Bónis a koronát vonattal készült elszállíttatni a fővárosból. A vonat már indulófélben volt, amikor egy ismeretlen férfi ezt súgta Bónis fülébe: „Uram, innen kétfelé vezet az út, egy Vácra, a másik Szolnokra; ha az úr reá áll, Vácon szép százezreket nyerhetne.” Vác akkor az osztrákok kezén volt, s az ajánlattevő nyilvánvalóan nekik dolgozott. Bónis elővette a pisztolyát és ezt mondta: „Ha a vonat nem Szolnok felé indul, a golyó, biztosítom, találni fog.” Az ismeretlen megrémült és így felelt: „Uram, csak tréfa volt!” Mire Bónis: „Én is tréfából gránátosokat rendelek az úr mellé, akik az indulást szemmel tartják.”

Ezt a történetet Bónis özvegye, Darvas Erzsébet közlése nyomán Tóth Béla író, művelődéstörténész adta közre Mendemondák című kötetében (Budapest, 1900). Magyarországon a Habsburg-uralom évszázadai alatt nyüzsögtek a titkos ügynökök, akik jelentéseikkel elárasztották bécsi megbízóikat, s ha kellett, „előnyös” ajánlatokkal próbálták megkörnyékezni a hazafias érzelmű magyarokat. Ilyen ügynök volt Wargha István is, aki 1808-ban született az Arad vármegyei Pécskán (más adat szerint a hajdú-bihari Nádudvaron), s beszervezése előtt minden szempontból jó hazafinak tűnt.

A „jó hazafi” a hajdúböszörményi előnevű Wargha (Vargha) családból származott, s tanulmányainak befejezése után a nagyváradi községi iskolák főgondnoka, majd a város főjegyzője és közigazgatási tanácsosa lett. Igazgatta a tolnai kisdedóvóképző intézetet, később egy fiúnevelő intézet tulajdonosa volt. A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben levelező tagnak választotta, 1846–48-ban pedig az Iparegyesület Hetilap munkatársaként tevékenykedett.

A Wikipédia szócikke (2016) szerint: „Jogi tanulmányokat is folytatott, majd a magyar királyi kamara fogalmazója lett. 1848-ban a megszüntetett kamarából átkerült a minisztériumba: a Bécsben működő, a király személye körüli minisztérium fogalmazójaként, később titkáraként dolgozott. A bécsi forradalom nyomán állásából elbocsátották, vizsgálati fogságba került. Csaknem két évet töltött börtönben. Szabadulása után Pesten újra magán nevelőházat nyitott, de vállalkozása megbukott.”

Valószínű, hogy az osztrák rend­őrség még a bebörtönzése idején szervezte be. Hamarosan azzal „hálálta meg” a bizalmat, hogy információkat adott át az osztrákoknak Noszlopy Gáspár kormánybiztosról, a szabadságharc utáni függetlenségi szervezkedés vezetőjéről, illetve a vele kapcsolatban álló Arad-környéki ellenálló csoportról. Noszlopyt és két társát a Wargha-féle információk alapján fogták el. A pesti Újépület udvarán végezték ki őket 1853 márciusában. Kossuth Lajos a 19. század legbátrabb emberének nevezte Noszlopyt, 2015. október 6-án pedig Áder János köztársasági elnök mondta róla a somogyi Újvárfalván, a Noszlopy-kúriánál tartott megemlékezésen: „Noszlopy Gáspár nem született hősnek, politikusnak, katonának, mégis történelmünk egyik legszebb és legtöbb hősiességet kívánó időszakában mutatott példát arra, hogy mit jelent embernek, hazafinak, a szabadságharc megalkuvást nem tűrő honvédtisztjének, magyarnak lenni.” Wargha legnevezetesebb árulása mégsem a Noszlopy-ügyhöz kötődött, ugyanis még ezt az aljasságot is képes volt felülmúlni.

