Zalánpatak szolgálatában

Nem jó fizetést adó beruházással élteti a települést, hanem az általa alapított Zalánpataki Falumúzeumhoz köthető kulturális programokkal és egyre láthatóbb munkásságával. Néprajzkutatóként és helytörténészként fontos feladatának tartja az elődök által megteremtett tárgyi és szellemi értékek felkutatását, megőrzését és bemutatását. Március 15-én Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettestől és Nacsa Lőrinc nemzetpolitikáért felelős államtitkártól vette át a nemzeti ünnepünk alkalmából Sulyok Tamás, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott Magyar Ezüst Érdemkeresztet. Préda Barnát arra kértük, sétálja végig velünk a falut és meséljen hétköznapokról, ünnepekről, megélhetésről, fejlődésről, valamint arról, mi olyant adott neki szülőföldje, ami végérvényesen oda köti.

Rég ház, ma falumúzeum

Sétánk – honnan máshonnan? – a közel tíz éve már falumúzeumként működő, egykori szülői háztól indul. Az ükszülei által 1894-ben épített kétszobás parasztházat a kilencvenes évek elején négy nemzedék lakta. A takarosan berendezett háznak nem a valaha több feladatot is ellátó helyiségében állunk meg – konyhának, ebédlőnek és az öregek hálószobájaként használták egyszerre –, hanem a valamikori kamrához visz utunk. Keskeny, szűk, alig méter, ha van, hossza viszont akár három méter is lehet, akad hely a falon elhelyezni a Zalánpatak hadtörténeti múltjáról regélő relikviákat. Fényképből aránylag sok van, és kettő kivételével mind a helyieket örökítik meg. Az örökít kifejezést használnunk több mint találó: akad köztük olyan, amely az egykor élt hadfiról az egyetlen fennmaradt emlék. Derzsi István a földvári haláltáborban halt meg, utána csak egy kulacspohár maradt meg. Bléga Jolánka nénitől kérte el Barna az évtizedeken át a borvízkút mellett szolgáló tárgyat. Farkas Laci bácsi 1925-ben született és közel kilenc éve hunyt el. Ő volt az egykori magyar honvédek utolsó hírmondója. Róla háborús időben készült csoportkép is látható, s őrzik az ő egykori kulacsát is. Két puska is látható a falon. Nem, egyiküket sem kellett hatástalanítani, hiszen nem valódiak. Egyikük korabeli leventepuska, az M35-ös karabély mintájára készült, formában és súlyban megegyezik egy eredeti puskával, a rajta levő vasazat öntvény, és soha nem működött, mert arra készült, hogy a fegyvermozgásokat gyakorolják rajta. Másikukat Barna hagyományőrző barátja, Szima Csaba készítette saját magának, de kölcsönadta a kiállításra.

Egy aprócska asztalon, üveg alatt kitüntetések – részben a helyieké voltak. Például Kasléder János csend­őr főtörzsőrmester kitüntetéssora megmaradt. A többieket vásárolta, de úgy, hogy levéltári kutatások vagy fotók alapján kiderítette, a zalánpatakiak milyen kitüntetésekkel bírtak, és azoknak a hagyatékát rekonstruálta az eredeti darabok megvásárlásával. Az egykor a Székely Hadosztályban Erdélyért harcoló Kassay Lajos határőr őrnagy kitüntetéssorát közel tíz éven át „vadászta” aukciós oldalakon ismerős gyűjtőknél, míg minden darabot begyűjtött. A hadtörténeti sarok legújabb darabja a római katolikus templomból származik: egy szép festett zászlórúd a négyéves magyar időből.

A 2016. május 28-án avatott falumúzeum szegényes és szerény gyűjteménnyel indult, de a zalánpataki emberek hamar felpártolták – felismerték, a családi ereklyéik jó helyen vannak, jó célt szolgálnak – és számos tárggyal gazdagították. Manapság annyira helyszűkével küzdenek, hogy bármit nem is tudnak elfogadni, mert raktáruk is tele van néprajzi jellegű tárgyakkal.

