Fent a román, lent a magyar

Ha külföldről érkező látogatónak kellene elmagyarázni, miért is áll neki a karbantartók, szerelők hada, hogy városszerte lecserélje a szemmel láthatóan jó állapotban lévő, esztétikai szempontból is elfogadható utcanévtáblákat, mit vétettek a második világháborúban elhurcolt zsidó lakosok emlékére elhelyezett botlatókövek, akkor bizony elég sok időt kellene szánni a magyarázatra. Először is ki kellene fejteni, hogy egyébként a kétnyelvű feliratok a helyi közösségben szinte senkit sem zavarnak – ennek ellenére mégis bírósági ügy lett azokból. Fontos azt nyomatékosítani: nem az itt élő román közösség legitim képviselői emeltek szót a feliratok sorrendje ellen, hanem egy szolgálatos feljelentő – és a mögötte álló államhatalmi erőközpontok –, aki nem mellesleg épp abból épített politikai karriert magának, hogy állandóan azt lesi, hol lehetne elhinteni a gyűlölet szikráját, hogyan lehetne etnikai konfliktust szítani, és miként lehet ebből politikai tőkét kovácsolni. Megélhetési provokátorból lett megélhetési politikus – külföldről jött látogatónk vélhetően ezeket a fogalmakat is zavarodottan fogadná, visszakérdezne, akadékoskodna: tényleg építheti valaki arra politikusi pályáját, hogy úton-útfélen gerjeszti a feszültséget, tényleg terem babér annak, aki mindig csak rombol, soha nem épít?

Vendégünk, bár természetéből adódóan udvarias, vélhetően nehezen tartaná vissza a nevetését, amikor a probléma tárgyával találkozna. Hogy tudniillik abból lesz bírósági eljárás, hogy a kétnyelvű táblán a feliratok egymás mellett vannak, nem egymás alatt. Egészen pontosan abból, hogy a magyar a román mellett szerepel, nem pedig alatta. Ahol a helye lenne. A feliratnak – a komplett magyar nyelvnek, és persze a polgárnak, akinek ez az anyanyelve.

Minden bizonnyal csodálkozna a honi igazságszolgáltatás működését nem ismerő, külföldről érkezett látogató a bírósági ítéleten is. Hogy tehát egy magát jogállamnak nevező országban a bíróság képes olyan ítéletet hozni, amelyben de facto az egyik nyelvet, az ország, az egységes nemzetállamnak nevezett Románia hivatalos nyelvét, a románt magasabb rendűnek ítéli meg a másiknál, a magyarnál, jóllehet a törvény előtt elvileg etnikumtól függetlenül minden állampolgár egyenlő anyanyelvtől, etnikumtól, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Elképedve hallaná, hogy ez az ügy nem valami kivételes, egyedi eset, hiszen hasonló perek tucatjai folytak és folynak a hazai bíróságokon magyar többségű önkormányzatok sokasága ellen. Hitetlenkedve fogadná, hogy a romániai igazságszolgáltatási rendszer a román mélyállam nacionalista, homogenizáló, magyarellenes szárnyának kiszolgálója, mely burkoltan, de annál hatékonyabban korlátozza az itt élő magyar közösség jogait, nyelvét, szimbólumait, és hozzájárul közösségi vagyonának elkobzásához, elsorvasztásához, elrablásához.

Hümmögne – talán épp a kommunizmus múzeuma felé vezető úton –, hogy hát ezek szerint a nacionálkommunista rezsim Romániában Ceaușescuval nem ért véget, hanem csak köntöst cserélt. 

Fotó: Sepsiszentgyörgy Önkormányzata