Beszélgetés Szabó Róbert Csaba íróvalCentrumból periféria, jelenlétből feledés

– Brassó a regényed egyik helyszíne is egyik markáns szereplője révén, így többek között ezért vagy most itt. Azonban elsőre nem erről szeretnélek kérdezni, hanem arról: mi sarkallt egy olyan romániai magyar történeti ihletésű mű megírására, amely Szilágysomlyóról, de ugyanakkor Brassóról, Bukarestről és Máramarosszigetről is szól, említi az 1940-es erdélyi bevonulást, de az 1977-es bukaresti földrengést is? Mit nem tudunk, mit nem ismerünk ezekből az időkből, ezekről a helyszínekről? 
– Főleg azt nem tudjuk szerintem – vagy tudjuk, de nem biztos, hogy tudatosult bennünk –, hogy nagyon sok földrajzi tér, helyszín valamikor centrum volt, mára pedig abszolút perifériaként éljük meg. Szilágysomlyót tudnám felhozni példaként: ott voltunk az Erdély TV stábjával, és pont erről beszélgettünk, hogy a Pokoltó fürdőhely egykor virágzó helyszín volt, a szilágysomlyóiak kedvence, ugyanakkor a város ortodox zsinagógája, az ottani nagyon híres rabbikkal egy másik virágzó központ volt, mára pedig múzeum. Maga az egész város és a régió is valamikor gazdaságilag, de akár még kulturálisan is centrumnak számított, mára bizony periféria. Tehát megváltozott ezeknek a helyeknek a funkciója és az, ahogyan használjuk, illetve az is, ahogyan jelen vannak abban, amit ma Erdélynek, Partiumnak nevezünk. Ezzel együtt nagyon szépen leírható a történelem változása is, kitapinthatóak azok az emberi sorsok, amelyek ezekhez a helyszínekhez kötődtek. Tehát elsősorban ezeket nem tudjuk. De ha tudatosítjuk, akkor felrajzolható egyfajta szellemi háttér, és azt gondolom, hogy ez nagyon sok erdélyi, főleg kisvárosban így van elég sok tekintetben. Ennek a változásnak több hulláma is volt: ugye, a ’89-es változás után bizonyos terek, helyek, városok leértékelődtek a szónak abban az értelmében, hogy már nem töltenek be központi szerepet. Lehet, hogy 1989 előtt ez erőltetett volt, mert az iparosítás és a mindenféle tervgazdaság révén alakultak erőteljes centrummá, utána pedig ez alaposan megváltozott. Ezeket a tereket nyilván emberek lakják be, és ezek az emberi viszonyok is megváltoztak. Ha mindezt tudatosítjuk, akkor megérthetünk valamit akár Erdély történetéből is, és ez volt számomra a regény megírásának egyik fő oka. 

Korabeli képeslap

– A történet egyik fontos szereplője a brassói újságírónő, Eller Gizi, azaz Somlyói Eller Gizella. Őszintén bevallom, hogy a Brassói Lapok hajdani újságírónőjeként még csak nem is hallottam róla, amíg meg nem néztem azt a tévériportot, amelyben a regény kapcsán róla is mesélsz. Tudnál valami kézzelfogható magyarázattal szolgálni arra, hogy miért lúgozódott, kopott ki a helyi köztudatból még annak ellenére is, hogy ő a 20-as években a mostani értelemben vett tényfeltáró és oknyomozó újságírás művelője volt, egyszersmind botrányhősnő is?
– Itt megint csak ugyanazt a centrum–periféria viszonyt tudnám felhozni: a 20-as évek végén a Brassói Lapok egy elképesztően színvonalas újság volt, nagyon nagy és neves újságírókkal. Ugye, Kacsó Sándor regényéből, önéletírásából tudjuk, hogy miként csábítják Brassóba a jobbnál jobb írókat, és így kerül ide Győri Ernő feleségeként Somlyói Eller Gizella is. És igen, ennek a lapnak az akkori súlya elveszett az idők során, de akkoriban élte a fénykorát. Valószínűleg azzal, hogy a magyar közösség vagy akár Brassó sajtó- és művelődéstörténeti szerepe megváltozott, a demográfiai súlyáról már nem is beszélve, más súlypontok jöttek létre, és valószínűleg mind­ezeknek hatása volt a köztudatra és emlékezetre. Másfelől pedig önmagában Somlyói Eller Gizella életútja az, ami miatt nemcsak Brassóban, hanem szinte sehol nem tudnak róla. Szilágysomlyón sem tudott róla mindenki, ugyanis – bár költőnő és újságírónő volt – nem jelent meg kötete, valahol elsikkadt. Hosszú-hosszú évekig kerestem például a portréját, egy fényképet róla, és elképesztő, hogy pont, mielőtt Brassóba jöttem volna, akkor este találtam meg. Ráadásul egy bukaresti napilapban, ahol szintén dolgozott Győri Ernővel 1926–27-ben – utána jönnek Brassóba –, a fénykép alatt pedig azt írja, hogy Somlyói Eller Gizella most készült el regénye kéziratával, A kárhozat leányai cíművel. Csakhogy ilyen regénye nem jelent meg soha, mint ahogy más kötete sem. Győri Ernő egyébként valószínűleg sikkasztott: egy másik lap elindításával bízták meg, és a jó előre felvett előfizetésekből vásárolt egy automobilt és meglépett Párizsba. Eller Gizella pedig itt maradt, pontosabban Kolozsváron próbált fennmaradni, de végül visszaköltözött Somlyóra. Ott éri a második bécsi döntés, és a szilágysomlyói lap utolsó, nagy fellángolásával visszatér az újságírói létbe, de utána, ’44 után ismét elhallgat. Szóval valahogy ő maga is tett arról, hogy ne emlékezzenek rá. Nagy kérdés az is, hogy mennyire volt tehetséges. A versei alapján nem mondanám kiugró tehetségnek, de mindenképp érdekes tollú, érdekes ember volt. Nekem viszont az az érzésem, hogy a feledésbe merüléséhez hozzájárult, ráadásul ott van az is, hogy akkoriban nem volt – és talán most sem – szokás a nőket annyira komolyan venni…

