Ahol a medve és az ember útja találkozik

Az elismert hazai és nemzetközi díjakkal büszkélkedő fotós a tengerentúli Yellowstone Nemzeti Parktól kezdve a skóciai tájakon át a különböző európai rezervátumokig sokfelé megfordult, hogy tanulmányozza a vadvédelmet és a természetfotózás fortélyait. Igazi otthona, szellemi és fizikai bázisa azonban a háromszéki erdő, ahol olyan mélyen integrálódott a környezetbe, hogy egy-egy terepjárás alkalmával nap mint nap 10–15 medvét is lát a közvetlen közelében. Az előadás résztvevői a felszínes híreken túlmutatóan megérthették, hogy mit üzennek nekünk a fák, miként nevelik bocsaikat a végletekig védelmező anyamedvék, és miért vált a mezőgazdasági terjeszkedés miatt a kukoricás a legveszélyesebb csapdává ember és állat számára egyaránt.

Az erdő szélétől a nemzetközi porondig

„A kezdet az volt, amikor gyerekként épphogy elértem a kapukilincset, és már szaladtam is ki az erdő szélére, mert az a közeg vonzott, ott éreztem igazán otthon magam” – emlékezett vissza az előadó a gyermekkorára, felidézve a kezdeti ösztönös vonzalmat. Az utcabeli gyermekhaddal az erdő volt a legfőbb játszóterük; ha az iskolából lógtak, nem a lakott tereket választották, hanem a fák sűrűjébe menekültek, és ott követték el a leg­nagyobb csínytevéseket is.

Egyik emlékezetes téli szánkózás alkalmával egy vadászatot szerveztek, a gyermekeket értelemszerűen hazakergették, nehogy veszélyes vaddal találkozzanak. 

Kíváncsiságból maradtak, nézve, hogy a felnőttek mit csinálnak, majd pár nap múlva egy csigolyásban megpróbálták leutánozni a hajtást. A kisebbeket hajtósorba állították, a nagyobbak voltak a „vadászok”. A kisfiú Levente életében először pillantott meg egy hatalmas szarvast. „Akkora volt, mint egy ház, és a sűrű növényzet miatt először csak a hatalmas lábát láttam, ahogy elrohant mellettem, szinte megremegett a föld, majd láttam a szarvait is. Ott, abban a szent pillanatban dőlt el minden a jövőmet illetően, így kezdődött ez a történet”. 

Később a gyermeki, naiv kíváncsiságot felváltotta a tudatos, szinte tudományos alaposságú kutatás. Levente elárulta, kezdetben nem azért kereste megszállottan a medvék nyomait, mert vakmerő vagy bátor lett volna, hanem éppen ellenkezőleg: félt tőlük, és a pszichológia alaptörvényei szerint meg akarta ismerni a rettegése tárgyát, hogy legyőzhesse azt. Mivel a közvetlen családjában senki sem járt erdőre, nem volt vadász vagy erdész felmenője, külső segítségre volt szüksége. Szerencséjére a szomszédban lakott egy rendkívül szófukar, keménykötésű öreg vadőr, Béla bácsi, aki látva a fiú kitartását, idővel maga mellé vette és mentorálni kezdte.

Agancsgyűjtés. Fotó: Facebook / Péter Levente

„Nem beszélt sokat, a dicséret fogalmát nem ismerte, sosem simogatta meg a fejünket. Nála a hallgatás volt dicséret. Csak annyit mondott: megvártok egy fél órát, elindultok ezen az ösvényen, és ahol láttok egy frissen letört ágat, ott térjetek be a sűrűbe, én ott várlak titeket. Így, a saját bőrünkön, a megfigyelés útján tanultunk meg figyelni a legapróbb jelekre is” – meséli a kezdeti rideg, de hatékony iskolát.

Béla bácsitól lassan, csepegtetve, a feltett kérdések érettségéhez mérten kapta meg a tudást. Annak valódi okát például, amikor az öreg vadőr arra kérte őket, hogy a sűrűbb részeken menet közben folyamatosan és hangosan beszélgessenek, akár semmiségekről is, Levente csak évekkel később értette meg: a sűrű, átláthatatlan fiatalosokban anyamedve tanyázott a bocsaival, a folyamatos zajjal a meglepetésszerű, hirtelen találkozást és az ebből fakadó tragikus kimenetelű balesetet akarta megelőzni az öreg.

A környezet iránti tisztelet és a bizonyítási vágy 2005-ben hozta el az első digitális fényképezőgépet, amely mérföldkőnek bizonyult. Az első, konyhában büszkén mutogatott őzfotóra a felesége még gyanakvóan és nevetve kérdezett vissza: „Ez meg mi akar lenni?”, a bemozdult, életlen kép ugyanis teljesen felismerhetetlen volt.

