Naplójegyzet egy királyföldi barangolásrólBástyaemberek és apró hősök

Gáspár László Zsolt, e különleges túracsoport lelke, egyben a HEKE vezetője úgy gondolta ugyanis, érdemes megismerkedni a Terra Borza Teutonica útvonallal, egyrészt, mert egy teljesen új, tavaly felavatott szakasza az Erdélyt átszelő, mintegy 1400 kilométeres, az évek során folyamatosan felértékelődő gyalogútnak, másrészt térségünkhöz viszonylag közel is húzódik, Szászfehéregyházáról indul és Brassó szívéig tart. Gáspár László Zsolt alapos tervet készített tehát, és négy hétvégével számolva, két-két napos, kiadós hétvégi túrákra osztotta fel a királyföldi vagy szászföldi út mintegy 170 kilométernyi szakaszát. Az első túrát februárban szervezték, a másodikat most május elején, az utolsó kettő pedig az ősz folyamán következik.

A gyermekek, akik maguk mögött hagyták a mostani távot, nem ismernek fáradtságot. Hajnalban keltek, ötkor már az autóbuszban ültek, aztán Kóbor református templomától gyalogoltak Halmágyig, ott éjszakáztak, majd másnap folytatták, egészen Újsinkáig, közeledve a Királykő lába felé. Harmadik alkalommal onnan indulnak majd tovább. 

Kóbor református templomáról mesél Kósa Jolán nyugdíjas tanítónő

Hatvan kilométernyi gyaloglás két nap alatt egy átlagos erőnléttel rendelkező felnőtt számára is figyelemre méltó teljesítmény, az apróbb túrázók tehát igazán elégedettek lehetnek magukkal. Persze, őket nem a büszkeség iránti vágy hajtja, hanem az együttlét öröme, a mozgás, s legtöbbjüknek talán fel sem tűnik, mennyi ideig voltak úton, a végén még játszótéri szórakozásra is maradt erejük. Edzésben vannak, rutinosak, nem is nyafognak, akár tanulni is lehet tőlük. Kiváltképp a kis Vikitől, aki ugyan alaposan elfáradt a végére, fel-felkérezkedett édesapja vagy nővére nyakába, de néhány tízméternyi táv után mégis folytatta. Korán megtanulja, nyert ügye van, ha nem adja fel egykönnyen. 

Mégis, e kétnapnyi pontosan érzékelhető élményözön mellé felsorakozhat néhány olyan impresszió is, amelyet e gyermekek ugyan sejtenek, látnak is akár, de pontosan még nem értenek. Különös, egyedi, máshol nem látható történetfoszlányokkal szembesültek, melyek később sűrűsödhetnek meghatározó élményanyaggá. Hiszen miközben erdő-mező tavaszi gyönyörűségeit vehették szemügyre, rejtett, ritkán látható világok is felbukkantak az út során, s a hancúrozások, kacagások során valamelyest érzékelhetővé vált a zarándoklat íze, az elcsendesedés, a néma megfigyelés, a befelé fordulás ereje, lehetősége is... És noha egy ilyen gyaloglás során nincs magasztosabb, felemelőbb a távolban fehérlő Fogarasi-havasoknál – ez egyben kihívó látvány is, hiszen megismerésre, további kapaszkodásra, felfelé tekintésre ösztönöz –, leg­alább ennyire megragadóak a rejtőzködő világok. 

Ambarus Aladár Zsolt a halmágyi evengélikus templomban magyaráz

Persze, az apróbbak még nem értik, miért szépségesek az erőteljesen szórványosodó magyar falvak – még akkor is, ha látványuk elgondolkodtató, sőt, akár lehangolónak is tekinthető –, azok a települések, ahol egykor erős, gazdag magyar közösség élt és gyarapodott. Miért szépséges, minden keserűség- és fájdalomérzet ellenére, Kóbor és bástyaembere, Kósa Jolán nyugdíjas tanítónő, aki elszántan és gonddal őrzi a termetes református vártemplomot, úgy, mint anya a gyermekét, s nem amiatt kesereg, hogy a közösségi házba átköltöztetett vasárnapi istentiszteleten csupán hárman-négyen hallgatják Isten igéjét, hanem az egyelőre nehezebben körvonalazható jövőre tekint – többségben élőket lepipáló derűvel, szomorúságtól mentesen –, arra, hogy milyen tervek, elképzelések lehetnek azokra az időkre, amikor valamiféle csoda folytán újra lüktetés, élet költözhet a faluba, a romos falak közé...

És persze egy fárasztó, hosszú nap után az apróbbak azt sem érthetik még, sepsiszentgyörgyi évtizedeket követően miféle belső égésű motorok irányíthatták vissza szülőfalujába a lendületes, közösségéért tenni akaró és tudó fiatal bástyaembert, Ambarus Aladár Zsoltot, aki családja segítségével, az ottani evangélikus-luthe­ránus gyülekezettel együtt Halmágy feltámasztásáért cselekszik. Falujuk és templomuk gyönyörűséges, kertjéből is láthatóak a Fogaras bércei, és rendszerint kétszer annyian vannak az istentiszteleten, mint a kóbori sors­társak: azaz nyolcan, tízen vasárnaponként. E maroknyi közösséget ott élő evangélikus lelkész házaspár is erősíti, miként azok az egykor elszármazottak is, akik alkalmanként vissza-visszatérnek. Persze a nehézségek létezőek, sőt, tetemesek, így aztán az apróbbak még azt sem igazán érthetik, hogy a halmágyi Bakó László arra a kérdésre, hogy milyen az élet feléjük, miért válaszolja azt, hogy áll egy helyben...

Átkelés egy patakon a Via Transilvanica királyföldi szakaszán

Ám miközben az apróságok átza­rándokolnak e meghatározó múlttal, sorsokkal átszőtt magyar szigeteken, valamiképpen mégis megmaradnak az élményszilánkok. Hiszen beavatást nyertek egy olyan világba, amelyet ugyan még nem érthetnek, de egyszer majd felismerhetik, mit jelentett e szigetekre szorult élet az ottani közösségek számára, hogyan, miként élték meg hétköznapjaikat, ünnepei­ket. E mai tucatnyi gyermek beláthatja majd, hogy mindaz, amit Kóbor és Halmágy közösségeiben láthattak, az ott élőkkel együtt, egy kis, beszédes fejezete volt az erdélyi egésznek, rápillantás azokra az életekre, amelyeknek a magyar szó is értelmet adott, s amelyeket, ameddig csak lehetett, bástyaemberek őriztek. És amikor majd felismerik ezt a Via Transilvanica mostani kis gyalogosai, újra hősökké válnak, mint egykor, amikor csupán rendíthetetlenül gyalogoltak...