Valamivel több, mint másfél éve dolgozik a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház neurológiai osztályán Kovács Kincső orvosasszisztens, aki meggyőződéssel vallja, hogy a lehető legjobb helyre került, és a nehézségek, kihívások ellenére eszébe se jut váltani, változtatni. Az egészségügyi menedzsment terén is képesítést szerzett nővérrel az eddigi pályájáról, szakmáról, lelki és szellemi kihívásokról, fejlődésről és az osztály mindennapjairól beszélgettünk.
Kovács Kincső huszonnégy éves, baróti származású, de már 14 éves korában Sepsiszentgyörgyre került, a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban matematika–informatika szakon tanult, noha eredetileg a biológia–kémia osztályba szeretett volna járni. Az érettségit követően sokáig úgy tűnt, hogy az informatika irányában folytatja, ám a koronavírus-járvány váratlan fordulatot hozott az életében: a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti egyetem asszisztensképző szakára abban az évben nem volt klasszikus felvételi, így beiratkozott, és be is jutott. Miután a tanulmányait ott befejezte, újból padba ült, és elvégezte az egészségügyimenedzsment-mesterképzést is. Másfél éve a Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház neurológiai (ideggyógyászat) osztályán dolgozik.
Az élet terelte a nővéri pályára
Kovács Kincsőben már gyerekkorában felmerült a gondolat, hogy óvónő, tanító néni vagy orvos, asszisztens lenne. Krónikus betegség miatt elég sok időt töltött kórházban, így már egész fiatalon megfigyelhette, milyen felelősség és emberség szükséges ehhez a hivatáshoz. Saját tapasztalatai révén könnyebben tud azonosulni a betegek érzéseivel, hiszen ő maga is átélte a bizonytalanságot és a gyógyulás folyamatát. Ezek az élmények fokozatosan mélyítették el benne az érdeklődést az egészségügy iránt. Bár időnként úgy érezte, talán el kell engednie ezt az elképzelést, végül mégis ezen a pályán találta meg a helyét.
Értékelni az egészséget és a csapatmunkát
A munka az osztályon óriási felelősséget jelent, nehéz esetekkel van dolguk a neurológián. A páciensek nagyon sok figyelmet és folyamatos megfigyelést igényelnek, gyorsan változik az állapotuk. Nemcsak szakmai felkészültségre van szükség, hanem nagyfokú együttérzésre is. „El sem tudjuk képzelni, milyen az, ha valakinek egy agyvérzés okozta féloldali bénulással kell megküzdenie: a betegnek egyik pillanatról a másikra kell hozzászoknia, hogy az addig természetesnek tűnő mozgása súlyosan korlátozottá válik” – fogalmazott.
A nap a neurológiai osztályon a betegek állapotának a felmérésével kezdődik, azt követi a gyógyszerezés, valamint az orvosokkal való folyamatos egyeztetés. Gyakran vannak helyzetek, melyeket egyedül nem tudnak megoldani, így a viszonylag fiatal csapat tagjai folyamatosan segítik egymás munkáját. Kovács Kincső több kollégájához hasonlóan úgy látja, a papírmunka sokszor aránytalanul sok időt vesz el az ápolástól és a páciensekkel való közvetlen törődéstől, ugyanakkor ezeknek az adminisztratív feladatoknak az elvégzése is elengedhetetlen része a munkának. Tizenkét órás műszakokban dolgoznak, éjszakai ügyeletekkel együtt. Egy nővérre általában nyolc-kilenc beteg jut, de az intenzív kórteremben ennél is nagyobb a terhelés a betegek kritikus állapota miatt.
Sok és visszatérő páciens
A neurológia egyike a legterheltebb, esetenként leginkább igénybe vett osztályoknak, nagyon széles a kezelt patológiák skálája. Számára az az egyik legszomorúbb tapasztalat, hogy egyre fiatalabbak az osztályra kerülők. Úgy érzi, életkora segít abban, hogy valamivel könnyebben kezelje a megterhelőbb eseteket, de nem mindig könnyű ugyanolyan kedvesnek, mosolygósnak és türelmesnek lenni, mint a műszak elején. Az osztályon sok a visszatérő, krónikus páciens, akikkel idővel szorosabb kapcsolat alakul ki. Eleinte kimondottan nehéz volt, amikor olyan emberek tértek vissza, akik viszonylag jó állapotban hagyták el korábban az osztályt. Rossz látni, amikor ezek a gyakran Parkinson-kórral, Alzheimer-kórral vagy más krónikus neurológiai betegséggel küzdő páciensek fokozatosan leépülnek, és szinte hónapról hónapra kénytelenek visszatérni ugyanazokkal vagy még súlyosabb panaszokkal. Ezeket a helyzeteket lelkileg is nehezebb kezelni.
A neurológiai osztályon nagyon sokféle betegséggel találkoznak, a leggyakoribb és legismertebb kórképek közé tartozik az epilepszia és a már említett Parkinson-kór is. Az epilepsziás betegeknél az ellátás egyik legfontosabb része a folyamatos figyelem és a biztonság fenntartása, hiszen a rohamok sokszor váratlanul jelentkeznek. „Ilyenkor mindig nagyon fontos, hogy a beteg ne maradjon egyedül, és gyorsan, nyugodtan tudjunk reagálni a rohamokra” – fogalmaz Kincső. A Parkinson-kóros betegeknél az ellátás inkább egy hosszabb folyamat része. A mozgás lassulása, a remegés és az egyensúlyzavarok miatt a legegyszerűbb tevékenységek is nehézzé válhatnak, így sokszor a mindennapi alapellátásban is segítségre szorulnak. Ez az, ami igazán próbára teszi a páciensek türelmét: „Látjuk, ahogy apró lépésekben változik az állapotuk, és közben az ember próbál ugyanúgy jelen lenni mellettük, mint az elején.” Ilyenkor különösen fontos, hogy a betegek ne csak ellátást, hanem emberi figyelmet és biztonságérzetet is kapjanak.
