Domborműavatás a Poszkár-tető közelében

Az ünnepség bevezetésében Biró Erika szörcsei lelkész Pál apostolnak a galatákhoz írt leveléből idézett (Galata 5), amely felszólít arra, hogy tartsunk ki a Krisztus által szerzett szabadságban. „Szabó Ottó alkotása azt hirdeti, hogy a szabadságvágy, az elnyomás elleni lázadás lángja ilyen vagy olyan formában, de mindig ott élt a székelység lelkében” – folytatta a levél intéséhez kapcsolódva a gondolatait a lelkész asszony. Ezt követően köszönetet mondott Szabó Ottónak a dombormű megalkotásáért, Datki Sándornak a keret elkészítéséért és a lemhényi önkénteseknek a munka felállításáért.

A folytatásban Ambrus Ágnes ny. egyetemi oktató Iochom István, lapunk munkatársa kutatásaira hivatkozva röviden ismertette a köztudatba ozsdolai betyárokként bevonult antikommunista ellenálló fiatalok tragikus életét és cselekedeteit. Kiemelte: az ozsdolai Pusztai Ferencet (1928–1955) és Dézsi Dénest (1928–1954), valamint a kászonimpéri Máthé Györgyöt (1928–1955), akit mindenki Jegesként ismert, a kommunista hatalom üldözte, gyilkosokként és rablókként kezelte őket, míg az egyszerű székely emberek szemében megbecsülésnek és népszerűségnek örvendtek, akárcsak Rózsa Sándor és a többi legendás hírű betyár. „A falusi emberek a szegények pártfogóinak, a betyárbecsület és a bátorság megtestesítőinek tartották őket, akik a kommunista hatalom igazságtalanságai ellen harcoltak az ő nevükben is” – hangsúlyozta Ambrus Ágnes.

Fontos mozzanatként emelte ki életükből, hogy mindhármukat fegyveres katonai szolgálat helyett munkaszolgálatra sorozták be bosszúból, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket. Ezeket a körülményeket nem vállalták tovább, szabadságukról nem tértek vissza, hanem a szülőfalujuk körüli erdőkben húzták meg magukat, fegyvert és lőszereket szereztek, s megkezdték kilátástalan harcukat az általuk gyűlölt kommunista rendszer kiszolgálói, milicisták, párttitkárok, túlbuzgó erdészek, az államosítás és kollektivizálás hívei, valamint a Securitate besúgói ellen. Mindhárom székely fiatal élete tragédiába torkollott, mindhármukat lelőtték a milicisták: Dézsi Dénest az ozsdolai párttitkár udvarán, Pusztai Ferencet Almásréten, Máté György – Jegest pedig Kászonújfaluban. Mindhármukat a kézdivásárhelyi kórházba szállították boncolásra, majd máig ismeretlen helyre hantolták el. „Nem részesülhettek az évezredes keresztény hagyományban élő temetési szertartásban és keresztállításban, így ez az emlékjel és a mai ünnepség ezt is helyettesíti” – zárta a gondolatait a nyugalmazott egyetemi oktató.

Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy minden évben február 25-én Szabó Ottó fafaragó kezdeményezésére emlékező és engesztelő gyászmisét tartanak a székelyföldi betyárok emlékére, amelyen egyben a kommunizmus összes áldozatára is emlékeznek. Az ismertető végén Nagy Gáspár verssoraival nyomatékosította, hogy az ismeretlen sírban nyugvó áldozatokat „egyszer majd el kell temetni / és nekünk nem szabad feledni / a gyilkosokat néven nevezni”. Az avatóünnepséget Bíró Erika szavalata és Albu Erika éneke tette ünnepélyesebbé.

Záró mozzanatként Bíró Erika lelkész asszony megáldotta az emlékjelet és a résztvevőket, majd a leszármazottak koszorút helyeztek el a domborműnél. Az esemény himnuszaink eléneklésével zárult.