A tervek szerint viszont bővülni fog a múzeum. Első lépésként a jelenleg nagyon rossz állapotú pincét kellene használhatóvá tenniük, aztán egy régi álmot megvalósítani és egy üvegfúvó műhelyt felállítani, ahol látványműhelyként szemléltetni lehetne, miként dolgoztak, teremtettek értéket az elődök. A régi eszközökből semmi sem maradt meg – talán egy fejsze, amelyet kertépítéskor az egykori üveggyár területén találtak –, de ott készült tárgy még aránylag gyakran fellelhető, akár kószálva is elénk kerülhet egy-egy apró üvegszilánk, amelyet 1692–1859 között olvasztottak a helyi üveghutában.

Istenháza – a közösség háza

A római katolikus templom és környéke is Préda Barna kedvenc helyei közé tartozik. Régebb is, most is a találkozás helye a templom. Vasárnaponként kicsit korábban érkeztek a hívők, volt idő találkozni, néhányat szólni egymáshoz. Szépen díszítik a helyet az öreg gesztenyefák. Tudni lehet róluk, hogy a negyven évig kántortanítói feladatokat ellátó Elczner Sándor ültette 1888-ban.

Gyönyörű a templom környezete, a csendes temetője, és számtalan emlék fűzi oda, ahol már gyerekként is mélyen megélte hitét. A templomban keresztelték, volt elsőáldozó és ministrált, nagyszerű plébánosok mellett. Nagy szeretettel idézi fel a néhány éve elhunyt Ferencz Imre pap bácsi és Simó Gábor pap bácsi alakját. Nekik kettejüknek köszönheti, hogy a gyimesfelsőloki iskolába kerülhetett és hét évig tanulhatott ott. A Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumban kapott nevelés megalapozta és meg­határozta életét. 

A templom falán három emléktábla. A Zalánpatak Falumúzeum Egyesület és a megyei tanács támogatásával készültek, avatásukra 2016. november 6-án került sor. Nem volt hiábavaló elkészítésük – halottak napján látszik, a temetőből érkezők fontosnak tartják, hogy virágokat helyezzenek el alattuk és mécseseket gyújtsanak az első és második világégésben elhunytak emlékére. „Maga a közösség nemcsak elfogadta, hanem tényleg gondját is viseli. Ez olyan nagy elégtétel, hogy megéri dolgozni” – mondotta Préda Barna.

Mennyire élik Zalánpatakot? 

Sétánk régi, évtizedek napsütése által szinte feketére színezett csűr mellett vezet el, közelében valahol tehenek hangját hallani. Elkerülhetetlenül adja magát a kérdés: megfelelően ki vannak használva a gazdasági épületek?

Régebb szép számban tartottak szarvasmarhát. Amikor Az én falum, Zalánpatak című falumonográfiát írta, a százhúsz lakó 260 tejelőt tartott, manapság alig harmincat. Tartották, mert négy tehénből megélt a család. Az egykori gazdák közül sokan elhunytak, a többiek megöregedtek, az új nemzedékekből egyre kevesebben vállalták az állatokkal való vesződést. Az erdőlegelő tulajdonosi egyesület gyűlésén fel is vetődött, idéntől már a legelőt ki kell adniuk, mert nincs annyi állat Zalánpatakon, amivel le tudják fedni a területet úgy, hogy a területalapú támogatásokat megkapják.

Manapság csak nyolcvanan számítanak állandó zalánpataki lakónak; viszonylag sokan dolgoznak külföldön vagy éppen Sepsiszentgyörgyön. Egy­előre Barna is utóbbiak számát szaporítja, de ez változni fog – ígéri. Nagyon hiányzik neki a falu, s úgy érzi, sokkal jobban a közösség hasznára tudna lenni, ha itthon lehetne. De egyelőre nem tud hazajönni. A Baptista Pedagógia Intézetnél dolgozva az átlagosnál jobban keres, párja, az egyesületi munkában sokat segédkező Simon Dorottya Emese mindenben támogatja, de a házépítéshez még hiányzik egy-két dolog. A hozzá való telket azonban már megszerezte. Nem annyira akarta az építkezést, de a helyzet úgy hozta, hogy az édesapja háza melletti régi épületre és a hozzá tartozó közel harmincáras telekre egy Zalánpatakot csak a hírekből ismerő idegen ajánlatot tett, ezért inkább ő lépett. Nem, az idegenekkel nincs baja, de jobban örvend, ha a helyiek vagy elszármazottak vásárolnak, mint azok, akik semmiképp sem kötődnek a vidékhez.

