Beszélgetés Rab Barbarával, az onkológiai osztály asszisztensévelEgy szép szó is gyógyít

– A szüleim attitűdje azt példázta számomra, hogy segíteni kell az embereknek, én ennek a módját szerettem volna megtalálni – szögezte le indításként a 29 éves asszisztens. Elismerte: nem szereti a monotóniát, folyamatosan ingerekre van szüksége, és egy rövid, a családi vállalkozásban töltött időszak után az egészségügy felé fordult. Úgy érzi, ez egy folyamatosan fejlődő terület, ahol mindig valami újat kell tanulni, képzéseken részt venni, és ez szimpatikus volt számára. 2024 nyarán kezdett önkénteskedni a megyei kórház onkológiai osztályán, rögtön azt követően, hogy befejezte tanulmányait a sepsiszentgyörgyi egészségügyi posztlíceumban. Különösen tetszett neki, hogy a hároméves tanulmányi időszak a gyakorlatot és az elméleti oktatást egyaránt magában foglalta. Három hónapnyi önkéntesség után megnyílt a lehetőség, hogy versenyvizsgára jelentkezzen, a sikeres megmérettetés óta a kórház onkológiai osztályán tevékenykedik.

„Valamit itt kell megtanulnom”

Rab Barbara úgy érzi, nem véletlenül került az onkológiára, „valamit itt kell megtanulnom” – jegyzi meg. Az osztályon két orvos teljesít szolgálatot, munkájukat a főnővér, illetve annak helyettese, asszisztensek és a betegfelvevő segíti, emellett beteghordozók, ápolók, takarítók és „lelkes gyakorlatozók” gondoskodnak a napi teendők gördülékeny menetéről.

Barbara reggelente már hét óra előtt bemegy a munkahelyére, majd az előző éjszaka szolgálatot teljesítő kollégával számba vesznek minden szükséges tudnivalót, végigjárják a kórtermeket, minden beteg kapcsán részletesen megbeszélik a tudnivalókat, akárcsak az éjszaka idején érkezett sürgősségi eseteket: kit miért utaltak be, a tüneteket, a kezelést, az ügyeletes orvos javaslatait. Napközben az asszisztensek egyike rendszerint az osztályon tevékenykedik, a másik pedig a napos kezelőben látja el a betegeket, azonban ahol lehet, mindig segítik egymás munkáját – emelte ki. Az adminisztráció, a kórlapok vezetése szintén a mindennapi teendők része, erre rendszerint a kezelések között kell időt szakítani.

– Sok szorgos ember munkája találkozik ezen a kis osztályon, és minden egyes nap kicsit más: tele van örömmel, szomorúsággal, krí­zishelyzettel, papírmunkával, de megnyugvással, nevetéssel és olykor csendes sírással is. Minden egyes nap rutint követel, de ugyanakkor megújulást, alkalmazkodást is – fejtette ki. 
Mulandóság  és emberfeletti erők között

Az onkológián zömmel visszatérő betegekkel foglalkoznak, így az ott dolgozók közelebbről is megismerik a pácienseket, akik gyakran mesélnek. Egy egész élettörténet rajzolódik ki az ember mögött – fogalmazott – és ezáltal akarva-akaratlan kötődés, szimpátia alakul ki közöttünk. Habár nehéz a határokat megszabni, úgy érzi, hogy – a hematológia mellett – az onkológián „igazán megtanulod értékelni az életet”: példaértékű életutakkal, páciensekkel találkoznak, akik hatalmas lelkierőről tesznek tanúbizonyságot. „Mennyi időm van?” – Barbara szerint ez a kérdés óriási félelmet kelt mindenkiben, és bár nem tudnak rá válaszolni, mégis meg kell nyugtatni a beteget, finoman, empatikusan kell közelíteni a helyzethez.

– Hogy mivel tudunk segíteni? Kedvességgel, türelemmel, azzal, hogy egyszerűen magyarázunk a pácienseknek, hogy megpróbáljuk kizökkenteni őket a félelemből – válaszolta kérdésemre. – A hivatásunk szépsége ez, és nehézsége is egyben, hogy naponta találkozunk az ember mulandóságával és azzal az emberfeletti erővel is, amely bennünk lakozik. 

