A marosvásárhelyi magyar orvosi oktatás ügye az idei Tusványoson is napirendre került. Mit kellene tenni, egyáltalán lehet-e tenni annak érdekében, hogy ne csak túléljen, hanem élni tudjon az erdélyi magyar felsőoktatás egyik legfontosabb bástyája? Amennyiben a törvényi keret adott ahhoz, hogy önálló magyar fő tanszék jöjjön létre, miért nem történik meg? Meddig mehet el az egyetem vezetése – mely az intézményi autonómiára hivatkozva évek óta nem hajlandó eleget tenni kötelezettségeinek –, hogy azt gátolja? Ezekről a kérdésekről is megosztotta véleményét Brassai Attila farmakológus professzor, Vass Levente RMDSZ-es parlamenti képviselő és Hegyi Péter professzor, a Semmelweis Egyetem Transzlációs Medicina Központjának igazgatója a Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Szövetség elnökének moderálásával zajló beszélgetésen.
A legderűlátóbb az anyaországi szakember volt: a marosvásárhelyiekkel évek óta folytatott együttműködési tapasztalata azt mondatja vele, lépésenként, a kölcsönösség jegyében érhetők el eredmények. A hangvétel visszafogottan bizakodó volt, de a beszélgetésből az is kiderült: az elmúlt harminchat évben érdemben alig változott az a helyzet, amely miatt annak idején a marosvásárhelyi magyar diákok ülősztrájkba kezdtek.
Évtizedek óta tartó küzdelem
A beszélgetés felvezetéseként Zakariás Zoltán a nyolcvanas évekig nyúlt vissza, és saját korosztályának példáján át idézte fel, hogy a kommunista rendszer miként építette le tudatosan a marosvásárhelyi magyar orvosi oktatást. Amikor 1986-ban az egyetemet kezdte, az előttük járó évfolyamon még 54-en voltak, ők már csak harmincheten, a következőn huszonheten, és 1989-ben csak tizenhat magyar diákot vettek fel. A gyógyszerészeti kar is a megszűnés felé tartott, alig egy év hiányzott, hogy teljesen felszámolják azt. Az újonnan megalakult diákszövetség segítségével indították el azt a küzdelmet, amelyben megfogalmazták, mit szeretnének elérni az egyetemen belül – elsőként, hogy ismét egyensúlyba kerüljön a magyar diákok és oktatók mesterségesen lecsökkentett száma –, és hogy az egyensúlyt hosszú távon is megőrizhessék. Hitték, demokratikus keretek között és békésen megoldást lehet találni. Tárgyaltak az egyetem vezetőségével, majd az eredménytelenség miatt képviselőik Bukarestbe mentek, ahol a minisztériumban keresték a gyógyírt: ott a kormány felsőbb szintjéig is eljutottak, segítséget azonban senki nem adott.
„Amikor sehol nem jutottunk semmire, meghirdettük az ülősztrájkot, és 1990. március 7. és március 19. között gyakorlatilag szünetelt a magyar oktatás. Az oktatók is mellénk álltak, és az egyetem lépcsőin, folyosóin ülősztrájkot folytattunk, közben megpróbáltuk felhívni az akkori kommunikációs körülmények között az ország és a világ figyelmét arra, hogy milyen probléma van. Sajnos a vásárhelyi események március 19–20-án elsöpörték ezt mint »kevésbé fontos kérdést«, és utána, mert nem volt más lehetőségünk, beálltunk abba a státuszba, amelyben voltunk azelőtt.”
A közel negyven éve történtek összegzését követően Zakariás Zoltán beszélgetésindítóként provokatív kijelentést tett: azon jogkövetelések terén, melyek teljesítéséért ’90-ben ülősztrájkot tartottak, harminchat év múltán sem állt be érdemi változás.
A vegetálás szintjén vagyunk
Brassai Attila „diagnózisa” szerint a magyar tagozat „a vegetálás szintjén”, azaz „gyenge, alacsony szintű, de még víz feletti állapotban van”. Annak köszönhetően, hogy az utóbbi időben „nem tomboltak az ellentétek”, valamint olyan jelentéktelenek lettek, hogy már nem igazán foglalkoznak a magyar tagozat specifikus problémáival, apróbb eredményeket el is tudnak érni. Néha sikerül, hogy valamelyik tanszékre magyar oktató kerüljön, de alapvetően a helyzet nem változik.
Pénz van (az utóbbi években két postapalotát és egy bevásárlóközpontot is vásárolt az egyetem), de a fejlődés nem tetten érhető: az egyetem nincs a világ legjobb ezer orvosképzője között (a fővárosi Carol Davila is a nyolcszázadik helynél rosszabb helyet foglal el, miközben a pesti Semmelweis a rangsor 186. helyén áll).
A törvény megvan, csak nem alkalmazzák
Zakariás Attila úgy fogalmazott, „sunyi vagy cseles” az a mód, ahogy a gyakorlati oktatást megszervezik: az előadások mellett a klinikai, illetve preklinikai gyakorlatok magyar nyelven folynak, viszont a gyakorlatok román nyelven, és álláshirdetéskor nem lehet objektív módon kritériumként megszabni a magyar nyelv ismeretét. „Ha viszont nem lehet a magyar tagozatra gyakornokokat, tanársegédi állásra fiatal oktatókat felvenni, azaz nincsen alsóbb szinten magyar oktató, akkor miből lesz az adjunktus, miből lesz az előadótanár, illetve a professzor?” – kérdezte.