Az 1848−49-es szabadságharc idején a Szent Korona két alkalommal tett nagyobb utat. Először akkor, amikor az osztrák hadak közeledése miatt Bónis Sámuel felügyelete mellett Debrecenbe szállították, majd öt hónappal később, Buda visszafoglalása és a kormány visszatérése után ismét a budai várba vitték. Július végén, az ellenséges erők fenyegető közeledése miatt másodszor is menekíteni kellett. Ezt a feladatot Szemere Bertalan, a forradalmi kormány miniszterelnöke és belügyminisztere vállalta a koronaőrség részvétele nélkül, a lehető legnagyobb titoktartás mellett. Előbb Szegedre, onnan Nagyváradra, majd Arad és Lugos érintésével Karánsebesre vitte a koronát és a koronázási ékszereket, tartozékokat rejtő ládát.

Szemere mindenütt azt mondta, hogy a ládában fontos iratok vannak, de a vele tartó gróf Batthyány Kázmér miniszter ismerte a titkot. Orsovánál súlyos döntést kellett hozniuk, mert a határt nem léphették át a különleges szállítmánnyal. Tóth Béla (említett könyvében) Ipolyi Arnold történészre hivatkozva közölte, hogy az egyik szemtanú, Házmán Ferenc helyettes államtitkár szerint Szemere először egy lakatlan házban ásta el a ládát, majd tüzet rakott fölötte, hogy a friss ásás nyomai ne látszódjanak. „Közölte a dolgot gróf Batthyány Kázmérral, ki azt mondta rá, hogy törje össze a koronát, vagy vesse a Dunába. Szemere végre az elásásra szánta el magát. A súlyos ládával egymaga nem bírt, beleavatta hát a dologba Grimmet, Házmán Ferenc helyettes államtitkárt és Lorodit.”

Szemere a magyar államiság legfontosabb jelképét tehát biztonságosabb helyen akarta elrejteni. A négyfős csapat szerzett egy kis kocsit. A miniszterelnök megbízott társaiban. Házmán Ferencet és Lorodi-Eischl Ede belügyminisztériumi tanácsost bizonyára jól ismerte, Grimm Vince nyomdász és tipográfus pedig azzal szerzett jó hírnevet magának, hogy korábban elkészítette a Kossuth-bankók kliséit és a szabadságharc számos kiadványát. Ezúttal vállalta, hogy rajzon ábrázolja az új rejtekhelyet.

A Szent Korona elölnézetből – részlet. Bánó Attila rajza 1977-ből

„A korona ládája kis szekeren állott az udvaron. Házmán és Lorodi kimentek a vidékre, az elásásra alkalmas helyet keresni. Házmán, mikor visszajöttek, Egressy Gábor eladó lovait fogta a szekérbe, az alatt az ürügy alatt, hogy ki akarja őket próbálni. Mind a négyen felszállottak a láda mellé. Csalitos, vízjárta helyre mentek, az Oláhország felé vivő úttól balra. Itt ásták el a nemzet kincsét.” Azután megjelöltek egy fát, amely a rejtekhellyel és a közeli híddal háromszöget alkotott. Grimm rajzot készített a helyszínről, és átadta Szemerének. Ezután valamennyien elhagyták az országot. A korona rejtekhelyének titkát később megosztották gróf Batthyány Kázmérral, Fülepp Lipót volt kormánybiztossal, majd Viddinben Kossuth Lajossal is. Párizsban gróf Teleki Lászlót is beavatták a titokba, így az orsovai rejtekhelyről már legalább nyolc ember tudott.

Kossuth az emigrációban élő magyarokból állítólag expedíciót próbált szervezni annak érdekében, hogy a korona Londonba vagy Amerikába kerüljön, de például Helfy Ignác, Kossuth irodájának munkatársa ezt teljes mértékben valótlannak tartotta. Tény, hogy a korona holléte egyre inkább érdekelte az osztrák rendőrséget, és külön bizottság dolgozott a felkutatásán. Négy évvel az elrejtése után végre rábukkantak az áhított kincsre. Tóth Béla erről így írt:

„Az már ma is kétségtelen, hogy a koronát pénzen megvásárlott ember árulta el az osztráknak. A feladás alkalmasint 1853 tavaszán történt. A Karger Titus őrnagyhadbíró vezetése alatt folyt hosszas kutatások szeptember 8-án reggel értek véget. Akkor pendült meg egy utászkatona ásója az 1608-ban készült pántos ládán. Nem lehet igaz, hogy a kutatókat a fákra vésett jelek és egy ottfeledt órakulcs meg egy kapanyél vezették nyomra. A korona elrejtői csupán egy fát jelöltek meg, azt is úgy, hogy avatatlan szem ne lássa meg a rovást, és a hely színén nem feledtek semmit.”

