Berg Judittal beszélgettünkKönyvei révén észrevétlen beköltözött otthonunkba

Könnyű dolguk lesz általa jegyzett könyvet találni, hiszen emberi léptékben két évtized hosszú időnek számít, elkerülhetetlenül eljutott szinte minden kisgyermekes otthonba; elég, ha gyermekeink polcáról leemeljük valamelyiket, s látni fogjuk, Berg Judit már rég a mi családunk része is. A SepsiBookon a hősök születéséről beszélgettünk. Arról, hogy mi öröklődött át a szerző fiatalkori olvasmányaiból könyveibe, írás közben mennyire fontos a szív és az ész, de szó volt a humor megfogó szerepéről és arról is, mennyire másak, illetve hasonlóak a világ különböző pontjain élő gyermekek.

Olvasmányból hozott világkép

– A tavalyi SepsiBookon készített interjúban Marék Veronika úgy fogalmazott, a mai gyermekirodalom szerzői közül kedvence Berg Judit, aki „csodálatosan dolgozik kicsiknek, nagyoknak, még nagyobbaknak”, valamint azt is mondta, úgy véli, „őt is gyerekkorból vezérli valami biztos útmutató, hogy miként kell csinálni”. Igaza volt, tényleg a gyermekkorból hozza a biztos útmutatót?
– Veronikának sok szempontból igaza van. Kétféle útmutatót is tudok mondani. Az egyik az a családom, a szüleim. Különösképpen az anyukám, aki pedagógus volt, és egész elképesztő módon bánt a gyerekekkel. Nagyon nagy szívvel és hivatástudattal közelített feléjük, és közben meg nagyon jó anyuka volt, nekünk nagyon szuper gyerekkorunk volt a testvéreimmel. De apukámat is hozzá kell tenni, csak épp anyu volt az, aki mindennap ott volt, és ő volt az, aki pedagógusként nekem nagyon komoly példát mutatott. Sokáig azt gondoltam magamról, hogy ugyanúgy, mint anyu, tanár leszek én is. Tehát van egy otthonról hozott iránytű: hogy kell, szabad és szükséges is a gyerekekkel együtt lenni, és hogy jelen kell lenni az életükben, sőt, valamiféle lámpásnak meg útjelzőnek is lennünk kell.
A másik útmutató számomra gyermekkorom könyvei. Rengeteget olvastam gyerekként, és ezekből a könyvekből is összeállt egy olyan világkép, amihez a mai napig tartom magam. Tehát egyrészt a jóságba, az igazságosságba és a szeretetbe vetett hitem. Ami lehet, hogy hosszú időn keresztül csorbul, és nagyon nem úgy működik a világ, ahogy kellene, de a végén valahogy mégiscsak győzedelmeskedik az igazság. Nagyon hiszek abban, hogy jól kell végződnie a történeteknek, kinek hányféle csavar és útvesztő kerül az útjába menet közben, nem számít, a végére én azt remélem, hogy valahogy ezek a történetek jól alakulnak. Aztán van bennem egy olyan fajta hit – és ez is részben az olvasmányaimból jön, részben a családomból –, hogy muszáj kiállni a fontos dolgokért, és muszáj utat mutatni, felemelni a hangunkat adott esetben, amikor valami igazságtalanságot vagy rossz dolgot tapasztalunk. Életem első „szerelme” Robin Hood volt, és ezt büszkén vállalom, akinek – mondjuk így – a morális nézetei az egész gyerekkoromat behálózták. Nevezetesen az, hogy ki kell állni a gyengébbekért, hogy adott esetben szembe kell szállni az elnyomó hatalommal. Nyilván egy kislánynak a maga szintjén, például az iskolában egy igazságtalan tanárral szemben.

Mese kislányomnak

– Ezek a mondatok kicsit választ adnak már a következő kérdésemre is, hogy miért ilyenek a hősei, mi formálta őket olyanokká, amilyenek?
– Igen, természetesen a rám jellemző gondolkodás és világlátás nagy részben befolyásolta a teremtett alakjaim megszületését, de azért egy picit árnyaltabb a kép. Például Rumini, akit nagyon sok gyerek szeret, és akivel nagyon tudnak azonosulni, részben azért lett ilyen, mert én az ő történetét a nagylányomnak kezdtem el mesélni, aki egy kimondottan szorongó gyerek volt. Így részben tudatosan, nagy részben meg ösztönösen olyan hőst találtam ki, akivel ő boldogan tudott azonosulni. Aki meg mert tenni olyan dolgokat is, amit az én kislányom nem. Aki mert csibész lenni, aki merte vállalni annak a kockázatát, hogy büntetést kap. Emellett számomra nagyon fontos a barátság, és hogy az ember kiálljon a barátaiért. És a felelősségvállalás. Felnőttkoromban tanultam meg igazán, gyerekként szerettem volna ez alól egy picikét mentességet kapni, megúszni néhány kisebb csibészséget. De megtanultam, hogy ha elkövetek valamit, akkor az az én saram, és vállalnom kell érte a felelősséget, illetve tudatosan törekednem kell arra, hogy minden tettem vállalható legyen. Ezt felnőttként nagyon vallom, és szerintem nagyon sok szereplőmbe bele van gyúrva. Abból sem csinálok titkot, hogy az első könyveimet sokkal inkább ösztönösen írtam, mint tudatosan. Tehát a szereplőim egyszerűen olyanok voltak, amilyennek kiszakadtak belőlem, egy kicsit megspékelve az anyai odafigyeléssel, hogy mi lenne jó a gyerekeimnek. Csak később váltam a karakterépítésben sokkal tudatosabbá.

