Szentegyházának az Árkos bejárata előtti emelkedőt hívják, itt alakult ki az első időleges település, ide építette meg a kis közösség első keresztény templomát. Rég volt ez, abban a korban, amelyet gótika előttiként emlegettünk. A másik helynév a Pincehely, ahol a legelső Kicsi Árkos házai épültek. Mindkettőnek jelenleg is ez a neve. Elemista koromban sejthettem valamit ezeknek jelentéséről, mert a jelenlegi Szentkereszty-kastély és a bárói temetkezési kápolna mögött, a Veresgödörben Béni testvéröcsémmel olyan „cseréptöredékekre” akadtunk, melyekről még a gyermeki felfogás is gyaníthatta, hogy azon a helyen (vagy legalábbis a környéken) valamikor emberek éltek. Nem ez volt az első „felfedezésünk”: a jelenlegi település belső területén is mindenütt árulkodóak a helynevek. Volt olyan is, hogy Oroszfalu, melyre a későbbi értelmezők könnyen ráfogták, hogy valamikor bolgár-szlávok telepedhettek volna oda, mert a későbbi Árkost kialakító települések között volt egy Oroszfalu nevű is. Nem tudjuk pontosan, hogy hol volt, de a helynév máig őrzi emlékét. A helytörténészek is tudhatnak arról, hogy a Sicckertből egy pipa is előkerült, nálamnál szemesebb, figyelmesebb testvéröcsém találta, de senki nem tudta megmondani, hogy milyen korszakot képvisel.

Erre a vidékre Pannónia felől érkező szebesi vagy sepsi székelyek telepedtek. 1100 esztendeje itt vagyunk, teremtettünk és őriztünk magunknak egy sajátosan székely-magyar kultúrát és hagyományrendet, érthető, ha érzékeny ez a nép, amikor jövevénynek titulálják. „Nem radinába jöttünk mi ide, és véletlenül itt felejtettük volna magunkat!” – oktatta ki találó módon még a diktatúra idején az író és költő Czegő Zoltán azokat, akik kiérdemelték. 

A Sikóhegy: a szentgyörgyi család birtoka volt

Az árkosi szájhagyomány szerint négy faluból jött létre a mai település: a régi Árkosból (Szentegyháza tetején), a Falupataka melletti Pincehely lakóiból, ettől északnyugatra pedig, a Sicckert könyékén laktak az oroszfalusiak. Ezeknek lakosságát szaporították a tatárok által elpusztított Bedeháza menekültjei – közülük származik a mai is élő Bedőházi nemzetség. A lakosság elhagyta az így kialakult régi Árkost, „romlott szentegyházával” együtt. A Székely Oklevéltárban lapozgatva 1404-ből, majd 1463-ból találunk Árkosra vonatkozó peres okiratokat. Báthory Zsigmond fejedelem 1583-ban Kolozsváron oklevelet adott ki sepsiszentgyörgyi Daczó Ferenc árkosi és bedeházi birtokaira. Az 1602-ben elkészült Básta-féle összeírásban Árkoson egy főnemes sem volt, van azonban 11 lófő (Kölne, Veress, Benkő, Raffai, Gelei, Tegző stb.), 19 szabados (a Mihály, Dancs, Barabás, Kiss és más családokból), egy jobbágy és egy darabont. Hiába kerestem családunkat, a Kisgyörgyöket, mert azok az adatok szerint később települtek ide Bölönből. 

Gyerekkorunkban Árkoson nem volt más, csak „drótos telefon”, amelynek nyelvét mi ugyan nem ismertük, azt csak a később ott letelepedettek beszélték. Nekünk, gyermekeknek szabad volt kalandozni mindenütt a környéken, mert a háború felforgatott minden rendet. Minden hely játékhelynek számított: a Veresgödör a kertünk lábjához volt közel, Oroszfalu s talán a Sicckert is Kisgyörgy nagyapámékkal majdnem szemben, a Geje nevű falurész felső felében.

