Jövő vasárnapig még látogatható Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeumban az Attila című időszaki kiállítás, amely az elmúlt 40 év legjelentősebb, nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő tárlata a témában. 13 ország 64 múzeumának 400 műtárgya idézi meg Attilát, a hunok királyát. A világ legnagyobb múzeumainak legértékesebb hun kincsei láthatók, köztük a British Museum, a Louvre Abu Dhabi és a bakui Nemzeti Múzeum gyűjteményéből érkezett kivételes darabok. A kiállítás az Attila személyét övező mítosz és a valóság kapcsolatát mutatja be a régészet, a történetírás, a művészetek, az antropológia, az archeogenetika és a kortárs reflexiók tükrében, egyúttal egyedülálló módon képez hidat a legendás hun vezér keleti és nyugati kultúrákban máig élő emlékezete között. A kiállítás főkurátora Varga Benedek történész, kurátorai Szenthe Gergely régész, Sóti Lajos történész, Serfőző Szabolcs, Szerdahelyi Orsolya és Bicskei Éva művészettörténész. Az alábbiakban ízelítőt nyújtok a kiállításból.
Attila nemcsak történeti alak volt, hanem mitikus hőssé vált. Alattvalóinak szemében a hadisten kardja biztosít számára legitimációt, halála után Isten ostorának nevezték, az isteni harag eszközének tekintették a keresztény világban. Hadjárataiban a hős világformáló tettei nyilvánulnak meg. Életének csúcspontján, lakomáján hódol előtte a világ. Váratlan halála egyeseknek összeomlást, másoknak megváltást hozott – írják a múzeum honlapján.
Attila Európa emlékezetének egyik központi alakja. Ha meg kell neveznünk egyetlen személyt, akihez Európa születése kapcsolódik, Attila az – olvasható az ismertetőben. Megítélése mégis szélsőségesen megosztó: itt mitikus ősapa, ott démon. A keresztény egyház a világpusztítót látja benne, de Európa germánjai úgy emlékeznek rá, mint a felemelkedésüket lehetővé tévő, hatalmas királyra. A magyarok számára Attila az Árpádok ősatyjává vált, miközben történetében a magyarság keleti eredetének emlékezete az európai hagyomány szálaival fonódott össze.
1600 év történeti emlékezete
A bevezető pannó a kiállítás módszertani alapvetését fogalmazza meg: nem Attila „életrajzát”, hanem az Attila-hagyomány történetét kívánja bemutatni. Attila alakját közel 1600 éve őrzi az európai történeti emlékezet. Elsődleges hordozója a folyamatosan változó és bővülő szöveges hagyomány volt, amelyhez csak az utóbbi 600 évben társultak különféle képi ábrázolások. Ennek a gazdag és változatos szöveghagyománynak a magját az Attila korából fennmaradt néhány forrás alkotja, amelyeket a későbbi korok szerzői folyamatosan újraértelmeztek, kibővítettek, színes történetek sorává formálva Attila életútját. Ez a gazdag és változatos szöveghagyomány történetírói munkákban és irodalmi feldolgozásokban öltött testet görög, latin, olasz, német, francia, magyar és még megannyi más nyelven írott művekben.
A bécsi szablya másolatának markolata – a szegedi Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből
Attila kardja
A bécsi császári kincstárban fennmaradt magyar honfoglalás kori szablyát nevezi az újkori magyar hagyomány 1896 óta Attila kardjának. Ez nem hun kori, hanem 10–11. századi, magyar honfoglalás kori fegyver. A kitűnő állapotú szablya a német-római császári hatalmi jelvények között maradt fenn. A német hagyomány Nagy Károlyhoz (742–814), az első frank császárhoz köti.
