Munkába igyekszünk, gyerekeinket iskolába visszük, a hétvégi bevásárlást intézzük, meglátogatjuk nagyszüleinket, számlákat fizetünk, időpontra orvoshoz megyünk, jobb ruhánkat magunkra öltve színházba vonulunk – életünk kisebb-nagyobb fejezetei ezek. Miközben hétköznapi teendőinket rendezzük, odafigyelünk-e környezetünkre, észrevesszük-e azt a szépséget, amit valamikor valaki megteremtett és nekünk adta, élvezzük, gazdagodunk általa? Sepsiszentgyörgy számos szögletében akad egy-egy olyan alkotás, amely mellett érdemes megállni bár néha, és közelebbről is megszemlélni azt. Nem, nem elég egyszer, időnként újból körbe kell járni, lentről felfelé, fentről lefelé, jobbról balra és balról jobbra alaposan szemügyre venni. Ez akkor is így van, ha a közszemlére bocsátott szobor – mert azokról beszélünk – kőből vagy fémből készült. Határozottan igaz viszont, ha tehetséges faszobrászok műveiről esik szó.
A fa akkor is él, ha már nem az erdő része és nem énekel rigó rajta. A szobrász mondhatja, a mű elkészült, tessék, nézzétek; a mű alapját adó fa azt puszta véleménynek nézi és fittyet hány rá. Tovább él, alakul, módosul, hirdet, szemléltet. Hat rá az enyhe napfény, a farkasordító hideg, a tűző hőség, a hol enyhe langyos vizet, hol jeget szóró eső és a sokszor mostoha környezet. A fa tovább él, és hol délcegen, hol félve sikoltva mutat rá valami örömre, kis rejtélyre. Erre az üzenetátadásra a művésznek nincs ráhatása. Hogy a városban hol vannak ezek a szobrok, ki és mikor készítette azokat? Ezeket a kérdéseket – és még sok másikat – válaszolták megaz Erdélyi Művészeti Központ által szervezett, Jelek a betonrengetegben: a Jelek című szobrásztáborok (2009–2011) alkotási a városban címmel szervezett vezetett sétán. Éltes Barna szobrászművész (a táborok egykori szervezője és alkotója) és Lénárt Tamás művészettörténész kalauzolta házigazdaként az esemény résztvevőit „a betonrengetegben”, és sokat hozzáadott az élményhez, hogy a szobrok készítői közül Hosszú Zoltán, Madaras Péter és Petrovits István nyitottan mesélt az alkotások készítésének folyamatáról.
Árkos volt az előzmény
A Szent György Napok programjában az elsők között szerepel a szobrásztáborban készült alkotások egy részét felkereső séta. A találkozó a központban, az Erzsébet parkban, az obeliszknél volt. Nagyon kevesen gyülekeztek. A szervezőkön, az esemény iránt érdeklődő fotósokon kívül alig akadt más. Bordás Beátát, az Erdélyi Magyar Művészeti Központ vezetőjét láthatóan lesújtotta az érdektelenség.
Rögtönzött megnyitóbeszédében az EMŰK vezetője úgy fogalmazott: a séta megszervezésével céljuk, hogy a városlakók figyelemét felkeltsék azokra a ma a város lakónegyeiben található faszobrokra, amelyek a 2009 és 2011 között szervezett szobrásztáborokban készültek. Ezek egy része nagyon elhanyagolt állapotban van, lehet elmélkedni és ötletelni, mit lehetne érdekükben tenni.
Pokorny Attila: Évgyűrűk (2011), a 105-ös tömbház mellett
Lénárt Tamás művészettörténész, mielőtt a sepsiszentgyörgyi szobrásztábor történetéről szólt volna, kicsit felemlegette annak az országos és háromszéki előzményeit. Mint mondotta, Nagybánya révén régi hagyományra tekint vissza az országban a művésztelep intézménye. Új, kizárólag szobrászokat megszólító alkotótelep létrehozására a hatvanas évek végéig kellett várni, amikor is a Buzău megyei Ciolanu kolostor közelébe, a Măgura-domb lábához hívtak elismert és pályakezdő művészeket. Az ország első fafaragó táborát Árkoson szervezték, ez később kővel és vassal kiegészülve vált háromanyagúvá, vezetője pedig a marosvásárhelyi Hunyadi László lett. A táborba főleg fiatalokat hívtak meg, s ahogy Hunyadi 1974-ben jellemezte, „edzőtáborjellege” volt. A romániai magyar és a kortárs román szobrászat hetvenes évekbeli látleletét adó művek, „a fák között, a sétányokon és a tóparton rejtőzködő szobrok” közül már csak tizenhárom lelhető fel, és azok állapota is napról napra romlik – állapította meg.
