Az első véceri emlékmű felállításának gyökerei az 1800-as évek végéhez, pontosabban a millennium évét megelőző időszakig nyúlnak vissza. A kegyhely létrehozásának kezdeményezője Barót akkori köz­ségi jegyzője, Mórik Lajos volt. Hátrahagyott iratainak egy részét az egykori Mórik-tanyán a fásszínben találtam meg. Ezekből a papírkötegekből kerültek elő a néhai jegyző kezdeményezésére 1896-ban Baróton megalakított ’48-as emlék-, illetve ahogyan a talált forrásokban még előfordul: ’48-as szoborbizottság iratai. Ezek a források mindamellett, hogy rögzítik az első emlékmű állításának mozzanatait, egyszersmind lehetővé teszik a Köpec melletti, ásási csatákban elesett szabadságharcosok egy részének azonosítását is, az iratok ugyanakkor a kor társadalmi önszerveződésébe és gazdasági helyzetébe – erejébe – is nyújtanak némi betekintést.

Mórik Lajos az első ízben 1887 márciusában szóvá tett emlékműállítás iratait egy papírlapba csomagolta, amelyre egyebek között azt írta, hogy „mint baróthi községi jegyző (nem) nézhettem tovább” a semmittevést, „gyűjtést indítottam”.

A baróti kezdeményezést az 1867-es kiegyezés nyomán lehetővé vált általános kegyeletápolás helyi leképeződéseként kell tekinteni és értékelni. Az 1860-as évek elején ugyanis megalakultak az első honvédegyletek, Háromszéken például már 1861-ben határozat született a Gábor Áron-emlékmű felállításáról az eresztevényi temetőben. Közel négy évtizednyi kényszerhallgatás után a székelyföldi, ezen belül a háromszéki lakosság e folyamaton belül például arról is tudomást szerezhetett, hogy lehetővé vált a száműzetésben élő Kossuth Lajos emlékiratainak kiadása a pesti Athenaeum Nyomda jóvoltából.

Az 1882. március 15-i évforduló küszöbén az elsősorban Kézdi-, illetve Csíkszék magyarságához szóló Székelyföld című lap arra buzdította a közönséget, hogy vegyen részt a megemlékezés alkalmából tartott díszelőadáson. A jeles napot követő beszámolóból kiderül, hogy a forradalom leverését követő évtizedekben kialakult közönyt leküzdő kézdiek igen nagy érdeklődést tanúsítottak a helyi színházban rendezett évfordulós megemlékezés iránt, amelyre „nem egy színházlátogató közönség, hanem az egész város lelkes lakossága gyűlt össze; akik pedig nem juthattak be, szinte ostromolni kezdették a színházat”; e lelkesedés láttán pedig a lap megállapította, hogy „a jelenkor közönyössége, úgy látszik, csalóka kép csupán”.

A korabeli sajtó Petőfi Sándor kultuszának ápolása mellett az immár öregedő egykori ’48-as honvédek haláláról is rendszeresen megemlékezett, és hol néhány mondatnyi értesítések, hol terjedelmesebb nekrológok erejéig igyekezett hírt adni, mindezzel ébren tartva, illetve élesztgetve a forradalom és szabadságharc emlékét. A közönség így szerezhetett tudomást például arról, hogy elhunyt Bocskor Mihály Csík megyei ügyvéd, volt ’48-as nemzetőr százados, Pap Lajos kézdivásárhelyi képviselő, ’48-as alezredes, Lázár Dénes Csík megyei alispán és képviselő, ’48-as honvéd hadnagy. Pap Lajosról egyébiránt a sajtó megírta, hogy ő volt egyike azoknak, akik az 1848. július 31-i segesvári vesztes csata után fedezték a menekülő Bemet, Pap pedig aznap azzal a karddal harcolt, amelyet magától Petőfitől kapott, és amelyet egész életén át kegyelettel őrzött, de amelyről később kiderült, hogy elveszett.

Az erdővidékiek érzékenységét minden kétséget kizáróan külön is érintette, hogy 1887. április 26-án – a világosi fegyverletétel után sokáig önkéntes száműzetésben élő és hattagú családjával csak a kiegyezés után hazatérő Balázs Ferenc ’48-as honvéd hadnagy –, valamint 29-én – Egerbegyi Sükösd Sándor, az Erdővidéket 55 éven át szolgáló székely huszár orvos személyében – „a baróti értelmiség közül olyan két ember, a ’48-as gárdából pedig olyan két hű őr dőlt ki, kiknek emléke még akkor is élni fog, mikor az idő hantjukat legyalulja”. 1887 októberében gyergyóditrói id. Puskás Lajos ’48-as főhadnagy, novemberben pedig az öreg napjait nagy nyomorban töltő Pap Ferenc ’48-as honvédszázados hunyt el Kézdiszentkatolnán.

