Négy óránál is hosszabb ideig tartott a Tamási Áron Színház hétfő esti évadzáró beszélgetése, mely során a meghívottak felelevenítették a sepsiszentgyörgyi színjátszás történetét a kezdetektől máig, külön figyelmet szentelve az intézménynek otthont adó épületnek is, hisz újabb átépítés előtt áll a színház. Az évadzáró tehát egy hosszú színháztörténeti időszak záróeseménye is volt, melyen felhívták a figyelmet arra, hogy a további két évadban, amíg az új színházépület elkészül, ideiglenes alternatív játszóhelyeken várja közönségét a sepsiszentgyörgyi társulat.
A rendezvény moderátora a színház visszatérő dramaturgja, Dálnoky Réka volt, aki elöljáróban elmondta: 1949 óta használja a sepsiszentgyörgyi színház ezt az épületet, mely 1958-ban nyerte el azt a formáját, melyet most láthat utoljára a közönség. Ennek a pillanatnak egy kötetlen beszélgetéssel szeretnék megadni a módját, olyan emberek közreműködésével, akik jól ismerik az intézmény múltját, és igazgatni fogják annak jövőjét. Ezután a színpadon álló, meglehetősen eklektikusan összeválogatott székgyűjteményről beszélt, s kivetített előadásfotók segítségével ismertette, hogy melyik szék melyik előadás díszletében volt látható az elmúlt évtizedek során.
Ezután egyenként bemutatta a meghívottakat: Czegő Csongor volt irodalmi titkárt, József Álmos matematikatanárt és helytörténészt, Kovács István unitárius püspököt, a városi tanács volt kulturális bizottsági tagját, Nemes Levente színészt, volt színházigazgatót, Nánay István színházkritikust és színháztörténészt, Bocsárdi László rendezőt, volt színházigazgatót, Bartha József díszlettervezőt és egyetemi tanárt, valamint Szőcs Botond zongoraművészt, aki rövid zenei közjátékaival a hangulatért volt felelős.
Elsőként Czegő Csongor vázolt fel egy pillanatképet a színház húsz évvel ezelőtti helyzetéről, Bocsárdi László 2005-ös igazgatói pályázatából idézve egy részletet Nemes Levente közreműködésével. Ez a szöveg a sepsiszentgyörgyi színház ars poetikájaként is értelmezhető – összegzett a moderátor, majd a város kulturális életét meghatározó alkotói és befogadói közösségről esett szó, melynek apropóján László Károly (Puki bácsi) színművész, a társulat legidősebb tagjának videóüzenetét vetítették le. Puki bácsi 1958-ban érkezett a színházhoz, épp a mostani színházépület átadása előtt, és elmesélte, hogy egyik színészkollégájával hogyan mosták fel a nagytermet az avatóünnepségre. Az ágyhoz kötött, idős művész egy szál virágot is küldött a színház valamennyi egykori és mostani munkatársának, illetve közönségének ezzel az üzenettel: „Kedves kollégák, amíg élek, nem felejtelek el titeket. Nektek és a nézőknek is küldöm ezt a virágot, akik akkor is mellettünk álltak, amikor mélyponton voltunk.” A virág az előcsarnokban volt kiállítva az esemény alatt.
Az előcsarnokban berendezett kiállítás
A továbbiakban József Álmos képes színháztörténeti előadása következett, aki a színház épületéről, a korábbi játszóhelyekről és az alapító társulatról, gyerekkora emlékezetesebb előadásairól is mesélt, személyes élményekkel fűszerezve mondandóját. Gyermekként ugyanis az akkori színházépület közvetlen szomszédságában lakott, és fiatalkora izgalmas szereplői voltak a színészek. A színház hőskorának több fontos eseménye is szóba került ezután, a helytörténész, majd Nemes Levente is mesélt a rengeteg kiszállásról, a kedveltebb előadások hosszú sorozatairól, és az is elhangzott, hogy a negyvenes évek végén valószínűleg pártpolitikai ideológiák népszerűsítése céljából hozták létre ezt a színházat az akkor alig 20 ezer lakosú városban.
Ezután részleteket láthatott a közönség Seprődi Kiss Attila rendező a színház fennállásának 50. évfordulójára készített dokumentumfilmjéből, mely további színháztörténeti érdekességekre és a kommunizmus időszakának számos politikai, társadalmi visszaélésére világított rá, majd arról beszélgettek, hogy milyen volt a hatóságok felügyelete, a cenzúra állandó figyelme mellett színházzal foglalkozni Sepsiszentgyörgyön.
A beszélgetés következő része a rendszerváltás utáni küzdelmes időszakról szólt: a színház útkereséséről, a vezetőváltásról és a román társulattal való harcokról, mely eseményeket több szempontból is értékelték a jelenlévők. Derzsi Dezső színművész részleteket olvasott fel Jánó Mihály, a Kovászna Megyei Művelődési Felügyelőség egykori főtanácsosának naplójából, majd az 1992-ben kinevezett igazgató, Nemes Levente kommentálta az elhangzottakat és mesélt a kinevezése körüli botrányról, hisz a társulat egy része nem akarta őt igazgatónak. Arra is emlékeztetett, hogy miközben ő Bocsárdival megpróbálta megvalósítani művészszínházi törekvéseit, a közönség nagy része is elfordult a színháztól, nem volt vevő az újra.
