltarisznyáltam néptánc-élményekből. A katonaság végeztével Kápolnásfaluba helyeztek. Tele energiával, ismét felébredt bennem a tánc iránti szeretet. Tánccsoportot szerveztem, és nyertünk az almási körzeti versenyen. Ennek köszönhetően nyáron elküldtek Marosvásárhelyre tánctanfolyamra. A tanfolyamot többek között Haáz Sándor és Székely Dénes vezette. Javasolták, hogy felvételizzek a Marosvásárhelyi Állami Ének- és Táncegyüttesbe. A felvételi sikerült, és három évig, 1963-ig az együttes táncosaként működtem. Saját elhatározásomból távoztam az együttestől. Sepsiszentgyörgyre akartam jönni, mivel előzőleg már volt némi ismeretem az ottani táncéletről. Érdeklődésem után az év őszén Sepsiszentgyörgyön a rajoni kultúrháznál felajánlottak egy táncmetodista állást. Előzőleg a köpecbányai tánccsoport szakmai felkészítőjén vettem részt a köpecbányai iskolaigazgató kérésére, aki egyébként nagybátyám volt. A köpeciek jól szerepeltek a rajoni versenyen, de amit ott láttam, nem volt biztató. Érződött a szakemberek hiánya. Talán éppen ezért gondoltam, hogy Sepsire jövök, hiszen úgy láttam, itt bőven van aratnivaló. Köpecbányán az 1960-as években pezsgő gazdasági és kulturális élet volt, két tárnából is folyt a barnaszén bányászata, mindaddig, amíg a hármas tárnában tűz ütött ki. A keskeny vasút a bányától hordta a szenet a vasútállomáshoz. A tánccsoporton kívül vegyes kórus is működött, és komoly volt a sportélet. A bányászok ellátása az átlaglakossághoz viszonyítva lényegesen jobb volt. Abban az időben a bányászoknak rendkívül előnyös életfeltételeket biztosítottak, miközben az egyszerű halandó jegyre kapta a cukrot, kenyeret és sok más alapélelmiszert. A mészárszékek üresen tátongtak. Ma Köpecbányának csak az emléke maradt meg. Minden munkalehetőség megszűnt. Az emberek elköltöztek, alig egy-két nyugdíjas bányászcsalád és sok cigány munkanélküli él a régi romos házakban.

– Hogyan fogadott Sepsiszentgyörgy?
– A város barátságosnak tűnt. Az emberek délután a korzón sétáltak. Időközben két-három barátom is került. Elég komoly lakáshiány volt egészen az 1970-es évekig. Majdnem egy évig a Csíki utcai rajoni kultúrház nagytermében volt a szállásom. Török Lajos kultúrigazgatótól kaptam egy sezlont. Télen este a kályha mellé húztam, reggel a fal mellé felállítottam. Az irodában volt egy kis kézmosó kagyló, egyelőre ez volt az otthonom. Közben igyekeztem tánccsoportot szervezni. 1964-ben sikerült egy teljes estét betöltő népi műsort összehozni. Nyolc pár táncosból, három népdalénekesből és cigányzenekarból állott az együttes. Kézdivásárhelyen egy széki tánccal léptünk fel. Nagy segítség volt számomra, hogy olyan táncosok vettek részt ebben a csoportban, mint Varga György matektanár, Czegő Zoltán költő és lélektan–magyar szakos tanár, aki Bükszádról járt be a próbákra, Hubbesz Péter mérnök, Péter Sándor magyar szakos tanár, a Tükör napilap újságírója és sokan mások, akiket nem kellett meggyőzni csoportunk célkitűzéseinek fontosságáról, sőt, ők ösztönöztek az igényes munkára. A néptáncegyüttessel párhuzamosan elindítottam egy balettkört 9–14 éves gyerekek számára. Hétvégeken az együttessel falvakra jártuk, előadásokat tartottunk. Időközben a kultúrházban elkészült egy kabaréműsor, melyre két modern táncot készítettem. A kabaré rendezője Berkó György, a sepsiszentgyörgyi színtársulat tagja volt. A zenét a kórház könnyűzenekara szolgáltatta. A szólóénekesek közül különösen Bartos Sándor és Benedek Gyula volt kiemelkedő. Néha vidéki tánccsoportokat látogattam meg, hogy segítsek.