Kétségtelenül felkeltette az érdeklődést az is, hogy a Petőfi Társaság május 7-i debreceni felolvasóestjén a társaság elnöke, Jókai Mór is részt vett, a felolvasást követő fogadáson pedig kézről kézre járt Petőfi kardja. Ekkor avattak emléktáblát azon az épületen, amelyben 1844-ben Petőfi lakott, és ahol Boldogtalan voltam című versét írta.

A Kossuth-kultusz ápolásához tartozott a kézdivásárhelyi függetlenségi kör bejelentése, miszerint 1882. augusztus 27-én megünneplik Kossuth Lajos névnapját, az eseményre pedig a közönség is hivatalos. Ezen alkalomból a Székelyföld közölte Kossuth Lajosnak a Petőfi Társasághoz intézett, 1882. augusztus 25-én Turinban kelt, a társaság titkárához, Szana Tamáshoz intézett és az egylet szeptember 17-i gyűlésén felolvasott levelét. Ebben Kossuth köszönetet mondott, amiért a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta, és egyben – Szana Tamás felvetésére, miszerint a magyar irodalom kozmopolita jelleget öltött – kifejtette véleményét, hogy az idegenből beáramló, kétes értékű irodalom valóban káros hatást gyakorol a magyar nemzeti tudatra, az európai nemzetek közül pedig egyetlenegy sincs, amelynél „a nemzeti érzület eleven fenntartása oly súllyal bírna, mint a magyarnál”. Egyben azt sem hallgatta el, hogy viszont az idegen irodalom színe-javának hazai talajba ültetésétől való elzárkózás is káros volna. Levelében Kossuth tiltakozott Szana Tamás abbéli indoklása ellen, miszerint őt szónoki képességei is feljogosítják a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagságára, és az 1848–49. évi forradalom és szabadságharcra is utalva kifejtette: „(…) bennem oly erős volt életemen által a hazafias kötelességérzet, hogy kötelességből még a szónoklástól sem riadtam vissza, pedig ez a mesterség hallgatag természeti hajlamommal merőben ellenkezik. De ha volt idő, midőn szónoklataimat némi hatás kísérte, ezt nem szónoki tehetségemnek, mellyel nem bírok, hanem azon valaminek kell tulajdonítanom, mivel akkor a levegő telítve volt, és tulajdonítanom kell annak, hogy együttéreztem nemzetemmel, csont voltam csontjából, test testéből, tehát ajkaimról bent a hazában nemzetem óhaja, vágya, öntudata, honszeretete, künn pedig nemzetem panasza, keserve szólt. (…)”

Az olvasóközönség ugyanakkor arról is tudomást szerezhetett, hogy turini száműzetésében Kossuth Lajos rengeteget dolgozik iratainak kiadásán, és napirenden tájékozódik az otthoni élet történéseiről. A Székelyföld jóvoltából közzétett Kossuth-gondolatok, illetve Kossuth életével kapcsolatos adalékok minden kétséget kizáróan hozzájárultak mind a nemzettudat, mind a forradalom és szabadságharc emléke ápolásának erősítéséhez.

Március idusi ünneplők a véceri emlékműnél. Fotó: Hecser László

A Rikán Belüli Honvédegylet ugyanakkor az önvédelmi harcban részt vett székely katonák által valósággal bálványozott Gábor Áron emlékének ápolása mellett állt ki. Az egykori bajtársak indítványozták, hogy az eresztevényi temetőben 1882. július 2-án, a kökösi csata 33. évfordulóján keresztényi szertartással adják meg a végtisztességet Gábor Áron tüzér őrnagynak, akit 1849-ben az adott háborús körülmények között Eresztevényben egyházi szertartás nélkül temettek el. A közösségi kegyeletápolás és emlékezés ébresztgetése nyilvánvaló szándékával fogant kezdeményezés kapcsán megszólalt a sajtóban Gábor Áron testvéröccse, Gábor Imre, aki akkor Bereck polgármestere volt. A megemlékezésért köszönetet mondva cáfolta, hogy bátyja nem részesült egyházi szertartásban, és annyiban pontosította a tényállást, hogy: „Gábor Áron iránt, ha az akkori szomorú korszakban nyugvó helyén szokott vallásos egyházi temetést celebrálni betiltva volt, azt a család ott, hol ő született s felnevelkedett, maga rendjében elvégeztette, érte, illetőleg lelke üdvéért a családtól kitelhetőleg az engesztelő vérontás nélküli áldozat bemutatása elintéztetett.”

