Mivel ezzel foglalkozom lassan 30 éve, és van a dologra némi rálátásom, azt tudom mondani, hogy ezt csak az Úristen tudja, na meg a bélyegző bizottság, bár a fent nevezett két hatóság közt a látnoki képesség tekintetében van némi különbség (már a perspektíva szempontjából is, hogy a dolog anyagi vonzatáról ne is beszéljünk). Azt hiszem azonban, hogy ezek a fák megérdemelnének egy alaposabb elbírálást. 

Fanyűvő karrieremet Kanadában, Vancouverben kezdtem, egy olyan nagyvárosban, ami gyakorlatilag beleépült egy mérsékelt égövi esőerdőbe. A lakóházak akkora fenyők között bújnak meg, hogy a tetejük Szent Péter talpát birizgálja. Persze ott is vágják azokat a fákat, amelyek veszélyt képezhetnek, de az teljesen elképzelhetetlen, hogy a felső lombkoronaszint eltűnjön a város fölül. Már csak Szent Péter miatt, istenfélelemből se tennének ilyet, meg azért sem, mert Vancouver a fáinak köszönhetően a világ legtisztább levegőjű nagyvárosa. 

De térjünk vissza Szentgyörgyre, a mi nagyra nőtt fenyőinkhez. Ami a veszélyességet illeti, ezek a fák tömbházak között állnak, épp az épületek védik őket a széltől, nem nagy valószínűséggel dőlhetnek ki. Amelyik igen, az mutatja azelőtt: megdől egy irányba, kimozdul az egyensúlyából. Csak ezeket kéne eltávolítani, a többire viszont úgy kellene vigyázni, mint a város legnagyobb ökológiai értékeire. Ezek a fák, ha összefüggő lombkoronát nem is képeznek, mégiscsak a legmagasabban fekvő élőhelyet jelentik a város fölött, és azt onnan teljesen eltüntetni az ökoszisztémába való nagyon durva beleszólás lenne.

Na igen, a varjúkérdés!

„Szakemberek” azt mondják, hogy a varjak miatt is ki kell vágni ezeket a nagy fákat, hogy ne fészkelhessenek rájuk. Meg a kisebbeket lecsonkítani, hogy úgy nézzenek ki, mint valami dühös hirdetőoszlopok, amelyek már csak arra alkalmasak, hogy ruhaszárító kötelet kötözzön rájuk az ember. Megnyugtatom az emiatt aggodalmaskodókat: a varjak nem fognak elmenni a városból: ha már fák sem lesznek, járdáinkat kell majd a gyalog varjakkal megosztanunk. Ez egy tipikus székely madárfajta lesz, amely fák hiányában fejlődik ki kies városunk sík talaján: a Talpas Székely Varjú, Corvus Siculus Terrestris; büszke egyedei régebben magasról tojtak a világra, az új nemzedék az utcára kimerészkedő öreg néniket akadályozza a járás-kelésben. Tehát a baj csak fokozódik. 

Nézzük csak meg akkor, hogy mi zajlik itt! Egy invazív madárfajjal szemben tehetetlenek vagyunk, és ennek leplezésére írtjuk a város legnagyobb kincsét, a zöldövezetet. Engem a varjak nem zavarnak annyira, bár tény, hogy fészekrablók lévén kiirtanak egy csomó énekesmadarat, és nem a városokban lenne a helyük. De mit csináljanak, ha ilyen a természetük és ők tolerálják legjobban az embert? (Na meg a patkányok, és ez is csak minket minősít.) Most köszön vissza korábbi észlény vezetőségünk azon rendelete, amelynek eredményeként kiirtották az összes útszéli nyárfát, azokat a nagy jegenyéket, melyek varjak ezreinek nyújtottak fészkelőhelyet – a városon kívül. Ezen rendelet anyagi vonzata szintén erősebb volt, mint ahogy annak idején előadták, mert a földből el nem távolított gyökércsonkra ugyanúgy fel lehetett kenődni egy baleset során, mint az egész fára, de ez egy más kérdés, nem megyek bele.

Vissza inkább a városi fákra. Régebb, ha valamelyik közterületen lévő fa kivágásával nem értettem egyet, szóltam Kónya Ádi bácsinak, aki akkoriban tanácstag volt, és másnap le volt fújva a vágás. Számomra ma is ezek a fák jelentik a legnagyobb elégtételt, amelyeket együtt mentettünk meg, és még mindig ott állnak a helyükön, nem pedig azok, amelyeket kivágtam, és már csak a tönkjükkel dicsekedhetnék. 

Azok, akik nem értenek egyet valamelyik fa kivágásával a tömbházuk körül, úgy védhetik meg, hogy írnak egy kérést a fa védelmében, és ha ezt a lakók fele plusz egy aláírja, akkor a fa megmarad. A kérést a polgármesteri hivatal 5-ös szobájában kell leadni, írható kézzel, magyarul is (fejlődünk). Nagyon remélem, hogy néhány fa megmenekül ily módon, némi összefogás eredményeként.

Maradok tisztelettel,

aki voltam: Gajvágó, a vérző szívű favédő – 

Gajzágó Áron