1968-ban megalakult Kovászna megye. A megyei szakszervezet felkért, hogy jöjjek a szaktanácshoz, mert táncmesterre van szükségük. Szívesen elvállaltam, bevallom, már nagyon hiányzott a tánc. Itt az üzemi tánccsoportokkal kellett foglalkozni. Több üzemben is párhuzamban tanítottam táncot, mint például: a cigarettagyárban, bútorgyárban, textilgyárban és a kézműves szövetkezetekben. 1970-ben megalakult a szakszervezeti hivatásos Vadrózsák Együttes, melynek magam is alapító tagja voltam. A zenekar kiváló cigányzenészekből állott, természetesen a magyar népzenét is cigányzenei stílusban játszották. Lőrinc Lajos volt a táncmester. A kezdetben Lajossal ketten alkottuk a tánckart, ő volt a bemondó is. A műsort szólisták egészítették ki. Köztük Benczédi Piroska, Ion Diţă és Veress Katalin. 1972-ben a szakszervezet kultúrrészlegéről sokunkat leépítettek, egytől egyig szakembereket. Szerencsémre a rajoni pionírháznál szükség volt egy tánckörvezetőre. Itt sikerült két osztályterem egybevágásával próbatermet létrehozni. Mircse Margit igazgatónő minden kezdeményezésemben segített. Ruhákat, csizmákat csináltattunk. Az országos versenyen Bukarestben második díjat kapott a pionírház tánccsoportja. Páran az akkori gyermektánccsoportból később a Vadrózsák tánccso­portjában, majd a Háromszék együttesben táncoltak. Ambrus Csilla évekig a pionírpalota tánckörét vezette, Bán Enikő Magyarországon neves táncpedagógusként dolgozik. Többen a Vadrózsák táncosai közül itthon tánccsoportokat alakítottak és tanítanak, köztük Ráduly József, Oláh Mihály, Rápolti István, Pop-Benedek Erzsébet. A pionírháznál kifejtett munkámat a megyei pionírtanács méltatta, elismerő éremmel tüntettek ki.

1974-ben a Megyei Alkotások Házához hívtak táncmesteri állásba. Itt lehetőségem nyílt a rendszeres folklórgyűjtésre. Emellett 1975-ben létrehoztam a Kovászna Táncegyüttest, mellyel részt vettünk egy franciaországi turnén. Toiséban, Nizzában nemzetközi versenyen a csoportunkat a legjobbnak minősítették. Hazatérve a Kovászna Táncegyüttesnek elkészítettem A fenyő és az ember című koreográfiát, mellyel az országos fesztiválon első díjat kaptunk. 1981-től a Vadrózsák Táncegyüttes koreográfusa lettem. Itt felújítottam a tánckart, két országos díjat is nyertünk a kolozsvári országos fesztiválon. 1982–84 között az együttes művészi vezetőjeként dolgoztam. Az ország minden részébe eljártunk. A politikai elnyomás legnehezebb időszakában gyakran havonta húsz előadást is tartottunk, vittük az emberek lelkébe azt a kevés örömet, s talán erőt a kitartásra hagyományaink gyöngyszemein keresztül. El kell ismernem, hogy nagyon sok díjjal, elismerő oklevéllel jutalmaztak, de nem mindegyiknek tudtam örülni.

1985-től ismét a Megyei Alkotások Házánál dolgoztam. A témás táncok divatját éltük. A párt munkatáncokat kért, amivel mozgósítani lehet a termelést. Szerintem ez nagy marhaság volt. Én úgy próbáltam áthidalni a divatossá vált munkatáncok giccshalmazát, hogy falvainkban ösztönöztem hagyományos szokásaink felújítását. Nagy létszámú együttesek jöttek létre, lakodalmas szokásokat, fonókat, aratókalákákat, farsangi szokásokat elevenítettünk fel népszínmű formájában.