Egyúttal jelezte: bár az eresztevényi temetőben nyugvó testvérbátyja tiszteletére még 1861-ben a megye nagygyűlésén határozat született egy emlékmű felállításáról, mivel az nem készült el, idő előttinek látja a szertartást. Azt ajánlotta tehát a Rikán Belüli Honvédegyletnek, hogy: „méltóztassanak bevárni azon intézkedést, melynek mielőbb jőnie kell, s mely az elhunyt nagy nevének, férfias dicső tetteinek méltó elismeréséül a közös nemzeti kegyelet adója lerovását fogja megörökíteni. (…) Ennélfogva kérem tisztelettel ez üggyel még egy kissé várakozni, ha irányában kegyelettel viseltetni akarunk.” Gábor Imre fenntartásai ellenére 1882. július 2-án a Rikán Belüli Honvédegylet mégis megemlékezett Gábor Áron eresztevényi sírjánál. A szakadó eső ellenére 1200–1600 főnyi gyülekezet sereglett össze a gyászmisével egybekötött népünnepélyen.

Gábor Imre kérése ellenére Gábor Áront méltató szónoklatok hangzottak el, amelyekből néhány mondat erejéig a Székelyföld is idézett, és ezek közül a megemlékezést követő időszakban négyet teljes terjedelmében közzé is tett. A honvédegylet által kezdeményezett megemlékezés – Gábor Imre fenntartásai ellenére – hasznosnak bizonyult, mert „a hálás kegyelet, melyet 33 év óta e sír számára csak egyes honfikeblek őriztek meg, ma a nemzeti ünnepélyen általános kifejezést nyert”. A Székelyföld negatívumként jegyezte fel, hogy bár a megemlékezésről az egész megyét idejekorán értesítették a szervezők, a megyei, valamint a kézdivásárhelyi és sepsiszentgyörgyi közigazgatás tisztikara „mintegy tüntetőleg teljesen kivonta magát az ünnepélyből. A régi honvédsipkát felváltotta a vaskalap, a kávészín honvédatillát a kétgallérú cameleonszínű köpenyeg.” Mind a Gábor Imre által megfogalmazott fenntartások, mind a Rikán Belüli Honvédegylet kezdeményezése arra engednek következtetni, hogy másfél évtizeddel a kiegyezés után a forradalom és a szabadságharc, illetve a hősök emléke előtt a kegyeletadást illetően az utókor még mindig jócskán adós volt, bőven volt tehát tisztázni- és helyretennivaló. A közösségi tiszteletadást kétségtelenül jelezte, egyszersmind ébren tartotta az is, hogy még ugyanazon év őszén a budapesti Petőfi-szobor október 15-i felszenteléséről, valamint a marosvásárhelyi Bem-szobor felállításának néhány mozzanatáról érkezett hír Háromszékre; s hogy 1887-ben nyilvánosságot kapott az elképzelés, miszerint az 1848. október 15-i agyagfalvi székely nemzetgyűlés iránti kegyelet jeléül Berzenczey László székely nemzetbiztos fia, Berzenczey István, Maros-Torda megyei birtokos indítványára emlékkővel jelöljék meg azt a Foncsika-patak mellett azonosított helyet, ahol gróf Mikó Imre elnöki emelvénye állt.