A bécsi szablya azonosítása Attila kardjával egy merész feltételezésen alapul. Német területen tudnak arról a fegyverről, amelyet Salamon magyar király édesanyja, Anasztázia kijevi hercegnő adományozott 1063-ban nordheimi Ottó bajor hercegnek, és amelyet hersfeldi Lambert történetíró (1025–1081) Attila kardjaként azonosított. Lambert története idején IV. Henrik (1050–1106) volt a német-római császár, a kezébe kerülő fegyvert, amelyet az egykor a Római Birodalommal harcoló Attilának tulajdonított, ő maga emelhette uralkodói szimbólumai közé, kinyilvánítva ezzel egyetemes hatalmi igényét. A fegyver Nagy Károlyhoz társítása ennél későbbi fejlemény, talán az Attila-történet feledésbe merülése után kapcsolhatták az univerzális tekintélyű első középkori császárhoz. Óvatosabb elméletek szerint a valószínűleg Kijev környékén készült fegyvernek nincs köze a Lambert által említett kardhoz, és Nagy Károllyal való összekapcsolásának háttere is ismeretlen.
A hadisten kardjának történetét először Priszkosz rétor jegyezte fel az 5. század közepén. Elbeszélése szerint egy pásztor figyelt fel arra, hogy egyik üszője sántít. Követte az állat vérnyomait, és a fű között egy kardot talált, amely megsebezte az állat lábát. A pásztor a kardot Attilának vitte, aki azt a hadisten kardjának ismerte fel, és úgy tekintette, mint az ég jelét arra, hogy a világ uralmára rendeltetett. Priszkosz története szerint Attila a kard megtalálása után úgy vélte, hogy a hadisten ismét birtokába adta azt a fegyvert, amely az uralkodói hatalom és a győzelem jelképe volt. A kard birtoklása megerősítette küldetéstudatát, és hozzájárult ahhoz, hogy saját hatalmát isteni eredetűnek tekintse.
A történetet a 6. században Jordanes is átvette Getica című művében. Elbeszélésében Attila már nem csupán a hunok királya, hanem a világ meghódítására kiválasztott uralkodó, akinek hatalmát maga a hadisten igazolja. A középkori krónikások számára a kard története Attila kivételes uralkodói méltóságának egyik legfontosabb bizonyítéka lett. A legenda évszázadokon át tovább élt, és később a magyar történeti hagyományba is beépült.
I. Nagy Szent Leó pápa és Attila találkozása – Haan Antal másolata a vatikáni Raffaello-freskóról
Alakja a magyar emlékezetben
Attila személye a középkori magyar krónikákban a magyarok dicső múltjának részévé vált. A 13. századtól kezdve a krónikások a hunokat a magyarok elődeinek tekintették, Attilát pedig a magyar királyok legnagyobb ősének ábrázolták. A Képes Krónika és a 14–15. századi krónikakompozíciók szerint Attila uralma a magyar történelem előzménye, amelyet Árpád honfoglalása követett. A hun–magyar rokonság gondolata évszázadokon át meghatározta a történeti hagyományt.
A humanizmus korában Bonfini és Thuróczy János tovább erősítette Attila történelmi tekintélyét. A magyar királyok Attilára való hivatkozása egyszerre szolgálta a dinasztikus legitimációt és a nemzeti múlt dicsőségének hangsúlyozását.
A 19. századi nemzeti romantika ismét felfedezte Attilát. A történeti festészet, az irodalom és a zeneművészet olyan uralkodóként jelenítette meg, aki a magyar nemzeti nagyság jelképe lett.
A magyar képzőművészetben
A 19. század történeti festészetének egyik kedvelt alakja Attila volt. A művészek egyszerre támaszkodtak a történeti forrásokra, a romantikus irodalomra és a korabeli történetírásra. Than Mór, Benczúr Gyula és más történeti festők Attilát nem barbár hódítóként, hanem méltóságteljes uralkodóként ábrázolták. Ruházatán gyakran ötvözték a régészeti leletek motívumait a romantika díszítőelemeivel. A századfordulón számos könyvillusztráció, iskolai fali kép és történelmi kiadvány is hozzájárult Attila egységes ikonográfiájának kialakulásához. Ezek a képek hosszú időre meghatározták a magyar közgondolkodás Attila-képét.