Emlékpark

Ásó nyomán láttak napvilágot

alkalmilag a faluban a régiségek. Ha valami ismeretlen dolog előkerült, mindenki azt tanácsolta: „vigyétek be Szentgyörgyre a múzeumba!” Ma is fel tudnék sorolni ezekből néhányat, de hiánytalanul megörökítette a megtalált régi tárgyak leltárát egykori igazgató-tanítóm-tanárom, Imreh Domokos jegyzetfüzete. Rohannak az évek, azóta ki tudná megmondani, hány lelet került elő az építkező Árkos területén, a régészeti nyomokat tekintve ugyanis a vidék eléggé sűrűn lakott helynek bizonyult. Lapunk nemrég számolt be a kőkorból előkerült agyagszobrocskákról is, melyekre az Alsóhatárban, Hosszúban akadtak rá az ott jelenleg is folyó nagy építkezések alkalmával. Benkő Ferenc 1883-ban egy „kőből való fejszét”, a Vadason egy „kőfokost” talált, 1891-ben két kőeszköz került a faluból a Székely Nemzeti Múzeum állagába. 1928-ban a rézkor végéről, a bronzkor elejéről előkerült fejszéket Roska Márton, a neves régész határozta meg. Idősb Bíró Mihály kovácsmester (személyesen ismertem) egy rézbaltát vitt be, Dancs József pedig Gejemezején egy réz­salakkal és holtszénnel vegyes rétegből rézből készült nyílhegyet mentett meg.

Az 1920-as években Incze Kálmán alszegi lakótelkének Émáj mezőrész felé eső oldalában saját csűrjének építése alkalmával őskori agyagedény-égető kemencére talált Régeni Áron unitárius kántortanító jelenlétében. Az ott talált töredékekből egy 20 cm magas, keskeny nyakú kancsót lehetett volna összeállítani. A szakemberek szerint a 4. századból származó, ujjbenyomatokkal díszített cserépedény is a szentgyörgyi múzeumba került – tudtuk meg ezt is Imreh Domokostól (1915–2002). Bedeházán, melynek egykori lakói a szájhagyomány szerint Árkosra menekültek, régészeti ásatások is történtek: kora középkori, 11–13. századi lakásnyomokat tárt fel itt 1912-ben László Ferenc régész, aztán 1949-ben az említett sepsiszentgyörgyi múzeummal közösen folytatta az ásatásokat a Román Akadémia csoportja. A régészeti lelőhelyként nyilvántartott Szentegyháza-dombon egy román kori félköríves szentélyű és egyhajós templom alapjait (28×9,5 m) tárták fel 1958-ban, illetve az ezt övező kör alakú várfal nyomait. A helyet emléktáblával és emlékkopjával jelölte meg az egykori Dahlström Kálmán Művelődési Társaság és a helyi néprajzi múzeumot alapító Bálinth Zoltán.

Máthé Árpád polgármester

Várhegy máig is titok marad

A régi időkben az a hiedelem járta a faluban, hogy az árkosi erdőben, egy magasabb, de rejtett helyen áll Várhegy. Pincéiben roppant kincs van elrejtve, elásva, de hiába keresték azt több alkalommal, nem találták meg, „de a kincsnek ott kell lennie, azt onnan senki ki nem ásta!” Egyedi azonban az a módszer, ahogy a régi árkosiak végezték itt a kincskeresést. Néhai idős Révész Sándor egykori csordapásztor, hogy fokozza az érdeklődést, azt állította, hogy Várhegyen aranyekék vannak elásva. Sok évvel ezelőtt el is mesélte e sorok írójának. A kincset nem láthatja bárki, csak az, aki különleges adottságokkal rendelkezik – részletezte: egy család hetedik fiúgyermeke kell hogy legyen, és kék szemű! Ezt az idősebb falubeliek el is hitték, szavainak hitelt adtak, és hamar el is terjedt a hír, hogy „Révész be tud látni a főd alá”. „Az ilyen legénykének be kell kenni a körmét fehérmák-olajjal, bekötni a szemét, és hogyha körbekerüli a várat, elmondja, hogy milyen kincsek rejtőzködnek ott. Fontos dolog – mondták –, kincskeresés közben rosszra gondolni vagy káromkodni nem szabad, mert akkor azonnal elmegy a kincs.” Tegző Sándor földbirtokost érdekelték a régiségek, s kedve kerekedett arra, hogy felkutassa Várhegyet. Kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Erre biztatta fiát is, e sorok írójának másik kedves későbbi tanítómesterét, néhai Tegző Sámuelt. 

– Nem volt nehéz apámnak engem erről meggyőzni – mondta e sorok írójának –, mert ezt már Mikó-kollégiumi tanárom, a régész dr. László Ferenc is feszegette, de akkor neki éppen más helyen kellett ásatást végeznie, a sokat emlegetett kutatási kedve hosszú időre elhúzódott. „Menj, fiam, – mondta –, s ha valami olyant találsz, hozd ide, én majd megmondom, hogy mi az.” A kincskeresés sok időt vett fel, úgy lehet, hogy még két hetet is kinn háltunk lombsátorban Várhegy tetején. Sajnos nem találtunk semmit, kincset annál inkább nem. 