A modernnek mondott ízlés óhatatlanul hat az itt élőkre. Akad, aki szigeteli a házát, más műanyag ajtót-ablakot tesz vagy éppen furább színűre festi otthonát. De „érzékenyek” az emberek, nem szeretik, ha valaki elkezdi magyarázni, mi a hagyományosan szép, a tetszetős: ők keresték meg a beruházáshoz szükséges pénzt, 
ne szóljon bele senki, ők döntik el, miként nézzen ki.

„Részben igazuk is van, hiszen tényleg ők keresték meg a ház árát. Sőt, egyre inkább hajlandó vagyok meg sem szólalni, legfeljebb csak csendben igyekszem terelgetni ízlésüket, mert örvendeni kell annak, ha valaki azt mondja, nem megyek el, itt akarok élni. Sokszor nehéz elfogadni a változást. Vagyunk olyanok, akiknek fontosak a régi, tradicionális értékek, a tárgyi emlékek, vagy ragaszkodunk a régi építészeti stílushoz, de meg kell értenünk, most már sokaknak a modernitást és a fejlődést az jelenti, ha státusszimbólumként műanyag termopán ablakot tehet, ha leszigetelheti a házát. De mégis: inkább legyen a házak fala rózsaszín, mint hogy üresen álljanak. Aki itt lakik, az valamilyen szinten csak őrzi a kultúrát és ragaszkodik a hagyományokhoz” – fogalmazott Barna. 

Károly herceg, a megosztó

Ha már szóba jött a walesi hercegként Zalánpatakon megtelepedett brit uralkodó, adódik a kérdés, miként tekintenek „falusfelükre” a helyiek. Nehéz kérdés – mondta a fiatalember. Összességében jót tett a jelenléte, hiszen a világ szemét erre a kis falura irányította. Neve lett Zalánpataknak, ismertek lettek szerte a világban. Hány és hány ország tévéadásában szerepeltek a zalánpataki házak, az erdővidéki tájak? Látták a herceget lovas szekérrel kihajtani gróf Kálnoky Tibor társaságában, látták virágot szedni, a falu emberei­vel beszélgetni, muzsikát hallgatni, termékeiket megkóstolni.

És jót tett személy szerint Préda Barnának is, mert neki köszönhetően tudott kiteljesedni. Kit érdekelt volna ennek a kis falunak a múltja, ha a herceg nem itt vásárol telket? Az én falum, Zalánpatak című könyv valószínűleg akkor is megjelent volna, ha Károly herceg nem jön oda, de csak kétszáz példányt nyomtattak volna, s annak felét adta volna el, azt is csak a rokonság és az elszármazottak körében.

Károly herceg megtelepedését követően „felkapták” a házak árát, azaz a helyi, aki itt alapítana családot, de nem örököl házat, nem biztos, hogy itthon élhet. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy egy gyengébbecske, felújításra szoruló házra harmincezer euróhoz közelítő árat kifizessenek.

A pénztelenség miatt van az is, hogy a Károly herceg biztosította reklámlehetőséggel nem tudtak élni a helyiek. Egy kiadó szobájuk nincs például. Egy brassói üzletembernek viszont futotta arra, hogy egy nagyobbacska házat megvegyen, és ha majd rendbe tette, panziót működtessen. A Puka-sarok alatti házat, ahol régebb a kőtörő malomban a békasót őrölték homokká az üveggyár részére, egy kedves román hölgy vásárolta meg, és nagyon sikeres gyógynövény-feldolgozót hozott létre. Barna ismételten állítja: nem az a baja, hogy román nemzetiségűek – a falu alapítói között is akadtak szép számban –, hanem az, hogy mások érvényesülnek, a zalánpatakiak pedig valahogy kimaradnak. 