Than Mór: Attila lakomája, 1870 – a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből
Attila lakomája a Vigadóban
A 19. század második felében a pesti Vigadó épületéhez két ügy is kapcsolódott, amelyek Attila udvarát és lakomáját állították a középpontba. Amédée Thierry francia történész Attila – történeti kor- és jellemrajz című műve 1855-ben jelent meg magyar fordításban. Rövid idő alatt rendkívül népszerű lett, mert nem barbár hódítóként, hanem hatalmas fejedelemként mutatta be Attilát, főleg Priszkosz rétor szövegei alapján. Egy olyan romantizált és egzotikus hősi alakot állított az olvasók elé, akivel magyarként könnyen azonosulni lehetett. Ezért választhatták Attila lakomájának megjelenítését a pesti polgárság újonnan emelt épülete, a Vigadó egyik termét, a Csemegetárat díszítő falfestmény tárgyául is.
A kompozíció Thierry leírását követi Attila udvaráról és a bizánci követek tiszteletére adott lakomáról. Ennek megfelelően a díszes fapalotába helyezett jelenet középpontjában a trónon ülő Attila látható, egyik kezében a hadisten kardjával. Balján a hunok, jobbján a kelet-rómaiak foglalnak helyet, akik között a történetíró Priszkosz is ott ül fehér tógában. Than frontális, monumentális kompozícióját elismeréssel fogadta a közönség. A Hon 1868. május 13-i számában megjelent kritika hangsúlyozta, hogy „meg van közelítve benne az eszmény, melyet magunknak a hún-világról képezünk. (…) az arczjellegek pedig egy régi világ erélyével bírnak, ’s a színezés komoly, a’ nélkül, hogy komorságba esnék”. A falfestmény Budapest 1944–45-ös ostroma során elpusztult; fennmaradt azonban egy másolata, amelyet maga Than Mór festett 1870-ben.
A 19. század második felében a magyarországi társasági élet népszerű eseményei voltak az élőképek, amelyek keretében korhű jelmezekbe öltözött szereplők különféle történelmi jeleneteket mutattak be, megidézve a nemzeti múlt dicső alakjait. 1895. március 31-én a pesti Vigadó dísztermében bemutatott élőképről beszámolt a Vasárnapi Újság: „Keleti fénynyel berendezett sátorában trónol Attila, az isten ostora, s mellette pihen szépséges felesége, Ildikó. Körülötte állanak fiai Ellák, Dengezics és Irnák, tovább a hun világ hősei.” A kellékek között feltűnt a nagyszentmiklósi kincs korsójának és táljának másolata is, a leletegyüttest ugyanis akkoriban Attila kincseként tartották számon.
A pápa és Attila találkozása
Attila és I. Nagy Szent Leó pápa találkozása már a kora középkorban legendás történetté alakult. A történet különböző változatai Európa-szerte elterjedtek és évszázadokon át újabb elemekkel gazdagodtak. A legenda legismertebb változata szerint Attila már Róma elfoglalására készült, amikor a pápa eléje járult. A tárgyalás közben Attila az égben megpillantotta Szent Pétert és Szent Pált kivont karddal, akik megfenyegették, hogy elpusztítják, ha nem engedelmeskedik Krisztus helytartójának. A hun király erre visszavonult. A történet célja nem a történeti események pontos bemutatása volt, hanem a pápaság tekintélyének hangsúlyozása. A legenda szerint ugyanis nem katonai erő, hanem a keresztény hit és az isteni akarat állította meg Attilát. A jelenet a középkor végétől kezdve az európai művészet egyik kedvelt témájává vált. Számos miniatúrán, metszeten, festményen és freskón ábrázolták, amelyek közül a legismertebb Raffaello 1514-ben készült vatikáni freskója.