A tárgyi emlékállításokkal párhuzamosan a korabeli sajtóban gyakoriak voltak az egykori bajtársak visszaemlékezései is. Bitai Baikó Lajos volt ’48-as honvéd főhadnagy egy visszaemlékezés-töredékéből például az erdélyi polgárháború során lezajlott egyik kíméletlen leszámolás is napfényre került. Az 1848. december 9-i köpeci vérengzésnél tapasztaltaktól csak méreteiben maradt el az a történet, amelyet az öreg katona mintegy okulásként ismertetett az olvasóközönséggel, példát adva arról, hogy a háborúban olykor „az ember megszűnik embernek lenni, s olyanokat enged meg magának, mikre normális viszonyok között nem is gondolt volna”. Bitai ugyanis nem rejtette véka alá a nemzetőrök egy súlyos túlkapását. 1848. november vége felé néhány ezer honvéd a kökösi hídnál táborozott. Egy zúzmarás vasárnapon, a prázsmári őrjáratozás végén Bitai meglátogatta a bal szárnyat, a Bikfalva és Márkos közötti hat kilométernyi szakaszt fedező Sárosi Ferenc csapatparancsnokot. Midőn Sárosi éppen arról panaszkodott, hogy milyen nehéz a nemzetőrök között a fegyelmet fenntartani, „különösen vasárnap, mikor a nők telehordják pálinkával a tábort”, egy székely huszár érkezett, és jelentette, hogy hadifoglyokat hoznak. Bár Sárosi utasítást adott, hogy „vegyék kemény fedezet alá, s ne engedjék bántani”, amikor negyedóra múlva a huszárok három fogollyal megérkeztek, a táborban nagy zaj támadt. A nemzetőrök gyűrűjében Sárosi a foglyok kihallgatásába kezdett, amikor egy ittas nemzetőr elkiáltotta magát: „Vágjad!”, mire a lándzsák két foglyot pillanatok alatt összevagdaltak. A harmadikat mentendő, maga Bitai Baikó Lajos lökte ki a körből, mire amaz egy árok felé menekült. Mintegy 100 ember lőtt utána, de egy sem találta el. Erre egy huszár utánavágtatott, s a táborbeliek szeme láttára összevagdosta. Bitai Baikó Lajos keserűen jegyezte meg visszaemlékezése zárásaként, hogy „mi rendesen a mások szemében keressük a szálkát, s a magunkéban nem akarjuk felismerni a gerendát”.

Az ünnepi megemlékezésekhez visszatérve, a március 15-i évfordulók kétségtelenül mindig felemelő eseményeknek bizonyultak, a szervezők pedig igyekeztek minél szélesebb körben népszerűsíteni azokat. A Csík megyei 1848–49-es honvédek egylete a csíkszeredai Csillag vendéglőben 1887. március 15-i évi rendes közgyűlésével kötötte egybe az évfordulós megemlékezést, Gyergyószentmiklóson pedig az iparos testület intézkedett március 15-e megünnepléséről. Gyergyószentmiklóson „a magyar nemzet öntudatra ébredésének” napján az egész város díszbe öltözött, a főbb utcákat nemzeti színű lobogókkal ékítették, a városban a Rákóczi-induló hangjai és taracklövések emelték az ünnepi hangulatot. A 9 órai szentmisét követően az ünneplők nemzeti lobogók alatt átvonultak az újonnan épült városháza nagytermébe, ahol Kossuth Lajos életnagyságú arcképe és az „1848. március 15-dike. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség és Haza” felirat díszelgett. Az ünnepségen díszbeszédek, szavalatok és énekszámok hangzottak el, este pedig 90 terítékes díszbankettet tartottak. A kézdivásárhelyi olvasóegylet szintén szélesítette a kört, amikor például 1887-ben március 15-ére időzítette megnyitóünnepélyét, hogy az esemény „ne csak ezen fontos kulturális intézmény újraébredésének örömünnepe, hanem a történelmi nevezetességű napra való kegyeletes visszaemlékezésnek is méltó kifejezése legyen”; a kezdeményezés egyszersmind azt a tévhitet is igyekezett szertefoszlatni, miszerint március 15-e megünneplése rebellis tüntetés volna. Az évforduló kapcsán a Székelyföld a honfiúi áldozatkészség dicső példáitól ragyogó, az utódokat örömmel, lelkesültséggel és büszkeséggel eltöltő fényes napnak, egyben a magyar történelem egyik legszebb napjának nevezte március 15-ét. A kézdivásárhelyi kettős ünnepségen Székely János református lelkipásztor a haza és a nemzet minden drága kincse kútforrásának nevezte 1848. március 15-ét, a nemzet és a haza felemelkedését elindító napot, amelyet pártállástól függetlenül mindenkinek a legnagyobb hálával kell ünnepelnie, Keményffy Katinka pedig beszédében arra is emlékeztetett, hogy nem lenne teljes és méltó a magyar nemzeti szabadság ünnepe, azaz március 15-e, ha nem emlékeznének a magyarság büszkeségére, Petőfi Sándorra is.

A kézdivásárhelyi kettős ünnepséggel szinte azonos időben, de mindenképpen ugyanabban a kegyeletápolási vonulatban zajlott Segesváron 1887. március 9-én a Petőfi-emlékegylet közgyűlése. A mintegy 50 résztvevő egyértelművé tette: a már korábban létrejött társaságnak tartalommal kell feltöltenie tevékenységét, azaz a Petőfi-emlékmű létrehozása érdekében el kell kezdenie a tőkegyűjtést, ennek érdekében pedig széles körű mozgalmat kell indítania. A gyűlés résztvevői abbéli reményüknek adtak hangot, hogy „az ügy többé nem fog elaludni, s hogy a végrehajtó bizottság mindaddig nem szünteti meg buzgó és erélyes munkásságát, míg a fehéregyházi mezőn a nagy költő nevéhez méltó emlék nem fog emelkedni”.