Mi van, mi lesz a könyvekbe írva?

A falu útjait felújítják. Szükséges is, mert irtó porosak tudnak lenni; ha egy-egy autó elhalad, az ember percekig nyeli a port. Öröm mellett üröm is van, mert nem úgy néz ki, hogy az útépítők elég földet elhordanak, s így könnyen megtörténhet, magasabb lesz az út, mint volt eddig. Azt is rebes­getik, hogy plusz 28 centiméter emelést kap az út! Jó lesz ez azoknak, akik az út egyik oldalán laknak, de nagyon rossz azoknak, akik a másikon: esőzés után a víz az ő kertjükbe folyik be, kihajtaniuk se lóval, se gépjárművel nem lesz egyszerű.

Az útépítés során frissen elhelyezett áteresznél pihenünk meg sétánkból, s vesszük számításba, az elmúlt években milyen könyvekkel lepte meg a falut Barna és mire készül a közeljövőben.

Az első kötete, Az én falum, Zalánpatak 2016-ban jelent meg, műfaját pedig szubjektív falumonográfiának mondja. Mint mondotta, köszönettel tartozik dr. Péter Sándor tanár úrnak, aki nemcsak lektorálta a könyvet, de „keresztapja” is volt annak. Nem nélkülözi a fontos levéltári adatokat, de sok idős zalánpatakival folytatott beszélgetésnek a tartalma is benne van.

Az Azok az évegcsűri legények (Zalánpataki történetek) című kötet adatközlői szintén az idős korosztályhoz tartozók. Főként humoros írások, anekdoták kaptak benne helyet: régen mik estek meg Zalánpatakon, vagy zalánpataki emberekkel máshol mik történtek.

Az első két kötetet még közgazdasági alapképzést végzőként írta, a harmadikat, a Harci zajban (A zalánpataki hősök albuma) címűt viszont már úgy, hogy közben a néprajzmesterit végezte. Ez érződik is a könyvön – állítja. A kötet az 1848-tól 1948-ig tartó száz évet összefoglalva szól azon zalánpatakiakról, akik a magyar szabadságharc és forradalom kezdetétől, a kiegyezés időszakán át, az első, majd a második világháborúban magyar katonaként szolgáltak, s azzal ér véget, hogy 1948-ban a Szovjetunió­ból hazatér a legutolsó hadifogoly. Száznegyvenkilenc katonáról esik szó, közülük a lakossághoz mérten nagyon sokan, közel ötvenen váltak hősi halottá. A kötet a templom falán elhelyezett emléktáblának „hibajegyzéke” is kicsit, mivel utólag derült ki, lett volna még három-négy név, akit ott fel kellett volna tüntetni, de ebben a munkában már szerepelnek. Ez a kötet már komoly, a Budapesti Hadtörténeti Múzeum és Intézet levéltárában, illetve a Hadtörténeti Intézet bécsi kirendeltségénél folytatott kutatás révén született meg.

Az Üvegfúvók unokái (Zalánpataki ősök albuma) Préda Barna régi fényképekhez fűződő „szerelmének” bizonyítéka. Jóval tudományosabb, és néprajzi szempontból is szakmaibb elődeinél. Zalánpatak minden egyes házába bekopogtatott, megkereste az elszármazottakat, és a fellelhető fényképet összegyűjtötte. Aki akkor élt, szinte mindenkiről akad egy-egy fénykép (legalább háromszázat reprodukált), mellettük pedig azok a történetek, melyek a családi emlékezetben megmaradtak.