A megtalált kincset hajóval vitték Budafokra, ahol egy bizottság azonosította. Ezután a budai várban közszemlére tették, de már másnap vonattal Bécsbe szállították. Miután a császár megszemlélte, szeptember 20-án nagy pompával ismét Budára szállították, ahol osztrák gránátosokra bízták az őrzését.

A korona megtalálása kapcsán sokan árulásról suttogtak és egymás után röppentek fel a lehetséges elkövetők nevei. Az emigráns magyarok a saját soraikban keresték az árulót, s voltak, akik Batthyány Kázmérra, illetve egy Balog nevű emberre gyanakodtak, aki sokat forgolódott Kossuth körül. Szemere Bertalan valahonnan arról értesült, hogy a Londonban tartózkodó Kossuth embereket küldött Orsova közelébe, hogy kivitesse a koronát. Úgy vélte, hogy ezeket a császáriak elfogták. Szerinte Kossuth rosszul választotta meg az embereit, és egyikük elárulta a rejtekhelyet a Habsburgoknak.

Az áruló kilétére idővel fény derült, de a róla szóló, bizonyító erejű írás csak 1877. január 11-én jelent meg az Abaúj-Kassai Közlönyben. A különös történetet Péterfi Károly, Wargha egykori bizalmas barátja adta közre. Az írás Wargha halála után jelent meg, és Péterfi csak azért törte meg addigi hallgatását, mert nem akarta, hogy az árulás vádja ártatlanokat sújtson. Mint írta:

„Szemere, midőn a koronát feltalálták, többeket gyanúsított az emigrációból, köztük Batthyány Kázmért is. Nekem mindig fájt, hogy nem lehetett nyilatkoznom e tárgyban, ki részletesen tudom a korona feltalálásának előzményét, részleteit s tényezőit. Minden részletezés nélkül, röviden csak annyit tartok szükségesnek kijelenteni, hogy a koronának a bécsi kormány Wargha István feljelentése folytán jött nyomára. Ő ment le szeptember 3-án, egy policáj főnökkel a Bánátba s mutatta meg a helyet, hová Szemere három társával, öt évvel az előtt, 1849-ben, a koronát elrejtette. Wargha István múlt tavasszal halt meg, mint nagyváradi főjegyző; 1848-ban az Esterházy herceg külügyminisztériumában volt miniszteri tanácsos. Több évig a korona megtalálása után Angliában lakott családjával. Mikor jött vissza és hogy lett városi főjegyző, nem tudom. 

A korona feltalálásának körülményeit rajtam kívül kevés ember ismeri. Itt csak annyit adtam elő, amennyi szükséges, hogy a gyanú árnyéka ártatlanokat ne sújtson. A korona feltalálóját szükségesnek tartom felemlíteni, mert ez a titok aligha velem el nem hal. Kossuth bízta meg a korona felvételével és kiküldésével. Az osztrák rendőrség nyomára jött ezen kiküldetésnek. Warghát, midőn Londonból visszajött, Prágánál elfogták, s Bécsbe vitték. Sokáig vallatták, végre négyhavi vallatás és ígéret után elárulta a titkot. 150 000 forintot kapott a feladásért, s ezzel Angliába ment ki, ahol szivarüzletet vitt, s más spekulációba ereszkedett, míg rövid időn megbukott. Nekem bizalmas barátom volt; minden titkát ismertem. Igen ügyes, eszes ember volt.”