Kicsit magam vagyok én is

– Ez a tudatosság jót tett a hősöknek? Kedvezően hatott rájuk, olvashatóbb lett azáltal a történet vagy kicsit visszavett az élvezetből, mert az ész javára a szív kicsit háttérbe vonult?
– Szerintem ez a kettő nem mond ellent egymásnak. Amikor csak szívből írok, akkor sokkal inkább hajlamos vagyok dacos, öntörvényű, átgondolatlan karaktereket kitalálni, mert az ilyenekhez vonzódom, meg egy kicsikét én is ilyen vagyok vagy voltam. Picit sem vesz el az egész erejéből, hogyha némi tudatosságot belecsempészek. Lehet az a karakter bármilyen, akkor lesz izgalmas és érvényes a történet, hogyha ez a szereplő valamit menet közben tanul, megért, fejlődik. Azt kell megtalálnom, melyek azok a pontok az ő személyiségében, amelyeket úgy tud meghaladni vagy úgy tud többé válni, hogy az nem lesz didaktikus, nem lesz unalmas, hanem kerül bele izgalom, természetes fejlődés. Ezeket érdemes sokszor tudatosan megkeresni.

– Melyik a kedvenc saját története és miért?
– Nagyon nehéz egy kedvencet mondani, mert mindegyik könyvembe egy kicsit beleírom önmagam, mindegyiket nagyon nagy szeretettel és tudásom teljességével írom, és mindegyikhez nagyon erősen kötődöm érzelmileg is. Nyilván a Rumini-sorozat nagyon a szívem csücske, és idén már húszéves. Két évtizede kíséri látható módon a pályámat, de előtte már rég elkezdtem mesélni otthon a gyerekeknek. Viszont amikor a Galléros Fecó naplóját írtam, ami a Rumini-sorozat spinoff-jellegű negyedik része, elképesztő élményt éltem meg! Akkor értettem meg, hogy mi az a flow, és olyan boldogító írásmámorban voltam hónapokon keresztül, hogy abba sem akartam hagyni. Azt éreztem, hogy tulajdonképpen ebbe a karakterbe, akit kitaláltam, egy kicsit bele is szerettem. Tehát ha én most egérlány lennék, akkor teljesen egyértelmű volna, hogy nekem ez a pasi kellene, ha meg ő lenne a hús-vér férfi, akkor is gondok lennének! Szóval emiatt a Gallé­ros Fecó naplója nagyon-nagyon szívem csücske. Aztán vannak olyan könyveim, főleg a nagyobbaknak szólóak, amelyek azért különösen fontosak, mert rengeteg plusz gondolatot szenteltem nekik, adott esetben a szerkesztővel történő hosszú közös munka és több évig tartó kutatómunka előzte meg, míg a kezdeti ötlettől eljutottunk a megjelenésig. Emiatt egy olyan könyv, aminek a megírása többéves intenzív érzelmi elköteleződést jelent, megint csak komoly kapcsolat. És akkor még esetleg kiemelném a Lianát. Ez egy igaz történeten alapuló regény, ahol keveredik a fikció és a valóság, és nekem mindkét irány nagyon fontos volt írás közben. A valóság felderítésébe nagyon sok energiát fektettem, és érzelmileg is nagyon bevont a dzsungelben lezuhant repülő és a túlélő négy gyerek története. Jártam Kolumbiának nagyjából azon a részén, ha nem is ebben a járhatatlan dzsungelben, de annak az amazóniai területnek a szélén, ahol később a gyerekek is bolyongnak. Ennek köszönhetően bele tudtam írni a saját személyes dzsungelbeli tapasztalataimat, találkozásaimat. Utazásink során megismertünk illegális aranybányászokat, találkoztunk kokainkészítőkkel, gerillákkal, fegyveresekkel, arcunkba tolt gépfegyverrel stb. Aztán beszélgettünk – és nem csak Kolumbiában, hanem más dél-amerikai országokban is, például Venezuelában – olyan indiánokkal, akik kunyhókban élnek az őserdő szélén, meséltek a szokásaikról, megmutogatták az ehető és gyógyító növényeiket, elmondták a legendáikat, a történeteiket. Beszélek spanyolul, és szerencsére a helybeliek többsége is, így tudtunk szót érteni. És ezeket a történeteket, illetve a tőlük szerzett ismereteimet is belegyúrtam a Lianába. Nagyon sokat gondolkodtam, hogy miként tudom megtalálni ezeknek a helyét a könyvemben oly módon, hogy hitelesek maradjanak, ne rontsák a valóság erejét, miközben mégis a fikció elemévé válnak. Nem tudjuk, miről beszélgettek azon a negyven napon át a gyerekek, milyen meséket meséltek egymásnak, de én olyan meséket adtam a nagylány szájába, amit akár tényleg mesélhetett is a kisebb testvéreinek. Ilyenek például az indián legendák, amiket én ott hallottam a dzsungel szélén, de felhasználtam dél-amerikai népmesegyűjteményekben talált történeteket is. Szóval itt annyi személyes, nagyon mélyen átélt történet is keveredik, hogy a Liana ezért is kiemelt könyv számomra.