A szövegeket a középkorosztály még ismerte, akadtak olyanok, akik már számtalanszor organikus (természetes) formában megélték ezeket a szokásokat, így sikeresek voltak a felújítások. A táncok viszont mindig sántítottak, nem helyi elemekből álltak, nem is állhattak, hiszen azt a kevés háromszéki néptáncanyagot, ami akkor még nem volt teljes egészében feltárva, nem ismerték. Az én feladatom többnyire arra szorítkozott, hogy a színpad lehetőségeihez méretezve állítsuk össze az előadást. A középajtai aratószokás összeállításában valamennyi tanügyi káder – a Keszeg házaspár, Gazdag Géza, Kubánda Gizella – szerepelt, a táncok betanításában Kapcza Mária segédkezett. Ezen kívül Erdővidéken, Száldoboson a Bogdán házaspár vezetésével, Bardocon, Vargyason, Bölönben újítottunk fel hagyományos szokásokat. Felső-Háromszéken, Polyánban lakodalmast hoztak össze. Ezek a felújítások máig fennmaradtak a szájhagyományban. Egyes szokások némi változással napjainkban is élnek. 

– Mi történt a rendszerváltás után?
– Az 1989-es események után megfordultam az erdélyi hivatásos táncegyütteseknél, koreográfusként lehetőségem nyílt bedolgozni a Hargita Állami Székely Népi Együtteshez, a Maros Művészegyütteshez és a Háromszék Táncegyütteshez. Az igazi élményt számomra 1995-ben az Erdélyi Közművelődési Egyesület Kacsó András-díja nyújtotta, melyet a hagyományos néptáncokért kifejtett több évtizedes munkámért kaptam. 1995-től a Maros Művészegyüttes koreográfusaként két évet dolgoztam. Itt a hivatásos együttesek országos versenyén, amit Nagybányán tartottak, az együttessel harmadik díjat kaptunk. Az itteni munkám alatt létrehoztuk az utánpótlás-gyermektáncegyüttest, melynek Napsugár Gyermektáncegyüttes nevet adtam, és azóta is működik. 2015-ben a jubileumi, huszadik évfordulóra engem is meghívtak, és azzal leptek meg, hogy egyik koreográfiámat is felújították. A 60. évet betöltve a nyugdíjazásra készültem. Mivel a Kovászna Megyei Művelődési Központnál lehetőség nyílott, hogy nyugdíjazásom után tovább dolgozhatom, hazajöttem. 1997-ben nyugdíjaztak, de utána még 2009-ig dolgoztam. Ez alatt az idő alatt kiegészítettem háromszéki gyűjtéseimet, és 2004-ben a Romániai Magyar Táncszövetség és a Művelődési Központ égisze alatt sikerült kiadni a Háromszéki táncok című könyvemet. 2008-ban újabb lehetőség nyílt a készülőben lévő Erdővidéki táncélet című könyvem kiadására. A Budapesti Hagyományok Háza és a Kovászna Megyei Művelődési Központ egy időben ajánlotta fel a könyv finanszírozását. Sikerült idejében befejezni az anyagot. Ebben a könyvemben az erdővidéki népzene feldolgozását dr. Szalay Zoltán vállalta. A könyv megjelenésével egy nagy tartozásomnak tettem eleget. A fiókomban feldolgozásra még mindig várnak gyűjtéseim, így van, mit tennem. Néha felkérnek egy-egy néprajzi konferencián a néptánccal kapcsolatos előadásra. 2010-ben az összmagyarság néprajzi kongresszusán, amelyet a budapesti tavaszi kaláka keretében szerveztek, megadott témáról kellett előadást tartanom. A téma a Kárpát-medence keleti peremén élő székelység táncainak polarizálódásáról és az erdélyi néptánctanítás intézményesített formáiról szólt. 2015 novemberében Énlakán az V. Népzenei és Néptánc Konferencián az Erdővidéki táncélet című könyvről tartottam előadást, melyet a gyűjtött filmanyagokkal illusztráltunk.

A társadalmi, kulturális életem nem szűnt meg, az unitárius Vegyes Dalárda tagjaként módom van számtalan kultúrrendezvényen aktívan részt venni. Örömmel tapasztalom, hogy a sepsiszentgyörgyi néptáncműsorok közönsége megfiatalodott, és értő közönséggé vált, legyen az kortárs művészet vagy hagyományőrző előadás. 

*
Tudtuk, hogy beteg, s éppen az hagyta cserben, amiben egész életében leginkább bízott: a két lába. Emiatt nem jelent meg délceg alakja az utóbbi két évben a város közkedvelt járdáin, Sugásfürdőn. Gazdag élete volt!

Péter Sándor