Egy ideje itt szegényes, szedett-vedett öltözetű, többnyire roma gyerekek ácsingóznak emberi könyörületre várva.

Néhány hete — mintha a föld mélyéből — toppant elém egy amolyan 6—7 éves kislány. Nem siránkozott, nem nyújtotta a kezét kérőleg, csak rám emelte szép barna szemét, és nézett.

— No, kislány — jöttem zavarba —, mi van? — Éhes vagyok — csak ennyit mondott. Ez a két szó mellbe vágott. Tudom, mi az éhség. (A kommunisták börtöne megtapasztaltatta velem, velünk. Olyan, mintha nem lenne belsőd. Mintha a hasad laza ponyvaként tapadna hasüreged tartalmatlan mélyére. Mintha nyelni sem tudnál. Ilyenkor bármit megennél. A legehetetlenebbeket is. És persze így, alultápláltan még dolgozni is...)

— Mit szeretnél enni? — kérdeztem a belém hasító döbbenet után. Mert ha egy felnőtt éhes, még elviseljük. De egy gyermek éhezését...

— Egy kiflit, bácsi — felelte alig hallhatóan. És nézett, mintegy reményvesztetten, hiszen láttam, a piacosok rendre elkerülik ezeket a nyomorult nincsteleneket. A kislány nem a szokványos, olykor agresszív barnákhoz tartozónak látszott, és értelmes arcocskája is volt.

— Hogy hívnak? — kérdeztem, miközben a kiflirevalót kivettem a tárcámból. — Brigitta — felelte, és már szaladt is az üzlet irányába.

Azóta minden vasárnap egy zacskónyi gyümölcsöt, édességet, kiflit viszek magammal. Ragyogó arccal fut felém a kuka mellől, ahol utóbb szülei melegednek meggyújtott papírok mellett.

…Mi, kényes lelkiismeretű emberek így véljük megváltani a nyomorba süllyedt emberiséget. Nézzünk magunkba, és szégyenkezzünk olcsón megváltott lelkiismeretünkért!