De a hobbi nem maradt meg a családi fotóalbumok szintjén; hamarosan komoly hivatássá vált, amikor a Mikes-kastélyban beindult a szervezett turizmus. Levente autodidakta módon képezni kezdte magát, bizonyítani akart, rátalált a világhírű magyarországi természetfotós, Máté Bence lesfotós forradalmi munkásságára, akitől rengeteg technikai és etikai fogást tanult, s akivel ma már nemcsak jó barátságot ápol, de szakmai partnerként együtt is dolgozik a különböző projekteken. A hobbiból munkahely és hivatás lett – magyarázta. Érdekességképpen mondta el: a magyar természetfotósok a világ élvonalában vannak, gyakorlatilag a kínaiakkal versenyeznek, hol az első, hol a második helyet érik el a versenyeken.

A tűnés című kép mellett. Fotó: Facebook / Péter Levente

Kémiai üzenetek a fákon

Az előadás során Péter Levente számtalan olyan mélyen berögzült tévhitet oszlatott el a medvék viselkedésével kapcsolatban, amelyek a köztudatban téves félelmeket generálnak. Sokan látnak a túráik során az erdőben adott magasságban lehántott kérgű fákat vagy olyan gyantás törzseket, amelyekhez a medve láthatóan odadörgölőzött, és ezeket sokan a vad dühének vagy agresszivitásának tulajdonítják.

Mint kiderült, a fák hántása alapvető biológiai szükséglet: amikor a bocsok körülbelül másfél év után végleg elválnak az anyjuktól, önállósodniuk kell, mert az anyamedve a saját kölykeire is hajlamos vadászni. A tavaszi nedvkeringés beindulásakor a leválás első évében a fiatal medvék szó szerint lerágják, lehántják a fák puha kérgét, a szíjácsot, ami a fatest élő része, amelynek elsődleges feladata a nedvek szállítása a gyökerektől a lombokig, és mohón lenyalják az alatta lévő értékes és kalóriadús cukros nedvet. Egyetlen medve egyetlen tavaszi szezonban akár 30–40 fát is képes így megjelölni vagy megsebezni. Ha a kérget teljesen körbehámozza, a fa menthetetlenül kiszárad, de Levente rámutatott, hogy ez a folyamat is a komplex erdei biodiverzitást szolgálja: a száradó, korhadó törzsben hamarosan bogarak, lárvák ezrei telepednek meg, amiket a medve évekkel később, mint értékes fehérjeforrást, a karmaival kikapar magának. A medvék abszolút kedvence a jegenyefenyő, de a tölgyet, a vadcseresznyét és a lucfenyőt sem vetik meg a tavaszi csemegézés során. 

Csodálatos természetfotókat készít. Fotó: Péter Levente

Az is érdekes, hogy a medve sosem vakarózik a fán: a fához való intenzív dörzsölődés, amelyet a laikusok gyakran a bundában lévő élősködők miatti vakarózásnak vélnek, valójában egy szigorúan szabályozott kémiai kommunikációs csatorna és dominanciaüzenet a hímek között. A hátukon és nyakukon lévő faggyúmirigyek váladékával ott hagyják az egyedi szagmintájukat a törzsön. Sőt, két lábra állva, akár 2–2,5 méter magasságban is mélyen beleharapnak a fába, vagy szándékosan letörik a fa felső törzsét, ágait. „Ez egy egyértelmű, vizuális és szaglás útján terjedő üzenet a többi hímnek: nézd meg, én ekkora vagyok, én vagyok itt a főnök. Ha te ennél kisebb vagy, a saját érdekedben inkább kerüld el ezt a környéket” – magyarázza a szakértő. Érdekességként hozzáfűzi, hogy az igazán öreg, kapitális, domináns hímek már nem üzengetnek így; nekik már nincs szükségük a fizikai bizonyításra, a puszta jelenlétük és szaguk elég a tisztelethez. 

A két lábra állás nem a támadás előszele – magyarázta. Sokan pánikba esnek, ha a medve felemelkedik, mert azt hiszik, ez a fenyegetés jele. Valójában a medve nem azért áll két lábra, hogy nagyobbnak tűnjön vagy rátámadjon az emberre, hanem azért, mert rendkívül rosszul, életlenül lát. Ebben a felegyenesedett pozícióban próbálja fizikailag belátni a beláthatatlan terepet, és ami még fontosabb: a fejét felemelve próbálja elkapni a magasabb légrétegekben lévő szagmolekulákat, hogy a kiváló szaglása révén pontosan beazonosítsa, mi áll vele szemben.