Mivel Árkoson a főelvtársi család részére vendégházat rendeztek be, 1982-től a tábornak költöznie kellett. Az új helyszínen, Rétyen készült alkotások helyzete is mostoha manapság. A két tábor ideje alatt készült tizenkilenc monumentális alkotás közül egy 2001-es újságcikk csak három fennmaradt szoborról tudósít, és jegyzi meg, hogy néhányat a csernátoni múzeum kertjébe szállítottak, párat viszont a turisták tüzeltek el. Az egyetlen megmaradt alkotás Radu Adrian Niculae munkája, de A föld memóriája című szobor is kidöntve és megrongálódva fekszik a földön.
Az előző két tábor egyenes folytatásaként, hároméves szünet után, 1986-tól Kovászna erdőszéli területén három alkalommal szerveztek tábort, „ahol többnyire fiatal román szobrászok között néhány erdélyi magyar alkotó is monumentális, erős, sugárzó plasztikát készített”, a huszonhét alkotásból jelenleg kilencet tartanak számon. „A Háromszéken szervezett táborokban 127 szobor született. Hogyha helyes a felmérés, ma 23-mal találkozhatunk. A sorsuk mostoha, ’89 után, amikor a táborok területét visszaszolgáltatták az egykori tulajdonosoknak, nemcsak renoválásukkal, hanem elengedhetetlen karbantartásukkal (kevés kivétellel) nem törődött senki. Hasonló a helyzet a Szeben megyei Szelistyén, Máramarosszigeten vagy az olténai Szobitán. Legyen ez az összefoglaló egy felkiáltójel” – fogalmazott a fiatal művészettörténész.
Bara Barnabás: Szakítő erők (2011), a 105-ös tömbház mellett
Sepsiszentgyörgy beavatott lett
Lénárt Tamás rögtönzött interjúban Éltes Barna szobrászművészt, a tábor szervezőjét faggatta a szobrásztábor létrejöttéről. Az ötlet Antal Árpád polgármester kezdeményezéséből indult. A közös beszélgetésekből aztán kirajzolódott a tábor jellege, formája, és felmerült az a javaslat is, hogy kőből legyenek az alkotások. Ő hívta fel a polgármester figyelmét, hogyha az a cél, hogy köztéren elhelyezhető kőszobor szülessen, nemhogy tíz nap – mert az első annyira rövid volt –, de talán még egy hónap is kevés lenne. Elfogadták viszont azt az ötletet, hogy ne zárt térben, hanem kint, nyilvános helyen készüljenek el a művek, így azok is látogatókká válhattak, akik csak véletlenül jártak arra. Így lett három évben rendre munkatelep a katolikus templom melletti tér, ahol most Dávid Ferenc szobra áll, Sepsiszentgyörgy lakói pedig kicsit beavatottak. Nagyon jó, hogy így történt: az alkotási folyamat nyitottsága – nem volt ritka, hogy érdeklődve álltak meg vagy éppen kérdeztek – hozzájárult ahhoz, hogy a város különböző pontjain felállított munkákat hamar elfogadták és megszerették, hiszen azok számukra nem voltak idegenek.
A meghívott művészeket úgy válogatták, hogy idősebbek is jelen legyenek, hogy a fiatalabbaknak legyen kitől tanulniuk. Látni lehetett, miként születik meg egy-egy nagy méretű alkotás, a mester miként áll az anyaghoz, milyen tisztelettel, milyen alázattal közelít a fához, hogyan bánik a szerszámokkal. „Számunkra is felemelő volt, hogy láthattuk a mellettem ülő Petrovits Istvánt munka közben; iskola volt nekünk is” – mondotta.