Számos érdeklődő részvételével zajlott a beszélgetés
Kovács István püspök elmondta, számára a színház rendkívül fontos szakrális tér volt gyermekkora óta, olyannyira, hogy még a színészi pályán is gondolkodott, ezért mindig empátiával fordult a színház felé, akkor is, amikor önkormányzati képviselőként dolgozott Sepsiszentgyörgyön. Mint kifejtette, a kulturális-oktatási bizottság tagjaként a Tamási Áron Színházzal is foglalkoznia kellett, és bizony sokszor kemény vitákat folytatott azokkal, akik a város vezetőségében inkább csak anyagi nehézséget láttak az intézmény fenntartásában. Komoly harcok árán sikerült fokozatosan megnyernie embereket a színház ügyének, mely épp abban az időszakban vált Háromszék egyik meghatározó intézményévé, Sepsiszentgyörgy olyan kulturális értékévé, amire építeni lehetett. Nagy szerepük volt ebben a diákoknak, akiknek gondolkodásmódját későbbi pályájuktól függetlenül meghatározták az intézmény által hordozott kulturális értékek – tette hozzá Czegő Csongor.
Nánay István arról beszélt, hogy bár ő Budapesten él, több korszakát is alkalma volt megismeri a sepsiszentgyörgyi színháznak. A hetvenes évek közepén látta először előadásaikat Veszprémben, és akkor erős volt a társulat, Nemes Levente Dózsa című egyéni produkciója élete egyik meghatározó színházi élménye volt. A sötét nyolcvanas éveket követően az 1992-es Kollokviumon látta ismét a színház több előadását, és akkor művészi szempontból olyan mélyponton volt az intézmény, ahonnan kevés esély mutatkozott a megújulásra – jelentette ki. Mint elhangzott, Nánay az igazgatóváltás körüli nehéz időszakban és magyarországi rendezők itteni munkákkal való megbízásában is segíteni próbált, később pedig örömmel követte figyelemmel a Bocsárdi László által vezetett társulat fejlődését mindaddig, amíg – ezt több résztvevő is megerősítette – a Tamási Áron Színház Erdély legerősebb színházi műhelyévé vált.
Bocsárdi László elsősorban Nemes Levente igazgatói bátorságát méltatta, amely lehetőséget biztosított neki a kísérletezésre. „Én mentem előre, mint a buldózer, nem érdekelt, hogy van-e sikerünk, kétségbeesetten kerestem azt a színházat, amelyről úgy éreztem: ha megtalálom, megváltom vele a világot” – fogalmazott. Szerinte a színház lehetőség a tiltakozásra, lázadásra a műveletlenség, butaság, köldöknézés, elnyomott helyzet, társadalmi-szociális problémák ellen, persze csakis a művészet eszközeivel. „Én hittem abban, hogy van egy olyan színház, ami teljesen őszinte és játékos, ami a humor nemesebb változatát, a derűt keresi, nem a röhögést, és amelynek a melankólia a rokona, nem a patetikus szomorúság” – fogalmazott. A közönség csak ahhoz tud csatlakozni, ami működik, de egy fiatal, keresgélő rendező nem biztos, hogy olyan dolgokat tud létrehozni, amelyek már működnek – vallotta. Szerencséjük volt, hogy a város megtűrte ezt az útkeresést, és lassan – a Reflex fesztiváloknak is köszönhetően – olyan nyitottá és értővé vált a sepsiszentgyörgyi közönség, amilyennel csak a nagy egyetemi városokban szokott találkozni.
László Károly videóüzenetben köszöntötte a résztvevőket
Bartha József, aki negyvennégy sepsiszentgyörgyi előadás díszletét tervezte, arról beszélt, hogy rendkívül fontos lenne az épületet, színpadot használó művészek, szakemberek tapasztalatait is figyelembe venni az átépítésnél, mert a színház nem lakóház, és csakis azok a színházépületek tudnak maradéktalanul eleget tenni a színház mai technikai feltételeinek, amelyeket színházi szakemberek közreműködésével terveztek, építettek fel.
Végezetül Albu István, a színház igazgatója szólt a közönséghez, kijelentve a társulat nevében, hogy a következő időszak nehéz körülményei között ugyanazon a színvonalon, ugyanazon értékek mentén végzik tevékenységüket, ahogy az elmúlt időszakban tették, és a nézőktől is azt kérte, hogy ugyanolyan nyitottsággal álljanak a színház mellé, ahogy eddig is. „Ez a színház csakis ezzel a közönséggel jöhetett létre, és tarthat ott, ahol tart” – fogalmazott.
Az utolsó zenés mozzanat alatt az új színházépület terveit láthatták a nézők a kivetítőn, majd egy kis vendégségre került sor a színház hátsó udvarán, mely éjszakába nyúló poharazgatással, tánccal, kötetlen beszélgetésekkel zárult.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
