Aki vállalta a tűzhalált

Benkő Levente Moyses Márton megrázó történetével először gyerekként találkozott, akkor, amikor megtörtént a tragikus eset. Akár személyesen is ismerhette volna, hiszen ő is Nagyajtán született, egyéves koráig Középajtán nevelkedett. Szülei viszont ismerték, így önégetését követően a családban elkerülhetetlenül szóba került: „édesapám, édesanyám tették-vették, osztották a történetet, hogy szegény Mártonnal mi történt.

Amikor 1980. augusztus elsején gyári munkásnak állt, fel sem merült, hogy valaha író legyen. Nem is akart: szakmát akart tanulni, majd gyakorolni. És amúgy is: „írókkal, újságírókkal, filozófusokkal, költőkkel”, ha Dunát nem is, de Oltot lehetett Sepsiszentgyörgyön rekesztetni. Később a köpeci bányavállalat szerelő lakatosaként dolgozott, technikumot végzett, majd csak a rendszerváltás után „nyergelt át” a műszakiról a humán pályára. Hogy újságíró lett, abban közrejátszott, hogy már 1990 után írni kezdett a Háromszéknek, de csak 1991 júniusában Nagyajtán, Jecza Péter Kriza János-mellszobrának avatásakor dőlt ez el, amikor Magyari Lajos főszerkesztő és Torma Sándor főszerkesztő-helyettes felkérte. Ekkoriban elég gyakran interjúvoltak meg honvédeket, világháborús hadifoglyokat, s benne is „mocorgott”, hogy Moyses Márton vértanúságát nem szabadna feledni. Kovászna alpolgármestere a kilencvenes évek végén a nagyajtai születésű Miklós András volt, aki elkezdett cikkezni a Háromszékben arról, hogy meg kell írni Moyses történetét és írt olyant is, amivel Márton húga, Éva néni nem feltétlenül értett egyet. „Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam, neki kell fognom és össze kell gyűjtenem minden fellelhető részletet” – elevenítette fel az előzményeket Benkő Levente.

Nem volt egyszerű a munka, mert Éva néni éppen végnapjait élő férjét ápolta, nem akart beszélni. Aztán csak leültek, beszélgettek, mindent magnóra vett. Felkereste Albert Álmost, Sepsiszentgyörgy akkori polgármesterét, hogy Moyses Mártonnak emléket kellene állítani, hiszen születése mégiscsak a városhoz köti. Abban maradtak, hogy ennek megalapozásához meg kell szerezni a Moyses-per­anyagot, s átolvasni mellé a nyomozati anyagot is. A kolozsvári katonai törvényszéknek kérvényt írtak, miszerint városuk szülöttjére szeretnének megemlékezni, ezért hozzáférést kérnek az ott lévő anyagokra. Mindketten aláírták, postázták és két hét múlva jött a válasz, parancsoljon, rendelkezésére áll minden, amit szeretne. Rendelkezésére bocsátották Moyses securitatés megfigyelési dossziéját, az egyéni dossziét, a letartóztatás, a kihallgatások, a tanúkihallgatások jegyzőkönyveinek sorozatát, a vádiratot, a per anyagát és az ítéletet is. A leglényegesebb iratokat ingyen lefénymásolták, aztán sok sikert kívántak a könyv­íráshoz. A levéltári anyagok mellé bekerültek még a Moyses Márton egykori iskolástársaival, rokonaival, barátaival készített interjúkból kiderült részletek. Az első, a Charta Kiadónál megjelent kiadást nem egy történészi munkának, inkább újságírói tényfeltáró munkának nevezte Benkő Levente.

A beszélgetésen természetesen nemcsak a könyv születésének körülményeiről, hanem Moyses Márton rövid életének jelentősebb mozzanatairól is szó esett. Ma szülőházán tábla őrzi emlékét, a nagyajtai unitárius templomvár előtti téren található emlékművön az egykori szovjet megszállási övezetben a diktatúra ellen önégetéssel tiltakozó cseh, román, lengyel, ukrán, keletnémet, magyar, litván, szlovák és lett áldozatok nevei mellett Moyses Mártoné is szerepel.