– Egy fájdalmas – számtalan sorsot megpecsételő – jelenség is része a regényednek: a kivándorlás. Erről is olvasható egy nagyon hiteles és emberi részlet a Pokoltóból a Látó és a Litera honlapján. Kezdtünk-e mi, közösségként valamit ezzel a jelenséggel, tanultunk-e valamit belőle? Hogyan látod a kommunizmus idején történt kínszenvedős határon átszökés fényében az időben hozzánk közelebb álló elvándorlás-hullámokat? 
– Hogy tanultunk-e valamit, azt nem tudom. Körülményeit tekintve most valószínűleg sokkal könnyebb kimenni, lelkileg viszont valószínűleg ugyanolyan nehéz. Tervezek is majd erről könyvet írni. Az öcsém például Svájcban él, és nagyon-nagyon sok ismerősöm is kivándorolt. Olyan könyvet tervezek, amelyben a ’89 után kivándoroltak életét, történeteit írnám meg, amikor ugye egyrészt – a technikai részére gondolva – könnyen ki lehetett menni, másfelől meg nem kényszerített senki arra, hogy elhagyd a szülőhelyedet, mert nem volt már diktatúra. A gazdasági helyzet más történet, de a diktatúra kényszere nem volt már benne. Tehát amikor úgymond szabadon el lehetett menni, akkor mi van az emberek fejében… A regényemben, a Pokoltóban az érdekelt, hogy ugye volt a kommunizmusban az a törvény, amely megnehezítette a válást, és ennek a történetnek ez képezi a keretét, ez az a kiváltó esemény – a ’77-es földrengés mellett –, amely az emlékezést elindítja a főhősömben. Az ő férje mindent megtesz azért, hogy valahogy tudjanak elválni, mert a nő nem akar vele menni külföldre. De nem tudom, hogy ebből mi a tanulság. Inkább egy ilyen végkövetkeztetés vagy következtetés származik belőle, miszerint eléggé kiürült Erdély: én magam is, amióta Marosvásárhelyen élek, látom, hogy az elmúlt húsz évben mennyien elmentek, és ez abból is észrevehető, hogy kik jönnek el az irodalmi estjeinkre… És ez ráadásul Marosvásárhely, ahol a legtöbb, egy tömbben élő magyar él idehaza. Szóval azt látom, hogy rossz a helyzet.

– Sepsiszentgyörgyi könyvbemutatód előtt azért ne beszéljünk ki éppenséggel minden témát… Annyit osztanék még meg veled, hogy egyedi élmény volt egy brassói tömbházlakás hatodik emeletén olvasni az általad nagyon szemléletesen és aprólékosan leírt ’77-es bukaresti földrengésről. El nem tudtam dönteni, hogy terápiás hatással van-e rám, vagy inkább finoman traumatizál, egyik rémálmomat olvashattam ugyanis… Miből ihletődtél, milyen kordokumentumokat használtál fel ehhez a részhez?
– Először is ez egy olyan esemény, amely még mindig nagyon benne van a kollektív emlékezetben. (...) Így ezt a részt nagyon könnyű volt összerakni. A nyelvet kellett megtalálni hozzá, és erre van mindenféle technika, így például katasztrófaleírásokat olvas az ember: Joseph Conradnak van egy Tájfun című regénye, amely arról szól, hogy egy hajót az óceánon utolér egy tájfun, végig a tájfunban vagyunk. Csodálatos. És ott van Max Sebald német írónak a légi bombázásokról írt könyve, de van egy másik, Nossack nevezetű német szerző is, aki Hamburg bombázását írja le egy egészen tömör regényében. De itt az volt a kulcs – ahogy ezt le is írom a regényben –, hogy voltak-e színei ennek a földrengésnek. És amikor ezt eldöntöttem, hogy szürke volt-e vagy színes, az egy kulcspillanat volt. Azonban ehhez még mindig kellett a nyelv… Tehát az úgy van, hogy összerakja magának az ember, de ahogy egy futóversenyre készülünk hónapokig, nap mint nap – mert nem tudjuk lefutni a távot, ha nem készülünk fel rá –, ugyanígy van az írással is, amikor kutatással, de elsősorban a megfelelő szövegek olvasásával felkészülünk, majd leülünk és megírjuk. Ez egész egyszerűen így néz ki.

Bartha Réka

Szabó Róbert Csaba marosvásárhelyi írót, drámaírót és szerkesztőt Pokoltó című új regényéről Szonda Szabolcs könyvtárigazgató kérdezi ma 18 órától Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a házigazda intézmény közös ren­dezvényén.