A Duna vize alá került Szent Korona kápolna Orsován. Fotó: Wikipédia

Tóth Béla közreadta azokat az adatokat is, amelyeket Boleszny Antal orsovai plébános 1889. május 23-án olvasott fel a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-társulat közgyűlésén. Boleszny előadásának részlete: „Midőn Karger a Duna-parttól kiindulva az Allion-hegység irányában parallel-árkokat kezdett ásatni, akkor az emigráció is tudta, hogy a korona rejtekhelye nem sokáig fog titokban maradni. 1852. évben a semleges területen is, mint mindenütt, nagy víz­áradások voltak. Kossuth Magyarországba titkos ügynököket küldött, hogy a magyar korona rejtekhelye körül kémleléseket tegyenek; de ezek, mielőtt feladatuknak megfelelhettek volna, elfogattak és Bécsbe kísértettek. Itt ezen években minden a semleges területen átutazó magyart, ha nem volt biztos útlevele, elfogtak, azt átkutatták mezítlábáig, kihallgatták és felkísérték. Az emigráció talán a múlt években is küldött le ügynököket, hogy a koronát kiássák és kiküldhessék, de azok is bizonyosan elfogattak, mert itt akkoriban számos elfogatások történtek. Kossuth 1853. évi május havában Wargha Istvánt küldötte Magyarországba, hogy a koronát rejtekhelyéből kiássa és kiküldje. Miután Wargha többé Kossuth­nak hírt nem hozott, mert Prágánál elfogták és Bécsbe vitték, másokat is küldött ki; éspedig egy fiatalabb egyénről az akkori hatóságok egyik szemtanúja azt állítá, hogy Konstantinápolyból jött, és néhány napig Ada-Káleh várban tartózkodott, honnan a vidéket észlelvén, a semleges területre lépett, melyen a szerezsánok észrevették és elfogták. Ennél a vidéknek legkiválóbb pontjait, falvait, hegyeit és Ada-Káleh-t papírral lerajzolva találták cipőjében, és mint igen gyanús ember Bécsbe kísértetett. Egy másik egyén pedig gőzhajón érkezvén Orsovára, a Cserna-hídon át a semleges területre akart menni, de a vámháznál létezett katonai őrök visszautasították, mert helyhatósági különleges engedélye nem volt; azonban a Cserna torkolatánál a Csernán átúszott, de alighogy a semleges területen mutatkozott, máris elfogták, aki magát ugyan mentegette, de mint hasonlóan igen gyanús embert, Bécsbe kísérték.”

Szontagh Pál, a főrendiház tagja, képviselőházi alelnök is közelről ismerte Wargha Istvánt. Ő is hitelesnek tekinthető információkat osztott meg Tóth Bélával, aki könyvében közreadta ezeket. Eszerint Wargha az egyik legbizalmasabb embere, mintegy titkára volt Kossuthnak. 1846-ig dolgozott a Pesti Hírlapnál, majd a Hetilap szerkesztője lett. Kossuthnak itt jelentek meg az írásai azután, hogy megvált a Pesti Hírlaptól. „Wargha e lapot még 1848-ban is szerkesztette. Ekkor Kossuth fogalmazónak nevezte ki őt herceg Esterházy Pál Antal Bécsben székelő külügyminisztériumába, Szontagh Pállal és Henszlmann Imrével egyszerre. Hármójuk közül ő lett elsőben titkár. Mikor Windisch-Grätz bevette Bécset, november 12-én őt is elfogták hivatalbeli társaival együtt, és 1851-ig Olmützben raboskodott.”

Wargha a kiszabadulása után Pesten élt, igen rossz körülmények között. Későbbi szerepéről megbízható ismereteket közölt Bertényi Iván A magyar korona története (Budapest, 1978), valamint Benda Kálmán – Fügedi Erik A magyar korona regénye (Budapest, 1979) című munkája. Ezek nyomán is tudjuk, hogy 1853 áprilisában báró Johann Franz Kempen altábornagy, a legfelsőbb rendőrhatóság vezetője titkos megbízatással küldte Londonba Warghát. Az volt a feladata, hogy férkőzzön be a Kossuth-emigráció köreibe és derítse ki a Szent Korona rejtekhelyét. Londonban találkozott Kossuth Lajossal, akitől megtudta, hogy a korona Magyarországon maradt. Bő kétheti londoni és párizsi tartózkodást követően került vissza Bécsbe.

