Amikor az utcán sétálok, gyakran figyelem a mellettem elhaladó vagy padon ülő embereket. Ilyenkor eltűnődöm rajta, az idősek közül vajon hányan érzik úgy, hogy az őket körülvevő világ kezd ködbe veszni, vagy az emlékeiket egyre nehezebben tudják felidézni. Hányan ismerik fel és merik kimondani, hogy baj van, segítségre lenne szükség?
A 21. században élünk, felvilágosultabbak vagyunk, mint valaha, az elfogadás az egyik legtöbbet használt szavunk lett, az orvostudomány olyan fejlett, mint még soha, és mégis: még mindig több olyan betegség is van, amelyet eltitkolunk, szégyellünk, bagatellizálunk, sőt, sok esetben stigmatizálunk. Ezek közé tartozik a demencia is.
De kezdjük a legelején: mi is tulajdonképpen a demencia? Kinél és miért alakul ki? Megelőzhető-e, kezelhető-e? Hogyan lehet hozzátartozóként segíteni egy demenciával élőnek?
Hogy rögtön asszociálni tudjunk, értsük miről is van szó, leírom, hogy én mivel találkozom a rendelőben. Megérkezik egy 75–80 éves nagymama egyik gyermekével vagy unokájával. A küldőpapíron az áll: demencia gyanúja. Megkérdezem a pácienst, hogy mi szél hozta, miben segíthetek. A tipikus válasz: „Én nem akartam jönni, de a család erősködött. Nem tudom, miért vagyok itt. Nekem semmi bajom, nem fáj semmi.” Aztán jön a hozzátartozó kiegészítése: „A mama egyre feledékenyebb. Otthon, a saját, megszokott környezetében még elvan, tudja, mit hol talál a házban, de egyre gyakrabban előfordul, hogy például a hűtőszekrénybe oda nem illő dolgokat pakol. Nem emlékszik rá, ki látogatta meg az előző nap, és arra sem, hogy pár órával előtte telefonon mit beszéltek. A mai időpontra sem emlékezett már egyáltalán. Egy héten többször is megvásárolja a kenyeret, mert elfelejti, hogy otthon már van kettő – tudniillik enni is gyakran elfelejt. A gyógyszereit olykor napokig nem szedi be. Folyton csak a régmúlt időkről mesél, néha mintha visszarepülne, és ott élne ő maga is. Mesélés közben viszont gyakran elakad, nem találja a megfelelő szót, és ilyenkor hamar ideges és ingerült lesz. Mint ahogy olyankor is, ha szembesítik az egyre súlyosbodó feledékenységével – ő ezt nem igazán látja be. A házat ritkán hagyja el, nem társalog már senkivel, mert már nem hall túl jól.”
A demencia egy neurológiai betegség, sokkal több és sokkal összetettebb a leghamarább észlelt tünetnél, a feledékenységnél. A köztudatban a mai napig élő „agysorvadás” is csak egy töredéke, egy lecsupaszított, érzéketlen megnevezése a demencia folyamatának, illetve a leépülés egyik velejárójának. A tudományos definíció nagyjából így hangzik: a demencia egy olyan krónikus (tehát hónapok, évek alatt kialakuló), degeneratív (leépülési) folyamat, amely különböző agyi funkciók hanyatlásával jár; elsősorban a rövid távú memória érintett, de jelentősen hanyatlik a tájékozódási képesség, a döntéshozatal/ítélőképesség, számolási nehézségek lépnek fel, de jellegzetes tünet a beszédzavar is (a beteg nem tudja megnevezni az adott tárgyat, nem találja a megfelelő szót, esetleg hasonló hangzásút használ helyette). Hanyatlanak a szociális képességek, hangulatingadozások lépnek fel, gyakran jelentkezik ingerlékenység, felborul a szervezet alvás-ébrenléti ritmusa. Előrehaladott stádiumban a beteg hallucinál, illetve nem ismeri fel közeli hozzátartozóit sem. A tudomány mai állása szerint ez az állapot kezelhető, viszont nem gyógyítható.
Talán sokak számára meglepő lehet, hogy bizony több fajta demencia létezik. Az esetek jóval több mint fele Alzheimer-kór. Ez sajnos a nagymamákat inkább utoléri, mint a nagytatákat (vagyis nőknél gyakoribb). Az agyszövet, főleg az agykéreg sorvad el, beleértve a hippokampuszt is, amit az agy memória- és tanulási központjaként emlegetnek. Ha elsorvad, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy az idegsejtek száma folyamatosan csökken, ennek megfelelően a tárolható információmennyiség is egyre kevesebb. Ez a degenerációs folyamat két nemkívánatos fehérjének az idegsejtekben történő lerakódásával függ össze.
És ezzel el is jutottunk a diagnosztikai módszerekhez. Ha az agyszövetet szeretnénk megvizsgálni, ehhez orvosi képalkotó eljárásra lesz szükségünk: a beteget elküldjük koponya-CT-re vagy ideális esetben mágnesesrezonancia-vizsgálatra. Itt láthatóvá válik az agyszövet zsugorodása, amely vagy a teljes agyra kiterjed, vagy bizonyos, a gondolkodásunk és memóriánk szempontjából fontos területekre korlátozódik. A másik diagnosztikai módszer, ami legalább ugyanennyire fontos: neuropszichológiai tesztet végeztetünk a betegünkkel. Ezt röviden demenciatesztnek nevezem. Vannak hivatalos, nemzetközileg elfogadott tesztek, de lehetnek egyéni kérdőívek is akár. Az egyik legegyszerűbb az órarajzolós teszt, mindössze papír és ceruza kell hozzá: kérje meg hozzátartozóját, hogy egy üres papírlapra rajzoljon fel egy órát (jó lenne a sarokban álló nagy kakukkos órát nem lemásolni) úgy, hogy az az Ön által meghatározott időt mutassa – pl. tizenegy óra tíz perc. Nagyon fontos, hogy analóg óra legyen, a számlap és a mutatók helyes vagy helytelen berajzolása ugyanis diagnosztikai értékű. Tudniillik a leépülés előrehaladottabb fázisaiban az agy már nem képes elképzelni – felidézni, majd levetíteni – végül a kezek által „lerajzoltatni” a képet. Ez ugyanis a vizuális-térbeli gondolkodás és a végrehajtó funkció összjátéka.