Nem véletlen hát, hogy az onkológián dolgozó csapat és a betegek viszonyát Barbara bensőségesként jellemezte. Ő maga arra törekszik, hogy munkatársaival, a páciensekkel egyaránt tiszteletteljes, alázatos, türelemmel és empátiával telített kapcsolatot építsen, ápoljon. A betegek visszajelzéseit szívesen fogadja, „mindig megtöltik örömmel a szívemet” – mondta, és azt tapasztalja, hogy csapatukban mindenki megtalálja a közös hangot a pácienseivel: a takarítónő egy-egy jó poénja nevetéssel tölti meg a kórtermeket, a főnővér érdeklődése mindenkiből előcsalogatja a legőszintébb válaszokat, így azokra megoldást tudnak keresni, az ápolók tapintatossága, jókedve a legmorcosabb beteg étvágyát is előcsalogatják, míg az asszisztensek az apró, rejtett sóhajokból érzik meg, hogy „most itt szükség van rám”. 

Segítséget nyújtani, segítséget kérni 

Az elmúlás jelenlétével való megküzdés, az elengedés a kórházi mindennapok részét képezi, és Barbara számára ennek okán is nehéz a nap végén „levetni a munkaruhát”, a megterhelőbb időszakok történései néha az intézményen kívül is kísérik. A hálaadás reggeleinek elmaradhatatlan pillanata, meggyőződése, hogy amennyiben az ő szívében szeretet és hála lakozik, azt másoknak is képes továbbadni. A betegellátás sűrűjében igyekszik megtalálni az elégtételt nyújtó pillanatokat, és elmondása szerint ezek rendszerint kis dolgokban rejlenek: ha megnevettet egy beteget, ha sikerül megvigasztalnia azt, akit sírni lát, ha egy rémült embert kizökkenthet egy krízishelyzetből. 

A szakmai fejlődés kiemelten fontos számára, amikor csak teheti, képzéseken vesz részt, minden új információt kíváncsisággal fogad, és sikerélményei között tartja számon, hogy ő maga is bemutatóval készült: legutóbb az asszisztensek világnapján beszélt kollégáinak türelemről, empátiáról, önreflexióról. Jó alapnak bizonyult mindehhez, hogy korábban pszichológiát tanult az egyetemen.

– Emberpróbáló helyzetekkel minden hivatásban találkozunk, de úgy vélem, az általunk választott út megterhelőbb, veszélyeztetettebbek vagyunk a kiégéssel, a depresszióval, a szorongással szemben. Ezért is lenne fontos, hogy több legyen a pszichológus, a segítő szakember a rendszerben. Magam is jelentkeztem terápiára, és ezt azért emelem ki, hátha sikerül másokat is arra bátorítani, hogy kipróbálják a pszichológussal való „kibontakozóst”. Merjünk segítséget kérni, merjük megelőzni a gondokat, hiszen ahhoz, hogy segíthessünk, előbb nekünk kell jól lennünk, kiegyensúlyozottabbá válnunk – hangsúlyozta a fiatal asszisztens. 

Rab Barbara pontosan tudja, bizonytalanságait esetenként bátran fel kell vállalnia, és ha úgy adódik, kérdezni kell a felettesétől, a kollégáktól, hiszen szakmájuk hatalmas felelősséggel jár. Ha ismét választania kellene, úgy érzi, újból az asszisztensi munka, a kórházi közeg mellett döntene. Eddigi munkája során sokféle helyzettel, nehézséggel szembesült, és mostanában különösen megerősödött benne a hálaadás fontossága. 

– Elfelejtettünk hálásak lenni egyszerű vagy egyértelmű dolgokért, azért, hogy reggel felkelünk, hogy meg tudjuk inni a kávénkat, hogy vezethetünk, hogy mindenünk működik. Mindig lesznek problémáink, de azok átvészelhetők, és minden hasonló helyzet egy lecke, amelyből tanulhatunk – szögezte le. 

A gyógyítás szolgálatában rovatunk a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház  és a Háromszék együttműködésével készül.