Földdel eggyé
A szoborfelkereső séta első állomása a Váradi József utcában, a lapunk szerkesztőségének hátsó bejárata mögött húzódó kis park. Pokorny Attila Talajszabályozó című, 2010-ben készült alkotása távolról kidőlt, korhadó fatörzsnek látszik. Az, hogy szoborról van szó, csak akkor válik nyilvánvalóvá, ha nagyon közel megy hozzá az ember. A lebomló falevelekből keletkezett avar felgyűlt, és kitölti a vízszintesen elhelyezett törzs természetes íve alatti rést. A fa egész hosszában éri a nedves földet, nem csoda, hogy a művész keze nyoma egyre kevésbé látszik a korhadó, pusztuló szobron. Elkerülhetetlenül felmerül: kinek kellene karbantartania a szobrokat?
Bordás Beáta nemrégiben a városházán érdeklődött, ahonnan azt a nem hivatalos választ kapta: a szobrok nincsenek a város tulajdonában, kellene a művészek alkotásról való lemondási nyilatkozata és felajánlása az önkormányzat számára. Éltes Barna szerint volt egyezség: a város adja az anyagot, tiszteletdíjat, szállást és étkezést, aminek fejében a művek átkerülnek Sepsiszentgyörgy tulajdonába.
Hosszú Zoltán: Büszkeség (2011), a 105-ös tömbház mellett (míg az előbbiek csak említve voltak, erről több szó esett)
A 105-ös szomszédságában
Az utolsó emeletén műtermeknek helyet adó híres 105-ös tömbház melletti parkban egymástól alig néhány méterre három szobor is helyet kapott. Pokorny Attila Évgyűrűk, Bara Barnabás Szakító erők és Hosszú Zoltán Büszkeség című alkotása egyazon táborban, 2011-ben készült.
A sétán jelen levő Hosszú Zoltán a másfél évtizeddel ezelőtt végzett munkájáról vallott részletesen. Mint mondotta, ekkora fának az ember nem fog neki otthon a műteremben, hiszen egy négy és fél méter magas rönköt körülményes mozgatni. Arról nem is beszélve, hogy ezek a munkák helyszínhez alakítva készülnek. Az első lépés mindig az, hogy körbejárják a lehetséges helyszíneket, megállapodnak, figyelembe veszik a háttér tagolását (hogyan vetítődnek a szobor elemei, milyen a mögötte lévő épület), és csak azt követően kezdődik el a tényleges munka.
A Büszkeség felfelé ívelő csavarodó forma, ami arra biztatja, inkább hívja a nézőt, hogy körbe-körbe járja. „A térszobornak az egyik fontos kitétele, hogy minden oldalról legyen nézete, tehát nincs ilyen, hogy főnézet, mellék- vagy hátsó nézet: körbe kell vezetnie a saját terében a nézőt, és ez volt az elsődleges szempont, amikor nekifogtam a farönknek. Másrészt – ha az embernek már van egy ilyen szép rönkje – jó volt a formákkal való játék. Az első bevágással elrontjuk a fa természetes, növekedés során kialakult egyensúlyát, a további munkánk által pedig arra törekszünk, hogy azt az egyensúlyt helyreállítsuk, majd arra, hogy a munkának legyen minden nézetből valami izgalmas megmutatnivalója. Persze egy ekkora méretű szobornál a felső részeknél már a finom részletek lényegtelenek, de fontos, hogy a formák folytonossága, az arányrendszer és a különböző elemek összekapcsolódása ne hiányozzon.”
Hogy miért lett Büszkeség a neve? Illeszkednie kellett az adott év témájához – akkor ünnepelte Sepsiszentgyörgy várossá válásának 550. évfordulóját –, a fa mérete és tömege pedig jó volt arra, hogy utaljon arra a bő fél évezredre, ami büszkeséggel töltheti el az embert, ha végigmegy a virágzó városon, s arra gondolhat, ehhez a szépséghez valamilyen módon ő is hozzájárult, részese annak.
