Egy márciusi napsütötte kora délutánon kerestem fel a sepsibükszádi Mikes Ármin Általános Iskolát, ahol az udvart uraló csend már-már azt sejtette, késve érkeztem, mindenki hazament. Az ajtón belépve azonban népzenétől, gyermekek énekétől zengő tér fogadott, Cadar Ágnes éppen a kicsikkel táncolt, dalolt, a nagyokkal pedig közelgő nemzeti ünnepre készültek előadásukkal. A próbák közti szünetben Ágnes arról mesélt, hogy Sepsibükszád kisgyermekkora óta fontos színtere életének, sűrűn volt együtt édesanyja szüleivel. Az óvodai, iskolai szünidőket menetrendszerűen a mezőgazdasággal foglalkozó nagyszülőknél töltötte, az év többi részét pedig Székelyudvarhelyen, ahol tanulmányait folytatta. Sepsibükszádon viszonylag gyorsan barátokat talált, „sokat játszottunk”, ha arra volt szükség, a mezőre is kiment a nagyszülőkkel, amikor pedig úgy adódott, a szintén helybeli keresztmama vigyázott rá. 

„Mindig vágyódtam ide”

Ötödik osztályos lehetett, amikor a barátnője meghívta a bükszádi fiatalok által szervezett táborba, „ott ismertem meg igazán a velem egykorú gyermekeket, fiatalokat”. Úgy emlékszik, az akkor tanult táncokkal felléptek a falunapon. Miután a család saját autóval gyarapodott, szüleivel már két-három hetente jártak Sepsibükszádra, hogy segítsék a nagyszülőket, és hiába voltak jó barátai Székelyudvarhelyen is, Ágnes titkon azt remélte, „egyszer édesanyáék bejelentik, hogy Bükszárda költözünk” – idézte fel nevetve. Az érzést erősítette benne, hogy akkora már pontosan ismerte a vele egykorúakat, tudta, ki melyik osztályba jár, és azt is elképzelte, hol lesz majd a helye. „Mindig is vágyódtam ide” – hangzott az őszinte vallomás, hiszen sok-sok élmény köti az Oltfejben elterülő településhez. 

Tizedik osztályos volt, amikor eldöntötte, diákmunkát vállal a nyári szünidőben, és pontosan tudta, hogy nem Székelyudvarhelyen, hanem abban a boltban szeretne elhelyezkedni Tusnádfürdőn, ahol unokatestvérei is dolgoztak. Akkor még nem sejthette, hogy ez a szándéka későbbi életét is meghatározza: ott ismert meg egy sepsibükszádi fiút, akivel korábban soha nem találkozott. Nyár végére a munkatársból udvarló lett, és bár Ágnesnek vissza kellett térnie tanulni Székelyudvarhelyre, mégsem maradtak el egymástól. „Érdekes időszak volt, de kitartásra tanított” – jegyezte meg. A kötelék erősnek bizonyult, azóta is egy párt alkotnak, tavaly házasságot kötöttek. 

Ágnes érettségi után Kolozsvárra ment egyetemre, de a világjárvány „hazaűzte”, online kellett tanulni, ezért úgy döntött, inkább Sepsibükszádon tölti a kijárási tilalommal is együtt járó időszakot. Nagyapja felajánlotta, ha segítségére lesz, megoldják az internet-hozzáférést, „ez igencsak fontos döntés volt részéről” – vélekedett. Miután a következő egyetemi év szintén a virtuális térben zajlott, Ágnes már nem tért vissza a kincses városba, és végül nagyapja halála is maradásra késztette, nem szerette volna magára hagyni megözvegyült nagymamáját. Tanulmányai befejeztével sikeresen versenyvizsgázott, és 2021-ben a sepsibükszádi iskola alkalmazottjaként kezdte meg tanítói pályafutását, közben egy tanévet Baróton is dolgozott. 

Megtartó közösségek

„Mindig úgy voltam a tanítósággal, hogy tetszik, de valami kell mellé” – fogalmazott Ágnes, így történt, hogy 2022-től hivatalosan a helyi ifjúsági szervezet elnöke lett, az előző évi önkormányzati választásokon pedig tanácstagi mandátumot is elnyert. Fontosnak tartja, hogy az oktatással párhuzamosan tanítványaival megismertesse népi hagyományainkat, pályafutása kezdetén akkori osztályával belevágott a néptáncoktatásba. Azóta hetente találkoznak, gyakorolnak a gyermekekkel, a tanultakat rendszeresen bemutatják. Jó alapot biztosított mindehhez korábbi, székelyudvarhelyi tapasztalata: tíz évig táncolt a Kékiringó néptánccsoportban heti rendszerességgel, és számos turnén is részt vett velük. Szülei, testvére az ő hatására kezdett néptáncot tanulni. Akkori tanárnőjével annyira megtalálta a közös hangot, hogy végszükség esetén Ágnesre bízta a próbák megtartását. 