Egy másik népszerű teszt a Mini Mental Status. Itt kérdések alapján értékelik a páciens orientációját (időbeli, térbeli és saját személyére irányuló orientáció), emlékezőképességét (szavakat kell megjegyeznie, majd később visszamondania), a figyelmét, írási-olvasási képességét, térbeli látását. Egy letölthető-kinyomtatható magyar nyelvű tesztet az alábbi címen talál a kedves olvasó: https://share.google/SbtZGQ7fxhOn3aquQ
Mint láthatják, a demencia nem puszta feledékenység, hanem egy annál jóval összetettebb leépülési folyamat. Mint már említettem, minél kevesebb ép és egészséges agysejtünk van, annál kevesebb információt tudunk tárolni, s ha a hanyatlás már elkezdődött, gyógyszeres kezeléssel új neuronokat nem tudunk többé előállítani. Egy másik ponton viszont még beavatkozhatunk: megpróbáljuk fenntartani, erősíteni a kapcsolatot a még meglévő idegsejtek között. Ezzel pedig el is jutottunk a kezeléshez. A neuronok közötti kommunikációért elsősorban az acetilkolin nevű neurotranszmitter felelős. A gyógyszerek ezen kapcsolatteremtő anyag lebomlását gátolják, tehát megpróbálnak intenzív kapcsolatot fenntartani a mennyiségileg csökkenő idegsejtek között. Egy konkrét példán keresztül talán érthetőbb lesz. Egy eddig sűrűn lakott területen (az agyunk) egyre apad a lakosok száma (az idegsejtek). A még ott élő emberek között postások szállítják a híreket (ezek a neurotranszmitterek). A polgármester úgy dönt, hogy felerősíti a hírfolyamot, és megsokszorozza a postások számát, nem engedve, hogy szétszéledjenek (ez lenne a gyógyszer, ami meggátolja a neurotranszmitter lebomlását), hogy így szoros maradhasson a kapcsolat a lakosok között. Ez viszont csak akkor működik, ha még van elegendő címzett (ép idegsejt). A betegség előrehaladottabb stádiumában ez a tüneti kezelés már nem elegendő. Ha már alig vannak lakosok a szellemvárosban, ott a sok postással sem megyünk semmire.
Fontosnak tartom megemlíteni, hogy az elején maga az érintett is gyakran tapasztalja, hogy sok mindent nem tud észben tartani, próbál mindent feljegyezni, és ez kezd egyre kínosabb lenni a számára. Itt kezdődik az elszigetelődés, a szociális kapcsolatok elhanyagolása, és itt lép fel a fokozódó ingerlékenység is, leginkább a szégyenérzetből fakadó frusztráció miatt. Azt elfogadni, megérteni, hogy szellemi képességeink cserben hagynak bennünket, hatalmas teher, nehezen elfogadható állapot.
Amióta rendelőben dolgozom, nagyon sok ehhez hasonló esettel találkozom. Sajnos a legtöbb beteg túl későn jön orvoshoz, vagy a család hozza őket, mert maguktól sokszor nem észlelik, nem ismerik be, hogy bármi baj lenne. Nagyon fontos, hogy már enyhe tünetek esetén, minél korábban kérjenek segítséget, mert késői diagnosztizálás esetén már a tüneti kezelés is aligha bizonyul hatásosnak.
Végezetül arra szeretnék bátorítani minden kedves olvasót, aki esetleg érintett a témában, hogy forduljon mihamarabb szakemberhez, ha családtagjainál az alábbi tünetek közül legalább hármat észlel:
• feledékenység, a rövid távú memória zavara
• orientációs zavar (a hozzátartozó ismert helyen is eltéved, nem talál haza, nem tudja, hol van, de az időbeli orientáció zavara is jellemző)
• beszédzavar, szótalálási nehézségek (mesélés közben nem találja a szavakat, nem tud tárgyakat megnevezni, elfelejti ismerősők, rokonok nevét)
• számolási, tervezési nehézségek (bevásárlás, főzés lépéseinek megtervezése, pénzkezelési nehézségek)
• önellátási képesség hanyatlása: táplálkozás, hidratáció, illetve személyes higiénia elhanyagolása
• hangulatingadozások (főleg depressziós tünetek, érzelmi labilitás), fokozott ingerlékenység
• társadalmi elszigetelődés, a szociális kapcsolatok elhanyagolása.
Ne feledjék: a demencia nem szégyen, hanem egy kezelésre szoruló neurológiai állapot, amely korai beavatkozás esetén lelassítható és késleltethető!
(folytatjuk)
Dr. Lukács Imola neurológus szakorvos
Bármilyen, a témában felmerülő kérdéssel kapcsolatban keressenek bizalommal az alábbi e-mail-címen: imola.neuro@gmail.com
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