Vass Levente képviselő elégedettségét fejezte ki, hogy továbbra is érvényben van az a 2011-es törvénymódosítás, amelyet az RMDSZ szorgalmazott, azaz magyar fő tanszék kell hogy alakuljon dékánnal, dékánhelyettessel, teljes tanári karral és teljes szervezési joggal rendelkezhet – kár, hogy nem alkalmazzák.
Vass Levente jó hírnek mondta, hogy a magyar tanári kar tizenöt éves harca után nem elkeseredést érez, hanem úgy véli, elérték azt a „bölcsességi szintet”, hogy kompromisszumkészek legyenek. Rossz hír viszont, hogy bár a magyar kar tudományos munkásságát támogatta a nemzetpolitikai államtitkárság, néhány év alatt mintha „kifáradt volna az arzenál”. „Egyetemet úgy létrehozni és fenntartani – ezt volt tanársegédként is mondom –, hogy nincs tudományos munka, nem lehet” – jelentette ki.
Kilépni nem szabad
Zakariás Zoltán nyíltan felvetette a régóta informálisan emlegetett alternatívát: érdemes-e a jelenlegi, sokszor kilátástalannak tűnő küzdelmet a MOGYE keretein belül folytatni, vagy inkább a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében önálló, teljes egészében magyar adminisztrációjú orvosi kart kell létrehozni?
A válaszadók egyöntetűen a bennmaradás mellett érveltek, ám eltérő hangsúlyokkal. Hegyi Péter szerint Marosvásárhely fejlődése attól függ, hogy a magyar és a román közösség együttműködik-e: ha elindul a szegregációs folyamat, az mindkét tagozat számára hátrányos lenne. Azt javasolta, hogy apró, konkrét együttműködési pontok mentén érdemes elindulni, és ezekre építve fokozatosan bővíteni a közös nevezőt.
Vass Levente hasonlóan fogalmazott, mondván: az elmúlt évtizedek küzdelme nem a különválásról, hanem az egységes, intézményen belüli érvényesülésről szólt. Brassai Attila is a jelenlegi struktúra megtartása mellett érvelt, ugyanakkor hangsúlyozta: bármi legyen is a hosszú távú megoldás, sürgősen változtatni kellene az oktatói utánpótlás jelenlegi, kiszámíthatatlan rendszerén – ez ugyanis véleménye szerint önmagában is akadálya lehet bármilyen jövőbeli struktúraváltásnak.
Fontos a kapcsolatok ápolása
Hegyi Péter, a Semmelweis Egyetem Transzlációs Medicina Központjának igazgatója a tudásátadás és az életpályamodell fontosságát emelte ki. A marosvásárhelyi diákok túlnyomó többsége – becslése szerint mintegy 80 százaléka – már az egyetem alatt eldönti, hogy a diplomaszerzés után helyben szeretne elhelyezkedni, és a lojalitás jegyében nem vállal külföldi továbbképzést. Ez viszont hosszú távon gátolja a fejlődést, hiszen az egyetem és a régió akkor profitálhatna igazán a magyarországi és nemzetközi kapcsolatokból, ha a fiatalok posztgraduális képzésre mennének külföldre – majd onnan tudást és tapasztalatot hoznának vissza Marosvásárhelyre. Ő is így tett annak idején: Newcastle-be ment ösztöndíjjal, majd az ott megszerzett tudást és pályázati forrásokat hazavitte Szegedre.
A magyarországi támogatásoknak nem szabadna jellemzően pénzügyi formában megmutatkozniuk – fontosabbak lennének a kollaboratív, közös doktori programok és az álláshelyek finanszírozása. Ezzel a felvetéssel Brassai Attila is egyetértett, mondván, a legcélravezetőbb megoldás az lenne, ha Magyarország kifejezetten oktatói álláshelyeket finanszírozna a marosvásárhelyi egyetemen.
Mit tehet a szakma, mit a politika?
A résztvevők megpróbáltak választ adni arra is, kinek mi a teendője a dolgok rendezése érdekében. Brassai Attila úgy vélte, a tanári kar feladata, hogy tehetséges fiatalokat győzzön meg arról: érdemes Marosvásárhelyen maradni és oktatói pályára lépni. Vass Levente a politikum szerepét hangsúlyozta: szerinte az RMDSZ-nek azért kell tennie, hogy a marosvásárhelyi katolikus iskola megteremtéséhez hasonlóan hosszú távú, türelmes stratégiával, szövetségesek gyűjtésével haladjon előre. Emlékeztetett, hogy Marosvásárhely egyetemi hagyományai évszázados múltra tekintenek vissza, és szerinte immár tizenöt év után a román egyetemi vezetésnek is nagyvonalúbbnak kellene lennie: a diáklétszámban mindössze tizennyolc százalékos arányt képviselő magyar tagozat számára szabad utat kellene engednie a törvény betűjének megfelelően. Zakariás Zoltán kritikusan jegyezte meg: úgy érzi, a MOGYE ügye nem foglal el kellő helyet a közbeszédben, és ez önmagában is hozzájárul ahhoz, hogy nincs érdemi elmozdulás. Szerinte az első lépés az volna, hogy a kérdés rendszeresebben visszatérjen az erdélyi magyar nyilvánosságba, ne csak évente egyszer, egy tusnádfürdői panelbeszélgetés erejéig.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