– Részben neki köszönhetem, hogy pedagógus lettem. Sokat biztatott, valószínű, innen ered a néptánc iránti érdeklődésem, hogy szeretem átadni ezt a fajta tudásomat is. Ez volt az egyik olyan közösség, amely Székelyudvarhelyen megtartott, a másik pedig a plébánia ifjúsági közössége. Tőlük kaptam annyi jót, értékes útravalót, amiből most másoknak is tudok adni. Annyi mindent megtapasztaltam! Hálás vagyok a szüleimnek, mert soha nem mondták, „ne csináld”, csak azt, hogy gondoljam meg, tudom-e csinálni. Mindvégig támogattak! Sokan kérdezik, hogy bírok ennyi dologgal foglalkozni. Így nőttem fel! Elemistaként hegedülni tanultam, és azzal együtt zeneelméletet is, hittanórákra jártam, kórusra – mindezeket belső indíttatásra. Most ezekből tudok táplálkozni, másoknak is átadni – magyarázta. 

A néptáncot kiegészítendő, néhány éve citeraoktatás indult a sepsibükszádi iskolában, s mivel diákjai közül többen bekapcsolódtak, Ágnes is megtanult citerázni. A néptáncos-citerás táborok szervezéséhez saját emlékeire, élményeire alapozva látott hozzá: a délelőttöket áttáncolták, délután foglalkozások szórakoztatták a gyermekeket, sportnapot tartottak és kirándultak, a legnagyobb örömnek mégis az bizonyult, hogy a táborozók esténként a tornateremben aludhattak. Az ifjúsági szervezet tagjai ilyenkor is lelkes segítők, Ágnes ma is jól emlékszik arra, hogy egy vacsorára száznál több palacsintát sütöttek az éhes gyermekseregnek. 

Próba a nagyokkal a tágas tornateremben

Két évtized a fiatalokért 

Sepsibükszád ifjúsági szervezete, a Bifisz idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Bár nem a falu szülötte, Ágnes számtalan szép élményt, jó tapasztalatot, barátokat köszönhet a szervezetnek, és úgy érzi, kötelessége tenni azért, hogy mindezt mások is megtapasztalják. „Bízom a Jóistenben, hiszem, hogy ad erőt, hogy ezt tudjam csinálni” – jegyezte meg a rá oly jellemző derűlátással. A jelenleg mintegy harminc főt számláló, meglehetősen aktív közösségben a legfiatalabbak nyolcadikosok, a legidősebbek már a harmincas korosztályba léptek. Ágnes azzal a szilárd elhatározással vette át az elnöki teendőket, hogy aki velük tart, az valóban élvezze, szeresse, amit a szervezet berkeiben csinálnak, úgy véli, csak így lehet jól, eredményesen együttműködni. Az a céljuk, hogy tevékenységeikkel, eseményeikkel a faluközösség egészét megszólítsák, arra törekszenek, hogy „minden korosztály kapjon belőlünk valamennyit, mindenki találja meg a helyét valamelyik rendezvényben, alkalomban”. Úgy érzi, megnőtt az érdeklődés a szervezet iránt, a falu számontartja a fiatalokat, ismerik, várják az általuk szervezett eseményeket: a legkisebbek a táborokat, a házasok a kosaras bált, a hölgyek, asszonyok a nőnapi virágot, húsvétkor a locsoló legényeket, a megemlékezéseket, az idősek a koszorúkat advent idején, programokat a jeles ünnepeken, a falunapokon.

Idén egy, a kezdetekre visszatekintő eseményt szerveznek augusztusban, melyre mindenkit várnak, akik az elmúlt húsz évben valamilyen formában kapcsolódtak a Bifiszhez. Meghívják a falu egykori plébánosát, Dávid György atyát is, ő kezdeményezte az ifjakat összefogó szervezet elindítását. A tervek szerint szentmise nyitja az ünnepséget, amit személyes beszámolók, köszöntők követnek. Ágnes egy olyan emlékkönyv megjelentetését fontolgatja, melyben a jelenlegi tagok és „veteránok” mellett a falubeliek is megírnák, miként látják a Bifiszt. A szervezet jövője tekintetében Ágnes bizakodó, meggyőződése, hogy lesz, aki folytassa a munkát és összefogja a fiatalokat, bár korábban azzal is szembesült, nem mindenki hitt ebben. Ugyan volt időszak, amikor kissé „elcsendesedett” a Bifisz, de úgy érzi, „most már jó az irány”. 

A sepsibükszádi iskola fiatal tanítónőjének nyitottsága, derűje, céltudatossága lenyűgözött. Cadar Ágnes jövőjét, családját Sepsibükszádon látja, erős szálakkal, őszintén kötődik a faluhoz. Pontosan tudja, a háttérből őt segítő, biztató igazi társ nélkül ennyi dologgal nem tudna foglalkozni, és ezért hálás a férjének. „Néha úgy érzem, talán egy álomvilágban élek: megkaptam azt a helyet, amire mindig vágytam, körülöttem az embereket, ott dolgozom, ahol el tudtam képzelni magam. A Jóisten behelyezett ide, és tart a tenyerén.”