„Tudom, hogy jó kezekben vagyok”
Kincső úgy véli, hogy az asszisztensek közelebb állnak a betegekhez, összetettebb bizalmi viszony alakul ki, nemcsak a páciensekkel, hanem a hozzátartozókkal is. Nyilván ez a viszony nem terjed ki azokra a kérdésekre és döntésekre, amelyek az orvosok hatáskörébe tartoznak. Tapasztalata szerint a betegek és a hozzátartozók gyakran a nővéreket keresik meg először kérdéseikkel, tőlük próbálnak információt szerezni, ugyanakkor sokszor félnek is kérdezni, nehogy zavarják az egészségügyi személyzetet. Úgy látja, nagyon sok függ attól, hogyan fordulnak a páciensekhez: ha kellőképpen odafigyelnek, meghallgatják őket, idővel kialakul egy bizalmi viszony, nyitottabbakká válnak ők is.
Az ideggyógyászaton ápoltak egy részénél sajnos maga a betegség jelentheti az akadályt a kommunikációban. Ennek ellenére fontosnak tartja, hogy megismerjék az osztályon fekvőket, ezáltal megértsék, hogy mit érez az illető abban a kiszolgáltatott helyzetben, és lehetőségeikhez mérten teljesítsék az elvárásaikat, igényeiket. Számukra is megerősítést, erőt ad, ha azt a visszajelzést kapják, hogy jól végzik a munkájukat. Személyes élményként említette azt az idős visszatérő hölgyet, aki egy alkalommal így fogadta: „Jaj de jó, hogy magát látom, mert akkor tudom, hogy jó kezekben vagyok.” Ilyenkor úgy érzik, megéri a rengeteg erőfeszítés és az áldozathozatal.
Van, amit nem lehet egyszerűen hátrahagyni
Nem lehet teljesen hátrahagyni a munkát hazatéréskor, főképp a visszatérő, krónikus betegek valamelyest „hozzájuk nőnek”, de nem tudnak közömbösek maradni, a súlyos eseteknél sem. A munkatársakkal is végigbeszélik a nehéz, megterhelő eseteket, ez mindannyiukat segíti a továbblépésben. A halálesetek feldolgozása kezdetben komoly megterhelést jelentett számára, a járvány miatt a nővéri képzés java része online történt, így kimaradt például az, hogy egy beteg elvesztése esetén hogyan kell kommunikálni a hozzátartozókkal. Mostanra azonban már nagyon sokat tanult, fejlesztette magát, szakirodalmat olvasott. Minden haláleset egyedi, és bármennyire is igyekszik egy egészséges határt meghúzni, megviseli.
Minden nehézség ellenére Kovács Kincső határozottan állítja: eszébe sem jut a váltáson gondolkodni, igaz, nehéz szakma, de lelkileg és emberileg nagyon sokat ad, hogy valakin tud segíteni.
Állandó tanulás és fejlődés a hivatás részeként
A szakmai pályájáról beszélve Kincső kiemeli, hogy az egyetemi képzés és a későbbi egészségügyimenedzsment-mesterképzés egészen más szemléletet adott számára. Az alapképzés során – különösen a COVID-időszakban – nagyon erős hangsúlyt kaptak az elméleti órák, és sokszor ezek jelentették az egyetlen biztos alapot. Ebben az időszakban az volt a legfontosabb, hogy stabil elméleti tudásra tegyen szert. A marosvásárhelyi egyetemi évek alatt nagyon sokféle, összetett esettel találkoztak a klinikákon és a különböző osztályokon. Ez különösen meghatározó volt, mert ekkor tapasztalta meg először, hogy mennyire sokszínű az egészségügy, és milyen széles betegspektrummal kell majd később dolgoznia. Az elméleti órák pedig segítettek abban, hogy jobban átlássa a szakmai összefüggéseket.
A mesterképzés ezzel szemben már egy teljesen más rálátást adott. Ott nem a közvetlen betegellátás állt a középpontban, hanem az, hogy miként működik maga a rendszer, hogyan szerveznek meg egy osztályt, és milyen háttérfolyamatok befolyásolják a mindennapi munkát. A mesterképzés közben elkezdett dolgozni, ez segítette abban, hogy a tanultakat rögtön a gyakorlatban is el tudja helyezni, és még jobban értse, hogyan kapcsolódik össze az elmélet és a valóság.
A szakmai fejlődésében kiemelten fontos szerepet játszanak a különböző képzések is, Kincső úgy látja, az egészségügyben nem lehet az egyszeri megszerzett tudásra hosszú távon építeni, hiszen a helyzetek és a kihívások is állandóan változnak. Számára is nagyon hasznosak voltak a továbbképzések, nemcsak szakmailag adtak új ismereteket, hanem abban is segítettek, hogyan lehet a mindennapi stresszt jobban kezelni, és hogyan lehet hatékonyabban kommunikálni a betegekkel, hozzátartozókkal és a kollégákkal, támogatást adtak, hogy lépést tartson a folyamatosan fejlődő neurológiai ellátással.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