Ezredéves emlékmű

Három évtizeddel ezelőtt még élt a faluban két idős ember, Rétyi István és a mészáros, Szép József. Mindkettő túl volt a hetvenen. Felkerestük őket, mert tanítóm szerint mind a ketten részt vettek a várhegyi kutatásban, sőt, Szép József hetedik szülött volt, ráadásul kék szemű. Őt kérte meg Tegző úr, hogy segítsen a kincskeresésben. Meglehet, hogy maga Tegző a babonákban ugyan nem hitt, azt azért csak megpróbálta, hogy mákolajas körömmel kerültesse meg vele Várhegyet. „Járatták velem a keringőt – mondta –, de egy adott pillanatban nagyon meguntam a vakon való körtáncot, beléfáradtam, s elkáromkodtam magam: vegyék le a szememről a kendőt, azt az Úristenit – mondtam –, a ráksúly egye meg, mert én úgysem láttam semmit.” Nem is láthatott szegény, ezek után végképp nem – mondták.

A munkát nem sajnálták, étel-ital volt még bőven, itt-ott áskáltak a várban, de a kincs csak nem került elő. Hitetlenek mindig voltak, s így a faluban még most is él a gyanú, a hiedelem, hogy bizony előkerülhetett a kincs. „Nem találtunk semmi kincset, földet és kődarabokat – bizonygatta később Rétyi Pisti bátyánk is. – Én csak tudom. Végig ott voltam a kutatásnál. Jól telt, jól tartottak, becsületesen megfizettek.” Várhegyen most is jól látható az emberkéz által felmagasított kör alakú földtöltés, mellette sánc, szerteszét a kincskeresők gödrei. Szinte hihetetlen, hogy Várhegy első kutatója éppen a jeles várkutató, Orbán Balázs volt. Valamikor a 19. század derekán juthatott el ide.

Az Összetartozás emlékműve

„A hegytető ormán egy-két öl magas, alapjánál három öl széles gátony van – írja nagy művében –, mely 280 lépés kerületű, félkörben futja körül a hegy fennlapját...  A vár gátonyán több helyt tettem átmetszést, azonban falrakat nyomára sehol sem akadtam.” Végre 1947-ben a Sepsiszentgyörgyi Múzeum szakemberei is felkeresték Várhegyet. Dr. Székely Zoltán (1912–2000) az 1945–1953 között végzett ásatásokról írt összefoglaló jelentésében számol be az eredményekről. „A töltés alapja 11,5 m, a magassága 3 m, anyaga agyagos föld, amelyben egy-egy követ lehet találni. A terület átmérője 72 (K–Ny) és 76 (É–D irányban) méter. Semmiféle lelet nem került elő. Alkalmi védekezőhelyül szolgálhatott, s mint földvárat a középkorban készíthették a falu lakói.” Az akkori ásatások egyik résztvevője az Árkoson élő néhai Demeter Jenő nyugalmazott tanító volt az, aki akkor mikós diákként segített a kutatási munkálatoknál. A régi generációkkal sajnos eltűnnek a néphiedelem kedves hagyományai is. 2002-ben az akkor 74 éves Váncsa Jánost kérdeztük: mit tud Várhegyről? Az eredmény meglepő volt. „Majdnem semmit – mondta –, tudom, hogy hol van, hogy régen kutatták területét, mondják, hogy alagút vezetett onnan ki, de hogy hova-meddig, arra nem emlékszem.”

Az idős generáció is csak elhalványult emlékét tudja ennek a helynek. S így van ez, így lesz megyénk más területein is, pedig negyedszázaddal ezelőtt még hitték Árkoson azt, hogy nemcsak egy vár volt a falu erdős területén, hanem több.  „A Pisztrángos patak felett az élen volt Macskavár, Macskaponk tetején. Tőle fennebb Kisasszony vára. Ezek Várheggyel mind összeköttetésben álltak, s veszedelem idején különféle jelekkel értekeztek egymással az ott lakók. Tegző úr azt mesélte nekem, hogy a mai Kovácsmár nevű helyet a régiek Kovácsvárnak hívták, mert ott is vár állt” – erősítette Rétyi István bácsi is. Ki tudna már erre a sok rejtélyre megoldást mondani? Sok lenne még itt, mifelénk a tenni-, ásni- és kutatnivaló. Időre, nagyon sok időre, pénzre és elhivatottságra van szükség. Hadd őrizzék meg ezek a sorok az eljövendő nemzedékek számára is – a nyomdafesték segítségével – a várakkal kapcsolatos veszendő emlékeket.

