Később, azaz pár nap múlva, március 14-én már az utcán, ablakom előtt is észrevehető volt a mozgalom, főképp másnap, március 15-ike reggelén; kiváltképpen a közel szomszédságban levő gymnasiumbeli ifjúság élénksége, zsibaja jelenté nekem, hogy valami szokatlan nagy dolog van készülőben.

Azon szokott órákon kívül, mikor a porkolábnak reggelivel, majd ebéddel be kellett hozzám jönnie, majd egész nap az ablak vasán csüngtem, keserves, de másrészt mégis isteni mulatságot lelve ebben. Oly dolgot láttam, milyet azelőtt soha. Az eső szünet nélkül esett, de azzal senki semmit sem gondolt. A sürgés-forgás óráról órára nagyobb lett: főképp pedig a börtönkaszárnya udvarán, honnét a fegyvercsörgés behallatszott; egyik csapat kivonult, a másik bevonult, s ez így tartott egész nap. A szegény katonagépek mozogtak előre-hátra, természetesen nem tudták, mi fog történni. Én, mint említém, az ablakon csüngtem, minden, amit láthattam, nagy mértékben magára vonta figyelmemet. Ha kéthárom ember egymással találkozott, megállt s titkolódzva suttogott, és sebesen ment tova; csak a kézjárásukból lehetett következtetnem, hogy fontos dolog fölött váltottak szót egymással. A börtönőr ebéd után többször betekintett hozzám, mi azelőtt nem történt; azt várta-e, hogy valamit kérdezzek tőle, vagy más célból jött, nem tudom, de kérdezni nem kérdeztem tőle semmit; azonban nagy zavarát nem bírta elpalástolni. Egész magaviseletével elárulta akarata ellen, tudtán kívül is, hogy odakint rendkívüli dolog van készülőben.

Délután, jelesen már estennen, a tanórák múltával, az iskolai ifjúság zsibongott, lótott-futott előre-hátra, s valamely kaptárból kiköltözött méhraj képét tüntette fel; a tompa morajból azonban egy értelmes szót sem vehettem ki. Kevéssel 4 óra után, éppen börtönöm alatt, talán valamit értésemre akartak adni, fennszóval mondták: „Átjönnek Budára!” Kevés ember van, kinek füléhez valaha ily üdvözítő hangok jutottak volna el; mert én e percben átértettem, hogy szabadulásom órája ütött. Néhány perc múlva láttam a térparancsnokot lefelé ablakom alatt elhaladni, s újra kevés perc múlva visszatérni. Halálsápadtan lépett be hozzám jelenteni, mi történik, hogy forradalom van, hogy a teméntelen népsokaság Pestről már a várban van engem kiszabadítani. Akadozva, hebegve kért, rimánkodott, hogy valami beszéddel a közelgető sokaságot ellene ne ingereljem, mert hiszen ő – mondá – csak alárendelt személy levén, a felsőség parancsa szerint járt el és teljesítette kötelességét. Megvigasztaltam, hogy nincs oka bántalmazástól tartania. Alig lépett ő ki fogságomból, már hallatszott az forrongó sokaság moraja. Istenem, mily fennen dobogott szívem édes nemzetünk történelmének e nagyszerű órájában.

A népsokaság már börtönöm elé érkezett, s megállapodott. Börtönöm ajtaja föltárult, és beléptek Nyáry Pál, Klauzál Gábor és mások is többen, de ezek élén kedves feleségem, ki e szavakat hangoztatva borult keblemre: „Nincs többé cenzúra!” Én a nagy meglepetésem miatt, hogy a feleségem is jelen van, nem bírtam szólani. Nem volt még e földön oly szónok, ki akkora jelentésű kevés szót intézett volna hallgatóihoz, mint amilyenek voltak azok, mikkel engem feleségem üdvözölt.

Én összeszedve irományaimat s azokat zsebkendőmbe kötve, magamhoz vettem; azután feleségemmel s Nyáry Pállal kocsiba ültünk, s alig foglaltunk helyet, a lovakat kifogták s a kocsit férfiak, ifjak húzták. Eközben mindinkább beesteledett s Budavár házainak ablakait amerre elvonultunk, kivilágították; a szabadító sokaság tömegéhez percről percre mindig több-több nép csatlakozott; kik a kocsit húzták, azokat időnként mások váltották föl, hogy minél többen elmondhassák, hogy e munkában ők is résztvettek.

Így haladt a menet Budáról a hídon át Pestre a nemzeti színház elé, hol a töméntelen sokaság közül hangok zajlottak fel, hogy a színházban a fejedelmi császár (nádori) páholyában foglaljak helyet. De e kívánság teljesítését azon nyilatkozattal mellőztem, hogy nem mehetek a színházba, mert a városházhoz kell mennem, hogy az ott ülésező új kormány bizottmányának magamat bemutathassam, miszerint meggyőződhessék arról, hogy kiszabadítottak.

Oda is az emberek húzták kocsimat. Megjelenvén az ideiglenes új kormány előtt, annak jelenvolt tagjait „Kendtek” címen szólítám. Ők elszörnyülködtek, néma csönd állott be, mert önkéntelenül mindenkit azon gondolat fogott el, hogy én vagy már előbb a börtönben, vagy a kiszabadítás órájában megőrültem.

Azt természetesen senki sem tudta, hogy már a börtönben megérlelődött azon eszmém, hogy ha boldogulni akarunk, minden más címet a kenden kívül el kell törölnünk.

Midőn a városházból kijöttem, egy ismeretlen férfiú szólított meg a sokaság közül, hogy ne vessem meg ajánlatát, szerencséjének tartja, ha hozzá szállok, mindennel ingyen lát el, ameddig tetszeni fog; köszönettel fogadtam, mert nem akarhatám, hogy a sokaság hazáig, messze a külvárosba, kísérjen. Ez úriember Hauer, a „Nádor” vendéglőnek bérlője volt.

Az oda kísérőkhöz, mielőtt szétoszoltak volna, két figyelmeztetést intéztem: egyikben szívükre kötöttem, hogy a forradalom meglévén indítva, mindazt keresztül kell küzdeni, mit a forradalmi elvek követelnek, a többi közt: mindennemű címet el kell törölni, csupán a kend maradjon megszólításul, mert ha a mindenféle cifrábbnál cifrább cím megmarad: ez egymaga mindent megsemmisíthet: a kend címezést most a nagy mozgalom első napján meg kell kezdeni; és valóban meg is kezdették – és folytatták végig az egész éjen át – akik nem aludtak; másik figyelmeztetésem s illetőleg nyilatkozatom az volt, hogy nevem Stancsics-ról a jó hangzású Táncsics-ra változtatom, részint e nagy nap emlékére; részint pedig azért, mivel nagyobbik gyermekem nevemet mindig így ejtette ki.

Így végződött rám nézve nemzeti történetünk e legnevezetesebb napja, egy évig és két hétig tartott budai fogságom után.