A Szent Anna tónál szendvicset csent el a nagyvad. Fotó: Péter Levente

A kukoricás halálos csapdája

Arra a kérdésre, hogy hol a legkritikusabb és legveszélyesebb ma a medvehelyzet Székelyföldön, Levente a közhiedelemmel ellentétes, meglepő választ ad: a legnagyobb kockázatot nem a sötét, mély erdők jelentik, hanem a modern mezőgazdasági kultúrák, a falvak széléig húzódó, hatalmas kiterjedésű kukoricások, amelyekre a medvék a bőség asztalaként tekintenek.

„Az erdőben a medve otthon van, ismeri a zajokat. Ha időben észleli az embert – mert zörgetünk, beszélgetünk –, szinte kivétel nélkül azonnal elszalad, elkerüli a találkozást. De a sűrű kukoricásban, ahol a hatalmas levelek zizegnek a szélben, a háttérben traktorok morognak, a falu széle folyamatosan zsong, a medve képtelen időben meghallani az embert. A hirtelen, tíz méteren belüli találkozás pedig a vadállatból azonnali, reflexszerű védekezést és támadást vált ki. Ha kimennek a mezőre, a határba dolgozni vagy sétálni, sose menjenek egyedül, beszélgessenek hangosan, tapsoljanak, keltsenek maguk körül folyamatos alapzajt, hogy esélyt adjanak a vadnak a kitérésre” – figyelmeztetett nyomatékosan a szakember.

A statisztikák szerint agancsgyűjtéskor, gombászáskor szintén drasztikusan megugrik a balesetek száma, különösen akkor, ha a gombászok vagy kirándulók kutyát is visznek magukkal, ráadásul póráz nélkül. A szabadon kószáló kutya az ösztöneitől hajtva felkutatja és felingerli a sűrűben pihenő medvét vagy a bocsos anyát. Amikor azonban a felbőszített vad üldözőbe veszi a kutyát, az a rémülettől vezérelve egyenesen a gazdájához menekül vissza oltalomért, nyomában a dühös fenevaddal. 

Ami a nagy medvéket illeti: azokat nem lehet látni. Azok a macik, amelyek úgymond „szem előtt vannak”, azok nem ezt a kategóriát képviselik. „Ha néha találkozom egy igazán kifejlett példánnyal, még ennyi idő után is meglep a mérete” – magyarázta. Látta a Viktor nevű alfahím bukását is: a természet rendje szerint ő is elveszítette a „trónját”, a kihívói nagyon csúnyán elbántak vele a dominancia érvényesítése során. „Nekik ez a lényeg: folyamatosan versenyben vannak, ki kapja meg a nőstényt, kié a terület” – hangsúlyozta a vi­deókkal tarkított előadásán.

Arra is felhívta a figyelmet: az erdőben sétálva nem árt a fejünk fölé is nézni, mert a bocsok előszeretettel másznak fára – ezt is tanítja meg először az anyjuk, az anyamedve pedig egy biztos helyről figyeli utódait, de az is lehet, hogy épp a fa alatt van. „Ha valami veszélyt éreznek, azonnal felmásznak a fára, mert így nagyobb az esély a túlélésre” – magyarázta. Erdőben a ruházkodásra sem árt odafigyelni: az ún. füsskabátok sziszegése az állatok által kiadott hangokhoz hasonlít, amit a medvék veszélyforrásként azonosítanak.

Bocsok a fa tetején. Fotó: Péter Levente

Emma története: dráma, túlélés, összefogás a vadonban

Az előadás mélyen személyes része egy idős anyamedvéről, Emmáról szólt. Levente immár 18 éve ismeri ezt a példányt, szinte a tágabb család tagjaként tekint rá: kameráival és megfigyeléseivel végigkövette Emma lányainak, fiainak, unokáinak, sőt, ma már a negyedik generációt képviselő dédunokáinak az életét is a háromszéki erdőben. 

Tavaly nyáron azonban drámai fordulatot vettek az események: Emma egy másik, vélhetően domináns hímmel vívott brutális, területvédő harc során életveszélyesen megsérült; a hátán és a nyakán hatalmas, nyílt sebek tátongtak. Péter Levente azonnal konzultált a legnevesebb hazai állatorvosokkal és vadvédelmi szakemberekkel, de a diagnózis elkeserítő volt: az altatólövedékes kezelés és a helyszíni sebkezelés a három, alig pár hónapos, agresszíven védelmezendő kicsi bocs jelenléte miatt szinte kivitelezhetetlen, életveszélyes lett volna mind az ember, mind a család szempontjából. Nem maradt más, mint a tehetetlen, fájdalmas megfigyelés. Emma vérezve, a sebláztól legyengülve, hatalmas fizikai fájdalmak között is rendületlenül, pihenés nélkül próbálta szoptatni és védeni a bocsait, miközben a nyílt, lüktető sebeket ezrével lepték el a legyek és lárvák a fojtogató nyári hőségben. 