– Ezeket a történeteket a gyermek Judit szerette volna? Felnőttek volna a Robin Hoodhoz?
– Azt nem tudom, hogy a Robin Hoodhoz felnőttek volna-e, de én is igyekszem olyan kalandos, kiszámíthatatlan történeteket írni, amelyekben sok a párbeszéd és a humor, és ahol jól lehet a hősökkel azonosulni. Éppen az ilyen könyvek tetszettek nekem kisko­romban.

Kinek kellenek a kalózok?

– Német, angol, kínai, szerb, orosz, szlovák és ki tudja még milyen nyelvre is lefordították a könyveit. Mennyire tudnak a magyar történetek más nemzetek gyermekeire hatni? Különböznek a gyerekek, vagy ugyanolyanok, bárhol is éljenek?
– Sok szempontból ugyanolyanok. Az egész világon hasonló vágyaik vannak a gyerekeknek, de persze nagyon sok múlik a kultúrán, a családi és társadalmi háttéren, szokásokon. Meglepő módon például se a Rumini, se a Lengemesék nem lett sehol átütő siker Európában, miközben a Lengemesék Kínában a többedik kiadásánál tart, és nagyon-nagyon szeretik, igazán jó visszajelzéseket kapunk. Most bízom benne, hogy a Rumini kínai és indiai közönsége lelkesebb lesz, mint az európai. Ami persze egyáltalán nem biztos. De a magyar nyelvterületen nagyon működik a Rumini. A lengyel kiadóm például nemrég azt mesélte, hogy ők mindent megpróbáltak, célirányosan próbálták könyvvásárokon gyerekcsoportoknak bemutatni a Ruminit, kedvet csinálni hozzá, ám a gyerekek helyből azt felelték, hogy nem érdeklik őket a kalózok és a tengerészek. A kiadó szerint lehet, hogy húsz éve ugyanúgy berobbanhatott volna, mint ahogy Magyarországon berobbant, de a lengyel gyerekek jelenlegi érdeklődése annyira más irányú, hogy a kommunikációt kimondottan erre hegyezve sem tudták belelkesíteni őket. Egyszerűen a gyerekeknek nem volt kedvük kézbe venni a könyvet.