Pokorny Attila: Talajszabályzó (2010), Váradi József utca
Szoborsziget a bevásárlóközpontnál
A Penny bevásárlóközpont közvetlen közelében található Hosszú Zoltán Hol volt, hol nem volt című, 2009-ben készült műve, kicsit tovább a szintén az ő teremtő kezét dicsérő Fel (2010), Sebestyén Róbert Mártír (2010), Éltes Barna Szerelem, Nagy Sándor Zoltán Szék-jel (2010) és Gergely Zoltán A három szék (2010) címet viselő szobra. Mindegyikükhöz kapcsolódik valami apró érdekesség.
Nagy Sándor Zoltán munkája talán vésővel sosem találkozott: fűrészüzemben vágatta ki a rönköt, a kipattant biztostűre vagy éppen gémeskútra emlékeztető alkotáshoz pedig sarokcsiszolóval vékonyította, alakította a fát. A három szék mindenkinek tetszik. Ha egy szóban kellene jellemezni, talán bájosnak lehetne mondani. Éltes Barna azért nevezte Szerelemnek művét, mert a mozgás, a játék a környezettel és a fával számára szerelem. „Ha körbejárod, felfedezheted, miként kukucskálhatsz át a közepe táján rajta, s kapsz új, a hátteret kicsit másként megmutató képet.” A kapott rönkről tizenöt év távlatából is csak áradozni tud: olyan volt, hogy abból akár két teljes értékű szobor is készülhetett volna. Kár lett volna abból egyetlen centimétert is kivágni; így volt erős és kisugárzó – vallja.
Macska a tömbház előtt
Jaszusi Kojama Helsinkiben élő japán művész macskát ábrázoló szobra a Gyöngyvirág utcában áll. A három táborban mindössze ez az egy figuratív szobor készült. Lénárt Tamás úgy fogalmaz, valami rajzfilmszerű árad belőle: aranyos, humoros és talán kicsit meghökkentő is. Hogyan, miként került a hagyományos faszobrászatot saját honlapja szerint Finnországban, Japánban, Új-Zélandon és Romániában tanuló művész Sepsiszentgyörgyre? A szervezők ismerték a közösségünkben rég élő Tanizaki Szeikót, és kérték, ha tud, ajánljon olyan japán művészt, akit érdekelne a székelyföldi tábor. Jaszusi Kojama jó vendég volt, hamar beilleszkedett körükbe. Érdekes volt látni, miként dolgozik egy olyan alkotó, aki ennyire távolról érkezik. Rajzot már otthonról hozott: volt egy kis kockás lapja is, amely tele volt matematikai számításokkal, hogy a szobor mekkora legyen nagyban, de készített méhviaszból makettet is. Mint elhangzott, némileg sikerült meggyőzniük: nem annyira fontos a matek, ha az ember iszik egy kis sört… A módszer hathatott, mert később írt levelében megemlékezett a sörivásról, így nem kizárt, talán ma is egy-két korty ital „megtámogatásával” dolgozik – vették humorosra művészeink.
A japán alkotó Macskájától olyan száz méterre több szobrot is találunk. Bara Barnabás Lángoló csipkebokor (2009) címet viselő alkotását konstruktivista, geometrikus formákat előtérbe helyező szobornak mondta Lénárt Tamás: olyan, mintha belülről izzana a két egymásnak irányuló, de nem konfliktusban álló, hanem kiegészítő fény. Egy másik Bara-művet, a 2010-es Idolt pedig kontrasztosként jellemezte a fiatal művészettörténész: erőteljes formái ellenére megtartja spiritualitását. Berze Imre Széltörője jó állapotban van, ami köszönhető annak is, hogy jól van felállítva – mondotta Petrovits István. Ahogy körbejárjuk, kiderül: valamelyik környéken lakó kutyasétáltató gyakorlati hasznot is lát benne, kutyagumis zacskócsomag van ugyanis a szobor elemei közé elraktározva. Urbánus beavatkozás – viccelte el az esetet Bordás Beáta.
Sipos István Márton Időrosta (2011) című munkája Pokorny Attila Talajszabályozójával mutat rokonságot. Nemcsak azért, mert szintén vízszintesen van elhelyezve, hanem mert szintén elnyúlt, de továbbtörő forma – magyarázta Lénárt Tamás.
Éltes Barna
Meddig, miként élnek a szobrok?
