Dresch Mihály és Száraz Miklós György SepsiszentgyörgyönSzóval és muzsikával Erdélyről

Az irodalmi és zenés rendezvényt előbb kedd délelőtt tartották meg a Székely Mikó Kollégium dísztermében, ahol mintegy kétszázötven középiskolás követte az egyedi irodalmi és zenei beavatást. A kulturális találkozás a Székely Nemzeti Múzeumban (SZNM) folytatódott, ahol a közönség a két magyarországi alkotó – Dresch Mihály dzsesszmuzsikus és Száraz Miklós György író – zenés, irodalmi estjét követhette.

Vargha Mihály, a SZNM igazgatója köszöntőjében megemlítette, hogy száz évvel ezelőtt ugyanebben a teremben koncertezett Bartók Béla, majd Szebeni Zsuzsa, a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézet vezetője beszélgetett a művészekkel. Dresch Mihály – aki mindig boldogan érkezik Sepsiszentgyörgyre, itt nagyon sok jó ismerőse és barátja várja – többször is zenélt fúvós hangszerein, gyimesi, sóvidéki dallamokat szólaltatva meg, illetve megemlékezett a napokban elhunyt Sebő Ferencről is.

Száraz Miklós György 30–40 éve ismeri Dresch Mihályt, ketten számos karavánon, irodalmi körúton vettek részt – ezek közül többet is Juhász Anna szervezett –, s mint mondta, barátságuk „véletlen, vagy mégsem véletlen”, hiszen negyven éve szereti Miska muzsikáját. Több témakörről is szólt az est során, így például a Tibeti szél című regényét inspiráló Kőrösi Csoma Sándor alakjáról is. Ő nemcsak azért izgalmas számára, magyarázta, mert már gyermekként történész, régész, illetve levéltáros szeretett volna lenni (végül történészként diplomázott), hanem azért, mert Csoma az a székely magyar, aki gyalog elmegy Indiába azért, hogy őshazát keressen és közben, mintegy mellékesen, tibeti–angol szótárat állít össze, felméri a tibeti nyelv, irodalom és vallás szerkezetét. Átlátni ezeket az elképesztően bonyolult keleti szakterületeket, továbbá hogy annyi nyelvet tanult meg, ahányat csak szükségesnek tartott, elképesztő szellemi teljesítmény, ez valami olyan szerencsés egybe­esése a sokféle tehetségnek, ami nagyon ritka – hangsúlyozta.

Csomáról ír a Székelyek című könyvében is, de a Tibeti szél megírásához az is hozzájárult, hogy lenyűgözte Csoma székelysége, tudása, képességei, ám emellett az is serkentette, hogy ő nem csupán egy kalandor volt, hanem számára majdnem érthetetlen volt rendíthetetlensége, szinte embertelen keménysége és kitartása, az, hogy a cél érdekében mindent megtett. Mégis, drámai az, magyarázta Száraz Miklós György, hogy ez az „elképesztő tehetséggel megáldott és megvert lángelme” munkabírásával, fizikumával, hihetetlen akaratával nem találta meg azt a célt – a székely magyar őshazát –, amit keresett. De nem történelemkönyvet akart írni, tette hozzá, hanem Csomára mintaként tekintett.

Megemlítette, hogy a székelység sorsát bemutató, Székelyek című kötetének első, fényképek nélküli kiadása 3–4 ezer példányban fogyott el, ám a bővített, fotókkal ellátott változatból már 9000 körüli példányt adtak el, ez a kultúrhistória műfajában igen nagy számnak tekinthető. Száraz Miklós György gyermekkorától kezdődően nagyon sokat járt Erdélyben, 14–25 éves korát teljesen meghatározták itteni útjai, ez az élményanyag még megírásra vár. Részletesen szólt a Trianonhoz kötődő „érzethalmazról”, azokról az emberekről, akik fájdalmas emlékeket őriztek és őriznek a diktátumról, szólt a kérdéskörrel kapcsolatos, vizuális emlékek sokaságát is bemutató, Fájó Trianon című könyvéről is. Azt is elmondta, Erdélyről, Felvidékről is többet írt, mint saját szülőfalujáról, ugyanis otthonosabban érezte magát Korondon és Kolozsváron, mint Törökbálinton, ahol cseperedett, ezt ellensúlyozandó írta meg Bitang nyarak című regényét.

Szebeni Zsuzsa mindkét vendéget meghívta egy következő alkalommal tartandó, zenével és irodalommal fűszerezett sepsiszentgyörgyi tárlatvezetésre, a Székely Nemzeti Múzeumban látható Székelyek című kiállításra, amelyre a jelek szerint szívesen vállalkoznának...