– Ha már Marék Veronikát megkérdezem, megkérdezem önt is. A ma tollforgatói közül lát olyat, aki esélyes arra, hogy valamikor klasszikussá váljon?
– Úgy vélem, jelenleg virágkorát éli a magyar gyerekirodalom, és nagyon sok olyan szerző van, aki biztos, vagy legalábbis én nagyon remélem, hogy maradandó olvasmány lesz. A kimondottan gyerekeknek író költők közül Varró Danit kiemelném, mert véleményem szerint az ő nyelvi bravúrja száz év múlva is le fogja nyűgözni az olvasókat. Nagyon mélyen gondolkodó és jó mesélőnek tartom például Harcos Bálintot, aki verset és prózát is ír. A meséi inkább kisebb gyerekeknek szólnak, és a kicsiknek szóló irodalom nagyon gyorsan tud változni. Nem azért, mert nem jó minőségűek a korábbi szövegek, hanem mert változik a kisgyerekek nyelve, az őket körülvevő világ, a családok élete, és ezért mindig újabb típusú könyvekre van szükség. A hosszabb, komolyabb szövegeket író szerzők közül – a teljesség igénye nélkül – én nagyon nagyra tartom Mészöly Ágnest, Wéber Anikót, Kertész Erzsit, Kalapos Éva Veronikát, Miklya Luzsányi Mónikát, Zágoni Balázst. Őszintén szólva nagyon nem szeretem ezeket a felsorolásokat, mert valaki mindig kimarad. Gimesi Dóra például az egyik legzseniálisabb mesemondónk. A Budapest Bábszínház irodalmi vezetője és dramaturgja, aki fantasztikus érzékenységgel írja a történeteit. Aztán ott van Szabó Borbála. Ő eredetileg drámaíró, de a regényei szerintem szintén nagyon fontosak. Az egyik legzseniálisabb művének a Nincsen­apám, seanyámat tartom, ami eredetileg egy nagyon-nagyon komoly pszichodráma kamaszoknak. Bori később regény formában is megírta. A történet magja egy kamaszlány vergődése a szexuálisan abuzív, alkoholista nevelőapa, a szintén alkoholista anya és a lányát cserben hagyó valódi édesapa Bermuda-háromszögében. A lány megbukott magyarból, és éppen a pótvizsgájára készül, miközben a történet során egyre szűkül a tere. Ezt a rettenetes és nagyon-nagyon megrázó élethelyzetet Szabó Bori úgy tudta megírni, hogy az ember sokszor hangosan nevet, miközben ettől egy picikét sem gyengül a dráma ereje. Merthogy ott van a két macska, Karinthy és Kosztolányi, akik közben folyamatosan belépnek a térbe, segítenek a lánynak, ki-be járkálnak a történet különböző síkjaiban, és így nem tudjuk, hogy ez most mennyire a lány fantáziája vagy a mi fantáziánk, esetleg valamiféle álom, netán Karinthy és Kosztolányi tényleg a túlvilágról is ott van, de elképesztő izgalmas módon enyhíti a feszültséget a humor. Olyan mű, amit mindenkinek ismernie kellene, és remélem, száz év múlva is benne lesz a kánonban.

– Többen írnak gyerekkönyvet, jóval kevesebben sikeresek. Mi a titok, amit tudnia kell annak, aki bestsellert szeretne írni?
– Fogalmam sincs, nem tudom. Én annyit tudok, hogy amikor írok, akkor beleadok apait, anyait, és elképzelek magam elé egy valós gyereket, aki olyan korú, mint akinek az adott könyvet szánom, és így mindent megteszek, minden kapacitásomat mozgósítom, hogy olyan történetet fogalmazzak meg neki, aminek a legjobban tud örülni. És az, hogy erre utána valóban vevők az emberek, és családok ezrei olvassák szívesen, ezt egy picikét ajándéknak is tartom. De nem tudom konkrétan megmondani, én miért lettem sikeres, miközben más, aki szerintem ugyanolyan jókat ír, mégsem ér el akkora nyilvánosságot. Fogalmam sincs, hogy mi a különbség.

Legyen tájékozási pontja

– 2023 végén a Magyar Gyerekkönyv Fórum (HUBBY) elnöke lett. Egy korábbi interjú szerint azért vállalta a feladatot, mert hisz abban, hogy az olvasó gyerekekből önállóan gondolkodó, kreatív felnőttek lesznek, akik nyitottak a világra és más emberekre, és ehhez szeretne hozzájárulni. A megfogalmazott célkitűzéseit mennyire sikerült megvalósítania?
– Ez egy folyamatos munka. A Magyar Gyerekkönyv Fórum egyik célkitűzése valóban az, hogy a minőségi gyerekirodalmat juttassa el minél több helyre. Az is a munka egy része, hogy képzéseket tartunk országszerte pedagógusoknak, könyvtárosoknak, hogy megismerjék a kortárs gyerekirodalmat. Mi szervezzük az Év Gyerekkönyve Díjat, ami minden évben az előző év legjobb műveit emeli ki különböző kategóriákban, és utána megpróbáljuk ezeket minél több helyen bemutatni a sajtóban, a nagy nyilvánosság előtt, iskolákban, rendezvényeken, és persze a saját weboldalunkon is, hogy az embereknek legyen tájékozódási pontjuk a valóban minőségi, jó szövegekről és minőségi illusztrációról, amit érdemes a gyerekek kezébe adni. Tehát ez egy olyan munka, ami sok pici elemből építkezik. Mindezek mellett azt gondolom, hogy a saját könyveimmel is próbálok a gyerekeknek olyan élményt adni, ami után kedvük lesz egy újabb könyvet levenni a polcról. Az a célkitűzés, hogy a gyerekek szívesen és sokat olvassanak, hogy minél több helyre jussanak el az igényes gyerekkönyvek, hogy a szakmán belül is érdemi diskurzus folyjon a gyerekirodalomról, és hogy a gyerekekkel foglalkozó szakemberek és szülők kellő információhoz jussanak a gyerekirodalommal kapcsolatban, folyamatosan ott lebeg előttünk. Rengeteget dolgozunk érte, de ez nem olyan, hogy egyszer majd befejezzük. Ezért egy életen át tevékenykedni kell.