Szétszórtan, mégis egykéntKihívásokkal teli magyarnak lenni

Kárpátalja: fogyóban

Brenzovics László, „az egyértelműen legnehezebb helyzetben lévő magyar nemzetrész” érdekszövetségének, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke szomorú képet festett a háború sújtotta vidékről. Hogy mikor lesz a harcoknak vége? Senki sem tudja, mert a mély ellentétek és egzisztenciális félelmek miatt senki sem akarja megtalálni „azt a közös minimumot, ami elvezethetne a békéhez”.

Ukrajna legnyugatibb megyéit, azaz Kárpátalját egyelőre kevésbé érintette a háború (a hegyeken inneni területet mindössze két légicsapás érte), a becslések szerint mégis elköltözött 350 ezer ember (ennek megközelítőleg fele magyar), helyettük 170–300 ezer Kelet-Ukrajnából érkező menekült költözött be Ungvárra, Munkácsra, majd Beregszászba, Husztra és Nagyszőllősre. Ungvár lakossága az elmúlt időszakban kétszeresére nőtt.

A magyarországi választáson az ukrán kormányzat a Tiszának drukkolt, de végül Magyar Péterék győzelme nem azt hozta, amit vártak volna, azazhogy Ukrajna EU-s integrációja zöld jelzést kapjon, és megkezdjék a különböző csatlakozási fejezetek megnyitását. Hogy az új miniszterelnök „a magyar jogoknak a visszaadásához kötötte ezt a kérdést, rendkívül meglepte az ukrán kormányzatot” – mondotta.

Az idő sürgetése miatt aláírásra került egy tizenegy pontból álló jegyzék, amelyet az ukrán kormányzat még elküldött az Európai Uniónak, hogy ezeket a kötelezettségeket vállalja. Ezek betartatása nem lesz könnyű, mert Ukrajna állampolitikája teret nyit a nacionalista reto­rikának, és akadnak olyan erők, amelyek nem kívánják a kisebbségi jogok megadását. Azonban akarják az uniós csatlakozást, „és emiatt itt nyílik tér arra”, hogy ezeket a jogokat visszaadják a tárgyalások folyamán – jelentette ki Brenzovics László.

„Minden nehézség ellenére a kárpátaljai magyarságnak sikerült fenntartania legalapvetőbb intézményrendszerét, máig egyetlen magyar iskolát és egyetlen magyar osztályt sem kellett megszüntetni. Működik a főiskola, működik a színház, megjelennek az újságjaink, működnek az egyházak és az egyházi intézmények, és hát működnek a szervezeteink is. (…) Nagyon sokat kell harcolnunk az iskolákért, hiszen a gyerekek száma csökken, és az önkormányzatok, illetve a központi hatalom újra és újra megpróbál bezárni egy-egy iskolát. A lakosság és a különböző társadalmi szervezetek nagyon keményen kiállnak az iskolák mellett, és eddig még sikerült elérnünk azt, hogy ne kelljen bezárni egyet se” – fogalmazott. 

A kárpátaljai magyar intézményrendszer függ az ukrán állampolitikától és a magyarországi támogatásoktól is, ezen szolidaritás nélkül jelentős hátrányban lennének, de lényeges a helyi közösség akarata is. Az ukrán kormány sokszor kiszámíthatatlanul viszonyul a magyarsághoz, a magyarországi támogatás a kormányváltás után nem érkezett meg (általában tavasszal utalnak), tartalékaik pedig nincsenek, lényeges tehát, hogy a kormányzati politikában megmaradjon a támogató folyamatosság. Anélkül egyetem és egyetemek magyar kara vesztődne el, hiszen kizárólag pályázatokból nem tudnának megélni. 

Fico nem a magyarok barátja

Gubík László, a Magyar Szövetség elnöke „a számarányát tekintve legnagyobb, parlamenti képviseletét tekintve pedig a legkisebb nemzetrész”, a szlovákiai magyarság nevében szólalt fel, mondván: „a történelmi haza egykori fővárosában, Pozsonyban ma olyan szintű, méretű és erősségű a magyar érdekképviselet, mint a stockholmi parlamentben”. Ezen az áldatlan állapoton szeretnének változtatni a következő parlamenti választásokon. Az, hogy 2020 óta hiányzik a közösségi érdekképviselet a pozsonyi parlamentből, összefogásra késztette a felvidéki magyar közösséget. A parlamentbe kerülés mércéjét meg kell ugrani. Arra ő nemcsak politikai feladatként tekint, hanem társadalmi és közösségi feladatként is, mert „a politikai súlyunk, erőnk visszaállítása nem tud társadalmi vagy közösségi talpra állítás nélkül megvalósulni”.

