Amelyek tollhegyre kívánkoztak, azok többnyire nyomdafestéket is láttak, mert a városjáró újságíró is volt, bár nem minden esetben fordult a nyilvánossághoz egy-egy kirívó helyzet felmutatásával: vannak dolgok, melyeket másképpen kell megoldani, olykor kitartó háttérmunkával, olykor szép beszéddel, néha lobbizással, máskor a kapcsolati tőke érvényesítésével. És írással vagy tettel alkalmanként eredményt is lehet elérni, bár sem a világot megváltani, sem az embereket megváltoztatni nem lehet. 

Na igen, emberek. Aki városjárásra adja a fejét, az óhatatlanul sok emberrel is kapcsolatba kerül. Néha róluk is írni kell. Most éppen Dódiról. Aki a nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember elve szerint élte le életét – mely szinte napra pontosan három esztendeje ért véget. Anélkül, hogy nagy álmát megvalósulni láthatta volna.

Hogy honnan a vasút iránti vonzalma? Talán nagyapjától örökölte, aki vonatkísérő, majd MÁV-tisztviselő volt, talán nagy­bátyjától, aki a MÁV-vagyon háború utáni elosztását, a forgóeszközök Magyarországra való hazajuttatását felügyelte. Vagy csak egyszerűen megszállott volt, aki művészi szintre emelte hobbiját? Tény, hogy a kolozsvári művészeti líceumba kerülve első ösztöndíjából s kevéske megspórolt pénzéből vasútmodellt vásárolt, egy akkoriban kapható, kelet-németországi gyártmányú csúcsterméket. Hogy aztán később mégsem bolti mozdonyokkal és vagonokkal épített terepasztalt, hanem ő maga fogott hozzá a legapróbb részleteiben is élethű modellek elkészítéséhez, abban sok minden közrejátszott, legfőképpen az, hogy azok a szerelvények, amelyek mifelénk közlekednek, nem kaphatóak kész termékként. Kicsinyített másuk elkészítése pedig egyfajta életcéljává vált, bár nem volt éppen sem veszélytelen, sem könnyű feladat a miniatűr vasparipák megalkotása: dokumentáció akkoriban édeskevés állott a modellezők rendelkezésére, hogy hiteles legyen a végeredmény, sok fotót kellett készíteni az eredetiről – és olykor nehéz volt megmagyarázni az éber szerveknek, hogy nem kémkedési szándékkal fényképez le minden oldalról és szögből egy-egy vonatot.

S mert történt mindez a modellezés hőskorában, a makettek elkészítéséhez szükséges anyag beszerzése sem kevés leleményességet igényelt: külföldre utazó ismerőseit kávékeverő pálcikák összeszedésével bízta meg, patikákban kiürült gyógyszeres dobozokat gyűjtött, a feliratokat kézzel festette meg. Innen s ilyen körülmények közt küzdötte fel magát a kisipari szövetkezetnél kirakatrendezőként, majd később térlátása, elhivatottsága, kézügyessége okán a Székely Nemzeti Múzeum ezermester restaurátoraként dolgozó Dódi európai szintű modellezővé, amint a világ kitárult kissé, kapoccsá vált a hazai és nyugati modellező társaság közt, majd szervezte a Mocănița Kupa néven ismert országos modellező kiállítást és versenyt, néhány alkalommal a Szent György Napok egyik attrakciója volt ez a rendezvény. Igen, vállalta a szervezéssel járó kellemetlenségeket is, mert mindig adni szeretett volna – és a maga módján tett is a közösségért, ő kezdeményezte a székely körvasútnak az állomáson elhelyezett emlékplakettjét, „benne volt a keze” abban, hogy az állomás épülete előtti mozdony ne az ócskavastelepen végezze, és amit igen kevesen tudnak, ő tervezte a szemerjai csata emlékművét is. 

Nagy álma mégis a modellezéssel kapcsolatos: azt szerette volna, hogy egyszer az általa készített remekművekből saját kiállítása nyíljon. Nos, ennek most jött el az ideje, s talán nagyon is jó helyen s alkalommal: a kulturális térré vált egykori dohánygyárban hétfőn kezdődött Sepsi Theatre ShowCase ugyan alapvetően színházi rendezvény, ám mégis beleillik a több mint nyolcvan vasútmodell, s a Bogdan Ioan által – aki még negyedszázaddal ezelőtt csillogó tekintettel leste Dódi szavait, s most könnyes szemmel mesterének tartja – felújított terepasztal látványa. Ráadásul kitüntetett helyen kiállítva – és egyúttal méltó emléket állítva Szeles Józsefnek, Dódinak, aki végre révbe ért.

Szeles József, azaz Dódi kiállítása a dohánygyárban a Sepsi Theatre ShowCase színházi fesztivál része. A szerző felvétele