Hasonló szándékkal szólította meg 1887 novemberében az egykori háromszéki, illetve erdővidéki bajtársakat, valamint az érdeklődő közönséget a Rikán Belüli Honvédegylet is. A Horváth Ignác ’48-as honvéd alezredes elnökletével, nagyszámú honvéd és érdeklődő közönség jelenlétében november 13-án Sepsiszentgyörgyön tartott bizottmányi nagygyűlésen elsősorban szociális vonatkozású kérdések kerültek terítékre, de a kegyeletápolás mikéntjének kérdése sem maradt el. Szász Dani volt táborkari őrnagy, honvédegyleti jegyző előterjesztésében elhangzott, hogy a húsz éve működő egylet igazolt tagságának 90 százaléka már elhunyt. Közlése szerint a még élők sora is egyre gyérül, annak ellenére, hogy a Kézdivásárhelyen működő öttagú honvédigazoló állandó bizottmány számos honvédet utólag is igazolt. Ilyen körülmények között a honvédegylet határozatot fogadott el arra vonatkozóan, hogy javasolják az országos honvédegyletnek: az alapszabályban rögzített 70 helyett csökkentsék 60 évre a nyugdíjazandó honvédek segélyezhetőségének alsó korhatárát. A gyűlés ugyanakkor elhatározta: felkérik a hatóságokat, hogy a rangfokozat, a születési év és a fegyvernem megjelölésével írják össze a még életben levő ’48-as honvédeket, vagyis készüljön el az egykori bajtársak háromszéki és erdővidéki katasztere. A kegyeletápolásra vonatkozóan elhangzott: a Rikán Belüli Honvédegylet évente négy jelentős eseményen szokott megemlékezni: március 15-én, július 2-án, azaz Gábor Áron elestének évfordulóján, augusztus 25-én, vagyis Kossuth Lajos neve napján, valamint október 6-án, az aradi tizenhárom vértanú kivégzésének napján. A bajtársak arról is határoztak, hogy 1888. január 21-én a Nagyszeben első, 1849. január 21-i ostrománál elesett gróf Mikes Kelemen halálának évfordulóján babérkoszorút helyeznek el a család zabolai sírboltján. A korabeli sajtóbeszámolóból nem derül ki, hogy a gyűlésen szó esett volna például Gábor Áron eresztevényi sír­emlékéről vagy a véceri emlékoszlop felállításáról.

Mindenesetre ezekbe a kezdeményezésekbe illeszkedett az a szándék, amely 1887 márciusában jelent meg a „nemes Barót község közönségéhez” intézett nyílt levélben megfogalmazott felhívásban, és amelyet Mórik Lajos községi jegyző mondhatni azonnal felkarolt. A Háromszéki aláírással megjelent nyílt levél ismeretlen szerzője előző év őszén ugyanis halottak napján Erdővidéken, ezen belül Véceren – nagy valószínűséggel a Kovács Ferenc köpecbányai asztalos és fafaragó által készített, ma is álló fejfa által megjelölt közös sírnál – is járt, s ennek nyomán fogalmazta meg, hogy „hol 1848. december 9-én és 13-án báró Heydte táborával kemény harc vívatott, láttam, hogy két munkásember hompot feszeget s egy harmadik egy nyolcéves gyermekkel a hompot halomba rakja. Pillanatra megállapodván megkérdeztem a munkásokat, hogy mit dolgoznak, mire a hompot rakó úri ember így felelt: – Ezt az elhagyott, elfelejtett sírt újítjuk meg, mert ennek hideg hantjai alatt az itt 1848-ban elesett vitézek hamvai nyugosznak. A nemes munka és hazafias felelet jó benyomást tett reám – folytatta a cikkíró –, s annak hatása alatt azon további kérdést kockáztattam, hogy hát valami egyéb jelző lesz-e, mire amaz úri ember viszonzá: – Az a baróthi közönség és társadalom dolga. Várok néhány hónapig, ha lesz: lesz, ha nem lesz: a többi is az én dolgom lesz. Ezzel éppen a munka be lett fejezve, s mindnyájan a sir körül állva, a gyermek imát mondott s azzal távoztunk. Ezután jártam még ott, a sir áll, de a jelző hiányzik. Erre a sírra felhívom a baróthi közönség és társadalom figyelmét, s kérve kérem: állíttassa fel a jelzőt (…) Egy szerény monumentum felállítása által Baróth csak önmagát tisztelné meg.”

Benkő Levente