A köpeci ácsmester, Benedek Pál naplójából született a Köpec patakától az Inn folyóig című könyv. Ezt nem szerzőként, hanem szerkesztőként és az elő- és utótanulmány írójaként jegyzi. Érdekes és érdekfeszítő munkának tartja az erdővidéki 13. székely határőr zászlóaljban szolgáló, a csobányosi harcokban 1944. augusztus 26-án tűzkeresztségen áteső őrvezetőnek az amerikai fogságig, azaz az Inn folyó partjáig tartó útját megörökítő munka gondozását – a napló versbe szedve, mintegy 180 (!) oldalon rögzíti Benedek Pál háborús viszontagságait.

Jelenleg épp Sallay Gergely Pál és Berekméri Árpád Róbert történészek lektorálása alatt áll Barna soron következő, Üvegbe zárt idő című kötete. Ez a sepsiszentgyörgyi Incze Lajos fotográfus fennmaradt, meglehetősen gazdag fotóhagyatékán alapszik, annak hadtörténeti felvételeit dolgozza fel. A körülbelül 3600–3800 üvegnegatív a Gyulai-ház padlásán maradt meg, onnan néhai Kovács László fényképészhez került, majd az ő elhunytát követően gyermekei adták át neki. A hadtörténeti jelentőségű fényképek közé nem csak a katonafényképeket sorolta, más szervezetek pillanatait is megörökíti a gyűjtemény. A Vitézi Rend, a Székely Hadosztály Egylet, a 24-esek baráti egyletének képei mellett leventék, csendőrség, rendőrség, pénzügyőrség, vasút- és postaszolgálat fotóival is találkozott a hagyaték darabjai között. „Nagyon érdekes, ahogy az is, hogy a hagyatékból csak a négyéves magyar időnek a negatívjai maradtak meg, illetve tizenkét darab a népőrség korából, amikor szovjet közigazgatás volt itt, Székelyföldön. Ezek tökéletesen leképezik a magyar hadtörténelemnek és Székelyföld hadtörténelmének a négyéves magyar időben lévő állását.” A kötet szövegtestében 180 fénykép kap helyet, a többit picivel kisebb méretben, mellékletként teszi közzé.

A Baptista Pedagógia Intézet kutatójaként a habánok történelmével és mesterségeikről ír könyvet. A német ajkú közösséget 1621-ben Bethlen Gábor telepítette Alvincre, majd Bodolára, és egészen addig éltek itt, míg Mária Terézia el nem üldözte őket. Nem éltek sokat közöttünk, de így is jelentőset alkottak, többek között nagyon jó keramikusokként tartjuk őket számon, de más mesterségek művelésében is élen jártak, van bőven, amit egy néprajzosnak kutatni érdemes.

Másik készülőben levő munkája Kirner Bertalan egykori református, majd baptista lelkész hagyatékának feldolgozása, aki az első világháborúban kórházi, majd az olasz fronton tábori lelkészként szolgált, és hatalmas, kiadásra érdemes anyagot hagyott hátra. 

Nem érte dolgozott

Miként élte meg, hogy még harmincötödik életévét sem töltötte be, de máris Magyar Ezüst Érdemkereszttel ismerték el tevékenységét?

A kitüntetés átadása előtt körülbelül egy hónappal értesítették, hogy felterjesztették és azt el is fogadták. Azért fel is kavarta az elismerés oda­ítélése. Általában olyan idős emberek munkáját szokták ily módon elismerni, akik mögött már jelentős életmű van. És ő ilyen fiatalon, egyszerű zalánpataki legényként megkapja? Jólesett ez a kitüntetés? Miért is tagadja: kellemesen lepte meg, hogy azért kapta, mert hazája elismerte szülőföldje érdekében tett munkásságát. „Az átadás napjára sikerült lélekben összeszednem úgy magam, hogy ne csak fizikailag, hanem fejben, szívben és lélekben is ott legyek.”

Barna állítja, az elismerés nem fogja „elkényelmesíteni”, sőt, úgy érzi, felkérés a táncra, azaz a munkájának visszaigazolása ösztönzően hat rá. A kutatói munka nagyon sokszor magányos feladat, és amikor végre visszajelzés érkezik, látják, értékelik, amit tesz, az erőt ad a folytatáshoz.