A medve azonban zseniális, évmilliók alatt csiszolódott túlélési ösztönökkel rendelkezik. Emma talált egy aprócska sárdagonyát, egy eldugott erdei pocsolyát, és naponta órákra belefeküdt, hogy a vastag, hűvös erdei sár elzárja a sebet a legyek és a fertőzések elől. Amikor azonban a nyár közepén beköszöntött a hatalmas aszály, ez az aprócska pocsolya teljesen kiszáradt, és Emma élete végveszélybe került, hiszen a sárkéreg nélkül a fertőzés napok alatt végzett volna vele. Levente ekkor egy elképesztő mentőakcióba kezdett: húszliteres műanyag kannákban, puszta kézzel, a meredek hegyoldalon hordott fel naponta száz liter vizet az erdő mélyére, hogy mesterségesen fenntartsa és feltöltse a medve egyetlen menedékét, a „gyógyfürdőt”.

„Vittem fel a nehéz kannákat a sűrűbe, és a medve ott várt rám, szinte másodpercre pontosan tudta, mikor érkezem. Beletöltöttem a vizet a száraz földbe, hogy fellazítsam, ő pedig a szemem láttára azonnal beleült a friss sárba. Szavak nélkül is összedolgoztunk, megértettük egymást. Napokig, hetekig hordtam a vizet a hátamon, miközben a kis bocsok is ott játszottak, úsztak mellette a sárban, és ez a természetes sárpakolás végül teljesen, heg nélkül begyógyította a halálosnak hitt sebeket. Emma és a bocsok is túlélték a kritikus időszakot” – mesélte a hihetetlen történetet. 

Ez bizony a medve barlangja. Fotó: Péter Levente

Hogyan tovább, Háromszék?

Arra a kérdésre, hogy mi a távlati célja ezzel a felhalmozott, páratlan gyakorlati tapasztalattal, Péter Levente elárulta, hogy nem elégszik meg a fotózással: jelenleg egy komoly, nemzetközi szinten is nóvumnak számító tudományos kutatási projekten dolgozik dr. Sikó-Barabási Sándorral közösen. Az erdőben elhelyezett szőrcsapdák és egyéb módszerek segítségével noninvazív genetikai mintákat, szőrt és nyálat gyűjtenek a háromszéki populációból. A céljuk az, hogy laboratóriumi úton bizonyítsák be azt a sokat vitatott biológiai feltételezést, miszerint egyazon alomból született medvebocsoknak akár két vagy három különböző apjuk is lehet (szuperfekundáció), mivel a nőstény a párzási időszakban a nagyobb genetikai diverzitás érdekében több különböző hímmel is párosodik. Emellett egy nagyszabású, átfogó természetfilm is készül, amelynek nagy része már „dobozban van”. A film mentes lesz a szenzációhajhászástól, és a medvék valódi, mindennapi küzdelmeit, családi dinamikáját mutatja be, közelebb hozva a rideg valóságot a mai elidegenedett emberekhez. 

Az előadás végén Levente lányának csodálatos, édesapja fotói és megfigyelései alapján készített finom vonalas grafikáit és rajzait is megtekinthette a közönség, amelyet az előadó útravalónak szánt végszavai kísértek. „Jártam a híres Yellowstone-ban, de fotóztam Skócia tájain is. Skóciában megdöbbentő élményben volt részem: ott a helyi rangerek már a mezei cinegét és a vörösbegyet mutogatják óriási szenzációként és nagy büszkeséggel a külföldi turistáknak, mert a nagyvadakat – a farkast, a medvét és a hiúzt – mohóságukban már évszázadokkal ezelőtt teljesen kiirtották a szigetről. Mi itt, Székelyföldön ne jussunk el idáig, ne kövessük el a Nyugat hibáit. Maximálisan értem és átérzem a gazdák, a lakosság mindennapi problémáit, és őszintén remélem, hogy a vadgazdálkodási szakemberek és a döntéshozók hamarosan találnak egy fenntartható, igazságos szabályozást. De soha ne feledjük el: a természetünk, a minket körülvevő erdő nem az ellenségünk. Nekünk van égető szükségünk rá az életben maradáshoz, és nem fordítva.”