László Zsuzsa
Igazából kicsit zavarban vagyok, hogy mivel is kezdjem. Azzal, hogy bocsánatot kérek, amiért megint személyes dolgokról, ha nem épp naponta megélt maceráimról (ja, azok is személyesek) írok?
De hiszen ezt teszem folyton, és nem először mellékelnék bocsánatkérést. Jó ideje megy ez így, és nagy változásokat nem ígérek. Na, ezért még jár egy, talán utolsó bocsánatkérés mégis. Akkor már a kezdés megvan. A további nagyon személyes újfent. (Legalább így hihető, hogy betartom a szavam.) Legutóbb arról írtam, hogy micsoda különleges új érzésekkel élek pár hete, amióta megszületett a kisunokám. Onnan folytatom, bár azt tényleg megígérem, hogy nem készülök valamiféle nagyinapló rendszeres írására. De az az igazság, hogy sok mindent helyére rakott bennem ez a kis jövevény és a vele kapcsolatosan bennem felbukkant ezmegaz. Nem titok, hogy abban a korban vagyok, amikor az ember elkezd lassan számot adni megélt éveiről. Nem mintha nem szeretnék még jó ideig megmaradni, mert úgy gondolom, érzem, hogy akad még dolgom. De azért mégis… És akárhogyan teszem-veszem magam az eddig megélt időben a fentekkel és lentekkel, az összes jóval és rosszal, igazából hálás vagyok. Sok minden belefért ezekbe az évekbe, dús életem volt. Még a rossz dolgoknak is megvolt, megvan a helye, így kerek az eddigi történet.
Ha úgy lennének leosztva a kártyák, hogy ennyi fért a partiba, akkor se panaszkodhatnék. De most egy olyan fejezet kezdődött, aminek a hatásaival nem számoltam. Amikor a gyermekeim születtek, egyik majd a másik, valami addig nem ismert érzékenységet kaptam pluszban, ami a szakmámban is talán hasznomra volt. De azt már megszoktam, életem részévé vált. Ha erősebben akarnék fogalmazni, azt is mondhatnám, hogy az a fajta érzékenység rutinná alakult. És egyszer csak vénülő fejjel mintha kaptam volna egy új esélyt egy nagyon különleges nyitásra. Mintha ez kis ember felrázott, felfrissített volna. Mintha valami furcsa tükröt tartana elém, amelyben nemcsak magamat láthatom, hanem mindazt, ami körülvesz, amiben élek, élünk. És nem mindig túl szép az, amiben mostanság élünk, valljuk be! Mégis valami megmagyarázhatatlan derűvel meresztgetem nap mint nap a szemem, mintha én is most fedezném fel a világot. Nem is értem. Pedig továbbra is megvannak a napi bosszantó macerák, igazságtalanságok, a mindenkori rosszindulat, bunkóság, és sorolhatnám napestig.
Hogy a világ mélyebb bugyraiban zajló dübörgésekről ne is beszéljünk! Próbálom megfejteni ezt a szinte gondtalan derű-érzést, miközben azért megvannak a mindennapi gondok, na nehogy már…! Lehet, hogy nem is annyira bonyolult, csak én csűröm-csavarom. Talán egyszerűen csak az történik, hogy rácsodálkozom az új életre, amibe majd annyi sok minden belefér. Bámulom a kis embert, aki majd napról napra kezdi felfedezni a világot, és mekkora csoda ez is! Talán az ő törékenysége, mégis erős életrevalósága, a tiszta lapokkal indulása, a makulátlan kíváncsisága az, ami engem is egy kicsit mássá tesz? És az egészséges zsigeri érzés, hogy mindig van folytatás, remény? Mindenesetre valami velem is történik, talán tisztulás. Nem tudom, mi ez, de hogy nem rossz, az biztos!
Illusztráció. Fotó: Pixabay.com
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
