De mielőtt folytatnám, amit indulásból el szerettem volna mondani, muszáj tennem egy rövid kitérőt. Az elmúlt napokban szembejött velem a közösségi oldalon, hogy Smaranda Enachét, a magyar nyelvet sok magyar embert megszégyenítő módon, anyanyelvi szinten beszélő remek román asszonyt elég goromba hozzászólások érték egy posztja alatt. Jó lenne, ha több ilyen jól, józanul gondolkodó és cselekvő közéleti személyiséggel büszkélkedhetnénk, legyen az magyar vagy román. Gondolom, nem kell őt bemutatni, de aki nem ismeri, utánajárhat, hogy ki ő. Megérdemli a fáradságot. Arra gondoltam, ha már őt is kikezdik, akkor nagyobb a baj, mint gondolnánk, tényleg kifordult a világ a sarkából, és mi is magunkból. Hová futunk még az intoleranciánkkal, a mindenhez is értő okoskodásainkkal? A csak a rosszat kereséssel? Ennyi a kitérő.

Visszatérve az eredeti gondolataimra (de azért mégsem párhuzamosak a kitérővel), a sürgősségen és a kardiológiai osztályon megélt tapasztalatokról szeretnék szólni. Folyton szidjuk a kórházi ellátást, az orvosokat, az ápolószemélyzetet, mint mindent és mindenkit is. Adódnak alkalmak, amikor nem teljesen alaptalan az elégedetlenség. Életem során több város kórházaiban megfordultam a magam, családtagjaim, barátaim bajai miatt. Megtapasztalhattam mindent, jót és rosszat is. De az elmúlt napokról mégis inkább elismeréssel és hálával tudok beszélni. Azt nem mondhatom, hogy két hét alatt nem adódott egy-két kellemetlenebb pillanat, hogy nem hallottam egy-két hangosabb, türelmetlenebb hangot a kelleténél, de hát kivel nem fordul elő, hogy kimerült, hogy esetleg elfogy a türelme? Mégis inkább azokról akarok szólni, akik figyelemmel, kedves türelemmel vették körül az apámat. Orvosoktól az ápolószemélyzeten át a kapusig mindenkiről, aki megértő segítséggel állt mellénk, ami megkönnyítette ezt a nehéz helyzetet. A kapust sem véletlenül említem, hiszen amikor mondtam, hogy a kórház bejáratáig kellene bemennem autóval az apám után, beengedett, csak arra kért, hogy ne álljam el a mentők útját. De mindenképp külön köszönet az orvosoknak, asszisztenseknek, ápolóknak, akik az apámról gondoskodtak ezekben a napokban. Biztonságban volt, mindenki a legjobb tudása szerint, figyelmesen tette a dolgát.

Persze mondhatjuk, hogy hiszen ez a dolguk, de akkor miért is panaszkodunk folyton? Miért csak az esetleges mulasztást, hibát vesszük észre, ami bárhol megtörténhet? Még „tökéletes’’ mi magunk is szoktunk hibázni, sajnos sok minden benne van pakliban. Milyen jó is lenne, ha indulásból nem csak a rosszat látnánk, keresnénk mindenben. Vegyük már észre a jót is, és beszéljünk róla! Tudom, hogy nemrég már írtam ilyesmit, de szerintem nem lehet ezt eleget szajkózni, kell ez manapság! Térjünk már észhez, tudjunk egy kicsit örülni is, és ne bántsuk fölöslegesen egymást!

Szóval, én még egyszer tisztelettel köszönök mindent azoknak, akik az elmúlt két hétben az apámmal foglalkoztak. Annak is, aki esetleg kicsit türelmetlenebb volt, hiszen emberek vagyunk, hibázhatunk. Mindannyiuknak tisztelettel kívánok erőt, kitartást, elégtételt a munkájukban!

Fotó: Albert Levente