A Magyar Szövetség Edvard Beneš, a felvidéki magyarság kollektív bűnösségének kimondását szentesítő tizenhárom elnöki rendeletére tizenhárom ponttal válaszolt és fogalmazta meg kollektív jövőképét. Küzdelmük nem lesz egyszerű, mert bár meglehet, hogy Robert Fico az európai csatatéren Orbán Viktor legszorosabb szövetségese volt az elmúlt években, de az is nyilvánvaló, hogy a felvidéki magyarságnak nem partnere az általa vezetett kormányzat, elég a szigorodó nyelvtörvényre vagy arra a törvényre vetni egy pillantást, amelyik börtönnel sújtja azokat, akik vitatni merik a Beneš-dekrétumok jogszerűségét.

Lényeges az etnikai alapú politizálás

Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, az RMDSZ stratégiai igazgatója szerint a 2024-es önkormányzati és parlamenti választásokon az RMDSZ „nagyon erős felhatalmazást kapott” az erdélyi magyarok részéről. A negyvenegy megyei önkormányzatból négyet vezetnek (ez területileg körülbelül akkora, mint Szlovénia), az erdélyi magyarok több mint kétharmada olyan településen él, ahol magyar a polgármester. A kormányzati pozíció azért „rendkívül fontos”, mert abból meg tudják akadályozni azt a közigazgatási átszervezést, amely negatívan érintené közösségünket.

A legutóbbi parlamenti választásokon a szélsőséges erők harmincöt százalékot nyertek, ha most újból voksolás lenne, valószínűleg még többet szereznének és a legerősebb politikai erőt adnák, ezért „rendkívül fontos, hogy megakadályozzuk az előrehozott választásokat” – jelentette ki.

Költségvetési válságban van az ország, ami miatt nagyon sok népszerűtlen döntést kellett meghoznia a kormánynak, ez az RMDSZ-t is „meggyötörte, megviselte”. Eseménybefolyásoló erejük kicsi: ha több adatik, egészen biztosan más lett volna az intézkedések sorrendje. A népszerűtlen döntések előtt minden bizonnyal „sokkal észszerűbbek” születtek volna. „Várjuk azt, hogy legyen vége ennek a politikai válságnak. Fontos, hogy az országnak legyen működő kormánya, és legalább ilyen fontos az is, hogy ne legyenek előrehozott választások, hiszen az semmit nem oldana meg.”

Hogy az áprilisi magyarországi választásokon a határon túli magyarok másképp szavaztak, mint az anyaországiak, az azért van, mert az Orbán-kormány nemzetpolitikáját értékelték, míg a magyarországi magyarok valószínűleg a kormány gazdasági, egészségügyi politikáját tartották szem előtt. Pozitívumként értékelte, hogy az országgyűlésben „csak és kizárólag olyan pártok ülnek, amelyek ugyanazt mondják: hogy prioritást élvez a határon túli magyarok támogatása”. Fontos viszont, hogy a nemzetpolitikát kiemeljék a magyarországi pártpolitikai vitákból: „minden magyarországi politikai párt ismerje el, mondja ki azt, hogy az etnikai alapú politizálásnak nincs alternatívája a határon túli területeken”.

Zakariás Zoltán, Erdélyi Magyar Szövetség elnöke borúlátó hangot megütve kezdte beszédét: az elmúlt egy évben az erdélyi magyar közösség „helyzetében és lelkiállapotában” kedvező változás nem történt. Romlott a gazdasági helyzet, nőtt a bizonytalanság, a jövőbe vetett hit viszont gyengült, ezek mind a hosszú távú megmaradásunkat veszélyeztetik. Az elmúlt évek kormányainak felelőtlen politikája miatt a költségvetési gondok „rászakadtak” a társadalomra, azok szükséges korrekciója pedig érzékenyen érintett mindenkit. Ez a gyengeség megmutatta azt is, milyen szükség van az önrendelkezésre ahhoz, hogy egy olyan centralizált államban, mint amilyen Románia, némileg elkerülhető legyen a válság – kár, hogy jelen pillanatban nincs az a politikai elit, amellyel erről beszélni, tárgyalni lehet. „Mégis, a mi politikai közösségünk úgy gondolja, hogy az önrendelkezés ügyét melegen kell tartani, folyamatosan meg kell próbálni az arról való párbeszédet elindítani.” Ezért döntött úgy az EMSZ országos választmánya tavaly ősszel, hogy hatodszor is kezdeményezi a székelyföldi autonómia stratégiai törvénytervezetének parlamentben való benyújtását.

Zakariás Zoltán fontosnak mondta, hogy az erdélyi magyar közösség számára adva legyen a politikai pluralizmus: ahol egymillió ember él, ott a sokszínűségnek politikai szinten is meg kell jelennie. Ekkora közösségben nincs, ahogy mindenki egyetértsen az aktuális vezetéssel (legyen az helyi, megyei vagy országos szintű). „Ha nincs magyar alternatíva, román pártra fog szavazni, vagy legfeljebb nem megy el a választásra” – jelentette ki.