A szobrokhoz nem mindig volt kegyes a sors – ezt már az elsőként megtekintett Talajszabályozónál láthattuk. Sebestyén Róbert Mártír című alkotása már csak kétharmadában van meg, de az is folyvást fogy. A mártír lábából, melyen a legtöbbet dolgozott alkotója, semmi sem maradt, a maradék jó része pedig korhad. Nem kímélte sem az időjárás, sem a környéken lakó gyermekhad, akik néha libikókának használták. Meg lehet menteni a maradékot? Érdemes lenne talán tovább „bontani” a szobrot, a nagyon sérült részeket levágni és a többit valahol elhelyezni? – vetődött fel a kérdés.
Madaras Péter Jel (2010) című munkáját eredetileg a Grigore Bălan út és a Puskás Tivadar utca találkozásánál állították fel, de nemsokára néhány méternyire tőle villanydobozt helyeztek el, majd szóltak, hogy valami vízcsapot is telepítenek oda, meg amúgy is gyerekek tépázzák, költöztetni kellene. A művész azt javasolta, vigyék a 105-ös tömbházhoz, de abba a városi illetékesek nem akartak belemenni. Nem is hívták többet, egyszerűen átvitték a város Csíkszereda felőli végébe, ahol jelzőlámpák társaságában ma is látható – csak épp távolról szemlélhető, mert megközelíteni nem nagyon lehet. A legnagyobb hasznot akkor hajtja, amikor a virágágyásokat gondozó nénik ráaggatott ruháit és szatyrait tartja…
Madaras Péter nem féli munkái elmúlását. Mint mondja, a követ és a bronzot lehet örök életűnek mondani, a fát nem. Húsz-harminc évig, szerencsésebb esetben ötven évig maradhatnak meg a fából készült köztéri szobrok, de egy idő után el lehet, sőt, el is kell bontani őket, hadd legyen jó helyük az újabb alkotásoknak. Tizenöt év alatt ő maga is rengeteget változott, egészen biztosan kicsit más megoldást választana, ha most készítené el Holdfény (2011) című szobrát. Neki megmarad a készítése alatt szerzett élmény, készül róla dokumentáció, hogy létezett, a környéken lakóknak, az adott téren gyakran eljáróknak pedig az emlék, hogy adott ideig együtt éltek vele.
Petrovits István
Csapat lett belőlük
A Császár Bálint és a Nicolae Iorga utca sarkán található kis zöld területnél Éltes Barna Születés (2011) című alkotását szemléljük, a művész a másfél évtizeddel ezelőtt készült munkájáról vall. Milyen jó, hogy ehhez az önmagában is impozáns, kissé meggörbült cserefához jutott! Öröm volt dolgozni vele, szinte magától alakult.
Ismét felmerül: mit adtak a táborok a művészeknek?
Madaras Péter szinte nyomdakészen fogalmazza meg gondolatait. Számára és számukra sokat, sőt, rengeteget. A fiatal, Nagyváradon és Budapesten egyetemet végző, egymástól kicsit elszakított fiatalokat összehozta. „Ezekben a táborokban ismertük meg Berze Imrét, Gergely Zolit, én Bara Barnit is. Akkor összekovácsolódott egy csapat, amely a mai napig működik, együtt dolgozik. Úgy gondolom, ezek a táborok a székelyföldi szobrászok számára egyfajta kiindulópontot jelentettek. Hálás vagyok, hogy ez így meg tudott születni, meg hogy volt erre támogatás. Arról is beszélhetnék, mi mindent láttunk, tapasztaltunk és tanultunk itt, vagy hogy milyen, ma is élő kapcsolatrendszer született meg. Ha valamivel megakadtunk, volt és van, akihez fordulni, akit megkereshetünk, akire számíthatunk” – fogalmazott.
Végszónak éppen jók ezek a mondatok. Mert bár a séta még folytatódhatna, hiszen Szemerja felé indulva hat helyszínen lenne még bőven látnivaló, de szó sem lehet róla. Már így is bő négy órája rója a város utcáit a kis társaság, mindenki elfáradt, megszomjazott és megéhezett. Ezt könnyen lehet orvosolni: az EMŰK-ben már terítenek. Vendégül látják azokat, akik a közel tízezer lépéses sétát vállalták. Artbrunch – jövőre sem marad el.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