A valóságban Attila 452-ben Itália ellen vezetett sikeres hadjáratot, amelynek részeként ostrommal bevette az addig még soha el nem foglalt Aquileiát is, a korabeli Itália egyik legjelentősebb központját. A hadjárat során Attila felőrölte az itáliai seregek legjavát. Ezt követően nem tűnt reálisnak legyőzni vagy gyorsan kiszorítani a hun seregeket Itáliából. A Micino folyónál lebonyolított találkozó során a hadviselő felek megállapodtak. Róma város követségének tagja volt I. Nagy Szent Leó pápa is, akinek Attilával való találkozását és szerepét az európai leírások később eltúlozták. Valószínűleg a pápa kérése, hogy Attila seregei ne pusztítsák tovább Itáliát, racionális okokból teljesült. A legvalószínűbb az, hogy Attila adófizetés fejében kegyelmezett meg az itáliaiaknak.
Paczka Ferenc: Attila halála, 1884 – a rozsnyói Bányászati Múzeum gyűjteményéből
Attila halála
Attila 453-ban bekövetkezett halála és temetése történetének legelterjedtebb változatát Iordanes történeti művéből ismerjük. Emellett azonban az Attila korabeli hagyomány később háttérbe szoruló, azonban nem kevésbé fontos ága beszél arról, hogy Attila gyilkosság áldozata lett. Miután elsiratták Attilát, Iordanes szerint a gyászolók halotti tort ültek fölötte, majd az éj leple alatt titokban eltemették.
A hármas koporsóról szóló szövegrésze megfeleltethető a hun kor és főleg az azt megelőző évszázadok sztyeppei halotti rítusainak gyakorlatával. Éppen ezért feltehetően nem is fémkoporsókról lehet szó, hanem különböző méretű és borítású – akár vékony fémlemezekkel is díszített – fa vagy textil szemfedelekről. A folyó medrébe temetés motívuma egy későbbi tévedésen alapul: Iordanes ezt a motívumot Ermanarik gót király kapcsán említette, onnan került át Attilára. Azt, hogy Attila pontosan hol halt meg és hol temették el, nem tudjuk. Sírját rengetegen keresték, különösen a 20. században Gárdonyi Géza rendkívül népszerű regénye, A láthatatlan ember (1902) leírásának köszönhetően.
Attila Ildikóval való nászát követő halála a tragikus hirtelenséggel véget érő hősökről szóló mítoszokat idézi. A történet a Nibelung-ének, illetve a 6. századi Iordanes gót történetének 1515. évi első nyomtatott kiadása révén vált ismertté, majd a 19. századtól terjedt el Európában, ám jóval ritkábban ábrázolták, mint a keresztény szentek Attilához kapcsolódó legendáit. Ezzel párhuzamosan újra és újra felbukkant Attila halálának egy másik változata is. A politikai gyilkosságokat szokványos megoldásként kezelő konstantinápolyi udvari körökből származhat az az elképzelés, hogy Attila gyilkosság áldozata lett.
Emlékezete napjainkban
Attila alakja ma is élő része az európai történeti emlékezetnek. Személyét történészek, régészek, művészettörténészek és irodalomtörténészek egyaránt kutatják. A modern történettudomány igyekszik elválasztani egymástól a történeti Attilát és a róla kialakult legendákat. A fennmaradt források alapján a hun uralkodó a késő antik világ egyik legjelentősebb politikai szereplője volt, akinek személye körül már saját korában legendák szövődtek. A művészet, az irodalom és a populáris kultúra ugyanakkor továbbra is újraértelmezi alakját. Attila egyszerre jelenik meg történelmi személyiségként, mítoszként és kulturális szimbólumként – igyekszik bemutatni a tárlat.
A közöltek csak ízelítőt nyújtanak a mintegy 400 műtárgyat felsorakoztató kiállításból.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