Eredmények vannak

Jankovics Robert, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közösségének elnöke úgy fogalmazott: bár a magyar közösség létszámban kicsi, de „erőben nagy”. Mindössze egy képviselőjük van a horvát parlamentben, de annak jelentősége a nagyon megosztott döntéshozatalban rendkívüli, hiszen a 2024-es parlamenti választáson a kormányzó jobbközép és az ellenzék nagyjából fele-fele arányban szerezett mandátumot, így a kisebbségek jelentik a mérleg nyelvét. Az utóbbi hat évben 204 olyan törvény született, amelyet mindössze egy szavazatnyi többséggel (!) fogadtak el. Sem miniszteri, sem miniszterelnök-helyettesi tisztséget nem vállaltak, de két olyan államtitkári széket kértek és kaptak (egy, a kisebbségi oktatást, illetve egy, a nemzeti kisebbségek kulturális autonómiáját felügyelő pozíciót), ami számukra nagyon fontos. Azok által gyorsított ütemben tudtak olyan eredményeket elérni, amelyeket az utóbbi évtizedekben nem sikerült megvalósítani.

Orbán Dusán azt a külhoni régiót képviselte a beszélgetésen, ahol a legalacsonyabb a magyarok száma: a jelentős asszimilációnak kitett Muravidéket. Hogy miért adják fel önazonosságukat? „Mert ha az embernek nagyon jól megy sorsa, el szokta felejteni a gyökereit” – mondotta. Az idei önkormányzati választásoknak jelentősége lesz, mert volt rá példa – remélhetőleg mások nem követik azt –, hogy egy polgármester és az általa vezetett önkormányzat miatt az alkotmánybírósághoz kellett fordulniuk.

Pásztor Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke szerint nem volt egyszerű az elmúlt 106 év, de a közösség túlélt, az elszakított területek érdekvédelmi szervezeteire nyolcszázezren szavaztak. Ez a bő évszázad különösen nehéz volt a vajdasági magyarok számára: legyen szó Jugoszláv Királyságról vagy Tito rendszeréről, asszimilálni kívánta őket a jugoszláv egységet megteremteni kívánó rezsim. Szükség volt az erős identitásra és az inkább többé, mint kevésbé felmutatott egységre, ami által közösséget tudtak építeni. Próbálták megértetni a hatalommal azt is: az, hogy a vajdasági magyarság a saját ügyeivel foglalkozik, nem szegregációt és bezárkózottságot jelent, hanem azt, hogy saját utat építenek és ahhoz ragaszkodnak. A partnerkeresés sikeres volt, manapság már nem történnek magyarverések, a szerb–magyar együttműködés „történelmi csúcson” van. A nagy fájdalmuk az, hogy még így is jelentős a kivándorlás.

Magyarként Nyugaton

Bihari Szabolcs Zoltán, a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének elnöke a nyugat-európai magyar diaszpóra helyzetét ismertette. Mint mondotta, ők civil szervezeteket tömörítenek, pártpolitikailag senki iránt nincsenek elkötelezve (nem is tudnának, mert a nonprofit szervezeteket arra kötelezik, hogy pártsemlegesek legyenek), éppen ezért sajnálják, hogy a Tisza nem fogadta el a meghívást, „hiszen találkozni és ügyeinket megtárgyalni nagyszerű alkalom lett volna”. 

Emlékeztette a közönséget: októberben kerül sor az 1956-os forradalom 70. évfordulójára. Köszönetet mondott az országot akkor elhagyóknak, hogy oly sok éven át készek voltak a magyarság érdekében cselekedni. A huszonöt éve alakult, jelenleg húsz országos szervezettel rendelkező szövetségnek is ez a célja, „rendkívül egyszerű, de sokatmondó”: a magyarság közösségi életét megszervezni és programmal biztosítani a nemzeti öntudat megmaradását, hétvégi iskolák és cserkészet segítségével nevelni a következő nemzedéket. Lobbitevékenységgel akkor próbálnak fellépni, ha úgy látják, jogtalan sérelmek érik valahol a határon túli magyarságot. Így tettek, amikor a szlovákiai anyanyelvi törvény ellen tiltakoztak, vagy amikor tizenhárom éve Ukrajnában nyirbálták meg a magyarság jogait.

Kisebbségpolitika vakrepülésben

Bárdi Nándor kisebbségkutatói szemszögből közelített a témához, ezért – mint mondotta – ki kell lépnie „a nemzetpolitikai szótárból”, és a magyar nemzetépítés és a társadalomtörténet felől próbál a témára rápillantani.

