Régebb Szent György napokkor láthattunk hasonlót, az 1990 óta roma nemzeti ünnep, április 8. szinte észrevétlen maradt. Idén a nyitás, a közeledés jegyében szervezték meg, filmvetítéssel, beszélgetéssel, ünnepi köszöntőkkel, majd felvonulással és a végül, de nem utolsósorban, a városnak való be- és megmutatkozás után evés-ivással, zenével, tánccal, immár a helyszínen, az Őrkőn, otthonaik szomszédságában. 

Ha megfigyeljük Dima György, az Amenkha Egyesület elnökének rövid köszöntőjét, rendkívül ismerősen csenghet. Ha a roma és cigány szavakat magyarra cseréljük, saját vezetőink beszéde köszön vissza: „a roma közösség ma is büszke nyelvére, hagyományaira, melyek évszázadokon keresztül megtartották őket, valamint őseikre, akik a nehézségek között is megőrizték a cigány öntudatot és utat mutattak”. Hozzánk hasonlóan hangsúlyozza: „a jövő velünk kezdődik, bennünk és gyermekeinkben él tovább”, de felhívásával is találkozhattunk már: arra kérte „cigány testvéreit”, ne fordítsanak hátat egymásnak, adjanak esélyt mindenkinek, álljanak ki egymásért, és mutassák meg a világnak, hogy a roma közösség ereje az összetartásban van, no meg üzenetével is: „az Őrkő nemcsak egy hely, hanem apró győzelmek vidéke, és az ott élők nem adják fel”. 

Megfelelő életkörülményekre, munkára, állandó jövedelemre van szüksége a roma közösségnek, hogy gyermekeik esélyt kapjanak a tanulásra, a jobb jövőre. A vártnál lassabban, nehezebben halad ez az építkezés, de nem reménytelen. Kevesebb gyűlöletre, több szeretetre, elfogadásra lenne szükség és tudatos akarattal az őrkői roma közösség peremre szorított kisebbségből valóban Sepsiszentgyörgy részéve válhatna. Ez rajtuk, romákon is áll, de rajtunk, magyarokon is nagyon sok múlik. 

Az Őrkőt elzáró valós fal mára már odalett, de valóban jó lenne eltüntetni a láthatatlan falakat is, melyek még mindig elválasztják a sepsiszentgyörgyi (és nem csak) roma közösséget a magyaroktól. Pedig kisebbségben élő nemzeti közösségként, kik magunk is megtapasztaltuk az elnyomás terhét, megtanulhattuk volna elfogadni a nálunk rosszabb sorsban, nehezebb helyzetben élőket, a sárba tiprásukra, megalázásukra pazarolt energiát jobb lenne felemelésükre fordítani. Kevesen vagyunk és egyre fogyunk, megtörténhet, pár évtized múlva a magyar anyanyelvű cigányság válik megmaradásunk zálogává. De csak akkor, ha esélyt adunk nekik is a tanulásra, a munkára, a fejlődésre, az emberibb, méltóbb, akár a cigány kultúrát őrző, de magyar tudatú életre. Ha falak helyett hidakat építünk.

Fotó: Albert Levente