Az ügynök ezután azt a kissé hihetetlen történetet adta elő megbízóinak, hogy Londonban összefutott egy ismeretlen magyarral, aki egy nagyobb pénzösszeg fejében hajlandó volt elárulni a korona rejtekhelyét. Wargha a rejtekhelyről feljegyzést készített, majd az információért előleget fizetett. A bécsi megbízók nem adtak hitelt ennek a valóban meseszerű történetnek, mely nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy védje a londoni informátort. Mivel sejthető volt, hogy Wargha nem tárta fel a teljes igazságot, megbízói letartóztatták, a feljegyzéseket pedig elkobozták.

A bécsi rendőrhatósághoz rengeteg hamis információ futott be a korona rejtekhelyével kapcsolatban. A Warghánál talált feljegyzések valamelyest használhatóknak bizonyultak, mert az osztrákok ezután nagy erővel kutattak Orsova környékén. Ám az ügynök jóval többet tudott annál, mint amit a feljegyzései tartalmaztak. Állítólag 60 ezer osztrák forintot kért a titok felfedéséért (Péterfy Károly, Wargha bizalmas barátja szerint 150 ezret). Mivel Karger Titus nem találta meg a koronát, Warghát kiengedték a börtönből, így csatlakozhatott az őrnagy csapatához. Pár nappal később az ő útmutatása alapján rábukkantak a koronát és a koronázási ékszereket tartalmazó ládára. Tudjuk, a láda elásásában nem vett részt, a helyszínt nem ismerhette. Mégis olyan információk birtokában volt, amelyek segítségével nyomra vezette a helyszín közelében kutató osztrákokat. Ma is izgalmas a kérdés, hogy vajon kitől tudhatta meg a korona rejtekhelyének titkát.

Wargha ezután megkapta a kért összeget és 1853 végén, családjával együtt Londonba utazott. Dániel nevű fiát is magával vitte, akiből ott idővel tekintélyes kereskedő lett. Szontagh szerint „Wargha István Londonban kalandos életet élt. Angol kereskedőházak megbízásából utazásokat tett Indiában és Kínában. Majd nagy trafikot nyitott, de belebukott. Később játékházat tartott, és, mondják, sok pénzt harácsolt össze. Már itthon is nem egyszer kapták hamis kártyázáson.” Akkoriban többen is úgy vélték, hogy a korona rejtekhelyének elárulásáért kapott pénzzel távozott Angliába.

Az 1860-as évek elején ismét felbukkant Pesten, ahol Kossuth amerikai bankóit árusítgatta, majd Nagyváradra költözött. Lukáts György polgármester, aki 1867−75 között töltötte be ezt a tisztséget, valamiért felkarolta, s ennek köszönhetően tanácsosnak, az iskolaszék főkurátorának, 1872-ben árvaszéki ülnöknek, 1875-ben pedig főjegyzőnek választották. Kétségkívül tehetséges ember lehetett. Több nyelven beszélt és rendszeresen írt cikkeket egy angol újságnak, illetve a nagyváradi kormánypárti lapnak. Nagyváradon hunyt el 1876. március 12-én. Temetésén csak a polgármester és négy tanácsos jelent meg a város tisztviselői közül, ami igencsak méltatlannak tűnhetett ahhoz képest, hogy Wargha a város főjegyzője volt. A helyi sajtó épphogy megemlítette a haláleset tényét. Tóth Béla így magyarázta a temetéssel kapcsolatos érdektelenséget:

„Ez is arra vall, amit Lovassy Andor közöl velem, hogy ti. Nagyváradon később mindenki tudta e kalandos élet titkát, s a főjegyző neve csak ’a koronás Wargha’ volt. Wargha Istvánt a korona elárulásával gyakran vádolták szemtül szembe is, és akárhány ismerőse nem akart vele kezet fogni, midőn Londonból visszaérkezett. Kerülték mint bélpoklost; de azokban a körökben, amelyek nem ismerték vagy nem akarták ismerni viselt dolgait, kiváló tehetségeinél fogva igen kedvelt ember tudott lenni.”

Bánó Attila

(Részlet a szerző 44 meghökkentő eset a magyar történelemből című, a budapesti Athenaeum Kiadónál 2016-ban megjelenet könyvéből)