Mint mondotta, a kisebbségi magyar közösségeket ma kettősség jellemzi: évszázados történetük során soha nem volt ilyen gazdag intézményhálózatuk, nem voltak ilyen széles oktatási és nyelvhasználati jogaik, de ez nem azt jelenti, hogy helyzetük megoldott. A sajátos önkormányzattal és mérlegnyelve-szereppel rendelkező szlovéniai és horvátországi magyarság lényegében etnoregionális közösséggé vált, a házasságok zöme nemzetileg vegyes. Kárpátalján és Délvidéken lényegében exodus van, a szlovákiai magyarok, akiknek közel tizennégy éven át kormányzati szerepük is volt, 2020 óta nem rendelkeznek parlamenti képviselettel, „és most a megyei választásokon is igazából a szétfejlődés felé tartanak”. Az RMDSZ 17+4 éven át volt kormánypárt. „Lényegében azt lehet mondani, hogy ma a román belpolitikai válságnak a biztos bástyája, az euroatlanti erőknek, hogy úgy mondjam, a sarokköve. Ugyanakkor azt kell elmondani, hogy az utóbbi tizennégy évben a Fidesz politikai közösségéhez kapcsolódott, és az ő politikai, kormányzati és identitáspolitikai mintáit követi.”

A diaszpórában 700–800 ezer magyar él Nyugat-Európában. Ennek szükségleteit a hagyományos diaszpórastruktúra és -politika nem tudja kielégíteni. „Azt gondolom, hogy az utóbbi két évnek a kisebbségpolitikai kritikai irodalmát összefoglalva azt mondhatjuk: lényegében a kisebbségpolitika vakrepülésben van, a kisebbségi magyar társadalmi intézményrendszer pedig lényegében túlélésre rendezkedett be” – fogalmazott a történész.

Az anyaország szava

Semjén Zsolt KDNP-elnök az Orbán-kormány nemzetpolitikájáról szólva úgy fogalmazott, a kezdetektől úgy épített, hogy „visszacsinálhatatlan” legyen. Nem lehet elvenni visszamenőlegesen a magyarságát, a magyartudását, a magyar intézményrendszerhez való kötődését annak a 230 ezer külhoni gyereknek, akik magyar iskolában tanulnak és évi százezer forint támogatást kapnak. Hasonlóképp nem lehet, nincs az a hatalom, amelyik elvehetné 1,2 millió embertől az állampolgárságot sem. „Kormányok jönnek-mennek, de van olyan dolog, ami visszacsinálhatatlan. Itt van, és fundamentum. Lehet csesztetni innen, lehet ostromolni honnan, de ezek a fundamentumok állnak és elvehetetlenek. Ezt az alapoktól kezdve építettük fel. Ezért volt kulcsfontosságú, amikor az alkotmányban kimondtuk azt, hogy a magyar állam nemcsak felelősséget érez a külhoni magyarságért, hanem felelősséget visel.” Programjaikkal és a támogatásaikkal elértek minden Kárpát-medencei magyar közösséget és települést, megvalósítottak tízezer nagyberuházást, 6500 intézmény és szervezet működését segítették, hétszáz óvodát tataroztak és százötven vadonatújat építettek. A Répás Zsuzsával kigondolt Határtalanul program által hatszázezer gyerek jutott el iskolai intézményes formában Magyarországról külhoni környezetbe. „Ki tudja visszacsinálni azt a millió személyes kapcsolatot, barátságot, szerelmet, családok közötti kapcsolatot, amit hatszázezer gyereknek a külhoni látogatása és tanulmányútja, tanulmányi kirándulása jelent?”

Semjén Zsolt „Tusványosról is üzente” a jelenlegi kormánynak, hogy „vannak olyan kérdések” – egyházpolitika, határon túli magyarok, illetve intézményrendszerük támogatása –, amelyekben valóban konszenzus kellene, hogy aki magyar szeretne maradni, az megmaradhasson magyarnak.

A Fidesz nevében felszólaló Németh Zsolt köszönetet mondott az őket az áprilisi választásokon támogatóknak, majd arra kérte a Tiszát, cselekedjen úgy, hogy nem zárja ki önmagát a nemzeti ügyekből, mint tette egykor a baloldal, mely Orbán Viktor szavai szerint „rendszeresen ráront a nemzetre”. „Nagyon kíváncsiak” a Tisza nemzetpolitikai stratégiájára, de nem türelmetlenek, és bízik az eszmecserében. Hasonlóképpen fontosnak tartja, hogy az új kormány is fogadja el az Antall-elvet, mely szerint a határon túli magyarokat érintő döntéseknek mindig egyezniük kell a határon túli magyarok álláspontjával.