Alsó-iskola

Az árkosiak nagy vizsgája: 1848–49 és 1854

A háromszéki önvédelmi harc idején Árkosról nagyon sokan, mintegy 60 személy tüntette ki magát, halt hősi halált vagy veszélyeztette életét a harcokban. Az árkosi hősi halált halt személyek száma huszonhat. Akik a harcokból hazatérhettek, mint az én dédnagyapám, Kisgyörgy Mihály is, a Rikán Belüli Honvédegylet megbecsült tagjaivá váltak. Volt közöttük asszonyság is: Benkő Rafaelné volt a neve (férje jogász), ő élelmezte és bújtatta az 1854-es Makk-féle mozgalom közvitézeit. Árkosi Bihari Mózes (1816–1886) unitárius lévita pap, kántortanító és naplóíró önkéntesen állt be a honvédek közé, 5 évet raboskodott Nagyszebenben, Gyulafehérváron és a bécsi Josefstadtban. Küzdőtársa volt Kiss Mihály unitárius esperes-lelkész is, akinek síremléke az árkosi temetőben van. Ő volt az, aki feleségével, Barabás Juliannával és Lőrinczi Elekkel együtt összegyűjtötte a helyi népköltészet remekeit, s papírra vetette Kóta Gyurka unitárius harangozó meséit, melyek később Kriza János Vadrózsák című munkájában jelentek meg. Nem maradhat ki a névsorból báró Szentkereszty Zsigmond huszár főhadnagy, akinek szintén a nagyszebeni börtön volt az osztályrésze. Árkosi Lőrincz József, Bem kedvenc hadsegéde és kitüntetettje Dévánál tette le a fegyvert, ő mentette meg Bem napiparancsait. Benkő György gazdag református birtokos és jóltevő nagyenyedi diákként csapott fel önkéntes tüzérnek, besorozták az osztrák hadseregbe. 

Dédnagyapám sírköve

Árkos emlékező település

Felekezetekre bontva megjelentek a negyvennyolcasok névsorai, de közös obeliszket a szabadságharc emlékére 2003-ban emelt a községháza előtti emlékparkban id. Rétyi Ödön, Árkos rendszerváltás utáni első kinevezett polgármestere, téeszelnök és vállalkozó. Ezzel közel egy időben, szintén a faluháza előtti emlékparkban, e sorok írójának kezdeményezésére állítottunk emlékművet a magyar állam­alapítás ezredik évfordulójának emlékére (tervezte néhai Deák Károly sepsiszentgyörgyi képzőművész). Több áldozatot követelt Árkostól a két világégés is. Az első világháborúból 73, a második háborúból 53 áldozatról tudunk, közülük sokan idegen földben, ismeretlen helyen pihennek. Árkos az elsők között jár az emlékezésben. Az iskola és a faluháza őrzi a tudós egyetemi tanár, Gelei József (1885–1952) és a természettudós Benkő Gyula (1888–1958) emléktábláit. Aki Árkos-könyvünk bibliográfiájával kel honismerő útjára, célba talál. 

A máról írónak bővebb lenne a látnivalója-bagázsija, Árkos arcképe ugyanis folyamatosan változik, és egyre inkább városközeli ábrázatot kezd ölteni. Kiépül infrastruktúrája, mi több, részben rá kellett csatlakoznia a településhez közeli város működő rendszereire. A község területe növekedik határainak mentén, s ez újabb gondokkal jár az önkormányzat számára.

– Sajnos még nem sikerült visszakapnunk a Kőröspatakkal szomszédos volt szénbánya területéről a peres ügy tárgyát képező, mintegy 120 hektáros területet, ehhez nem kaptuk meg a helyi politikum részéről szükséges és remélt segítséget – ismételte meg Máthé Árpád –, pedig van még, akinek tartozunk.

Látogatásunk idején is folyt a munka a községben. Sikeresen befejezték az egykori unitárius felekezeti tanintézet, az alsó iskola megrégidett épületének mentési, felújítási munkálatait. Hamarosan új rendeltetésnek (a helybelieknek nagyon fontos körorvosi rendelőnek stb.) ad majd helyet az egykor „jegyzői lak” néven ismert középület.