Pusztai Ferencre emlékeztek Almásréten

Pusztai Ferenc társa, a kászoni Máthé György (Jeges) szerencsésebb volt, neki ekkor még sikerült elmenekülnie. Az almási néptanács anyakönyvébe 1955. augusztus 13-án jegyezték be Pusztai halálát: 10-én 21 órakor Almásréten hunyt el lövés által. 

A vadaspark bejárata közelében 2013. október 30. óta kopjafa is őrzi Pusztai Ferenc emlékét, melyet Szabó Ottó készített. Az előző megemlékezéshez képest ezúttal több mint harmincan voltak jelen, és első alkalommal vettek részt az eseményen a Kászonokból is olyanok, akiknek hozzátartozói börtönbüntetésre voltak ítélve azért, mert segítették Jegest. Jelen volt a kászonaltízi származású Váncsa Zoltán (Betyár) is, akit Jegeshez rokoni szálak fűznek. 

Az emlékjel előtt Ambrus Ágnes nyugalmazott egyetemi oktató idézte fel az ozsdolai antikommunista lázadók sorsát, kiemelve, hogy a mai napig nem lehet tudni, hová hantolták el titokban az ozsdolai Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes, valamint a kászoni Máthé György (Jeges) holttestét. „Közülünk sokan állandó résztvevői vagyunk a megemlékezéseknek – hangsúlyozta Ambrus Ágnes –, és most már sokat tudunk az »ozsdolai betyárok« összefoglaló néven emlegetett fiatalokról, akiket joggal illetünk az antikommunista hősök névvel.” Mint fogalmazott, megemlékezéseiknek új szakasza kell hogy elkezdődjék, „amikor mi is megküzdünk azokkal, akik igyekeznek bűnözőkként beállítani őket, még akkor is, ha az egyház képviselői is közöttük vannak”.

„És tennünk kell ezt tiszta lelkiismerettel, meggyőződéssel – tette hozzá –, akkoriban ugyanis olyan körülmények között kellett létezni, hogy minden pillanatban veszélyben volt a puszta lét is. A hatalomnak minden eszköze megvolt ahhoz, hogy elfogja, sőt, kivégezze őket. S hogy közel öt évig mégsem sikerült? Itt kell szólnunk a közösség védelmező erejéről. A környékbeliek kockázatokat vállalva segítették, támogatták, ruhával, élelemmel, információkkal látták el őket. S még miért áldozatok, és nem bűnözők? Mert középkori módszerekkel bántak el velük. Nem tudták elfogni élve, hogy bíróság elé állítsák, hanem lepuffantották őket, mint az állatot. És középkorra emlékeztető módon közszemlére tették ki, és az utolsó, keresztényi kegyeletadástól, a temetési szertartástól is megfosztották őket. Ismeretlen helyre hantolták el, gödörbe dobták testüket. Miért? Mert féltek attól, hogy a sírjuk zarándokhellyé válik. Mindezt tudatosítanunk kell, el kell mondanunk minden alkalommal. S emlékeznünk kell” – hangsúlyozta Ambrus Ágnes, aki az úgynevezett listázás fogalmát is elmagyarázta, aminek mindhárman elszenvedői voltak, amikor személyes bosszúból kerülhettek besúgók által összeállított listákra emberek, s ennek eredményeképpen munkatáborokba, kényszermunkára hurcolták őket, a kitelepítettek sorsára jutottak.

Kik készítették a listákat? – tette fel a kérdést a nyugalmazott egyetemi oktató, aki válaszolt is rá. „A közösség alja emberei. A székely társadalomban nem voltak a lopásból, a közösség kizsákmányolásából meggazdagodott föld- és erdőtulajdonosok. Itt a módos embert tisztelték és becsülték, s a föld és erdőtulajdon nélküli embert kiközösítették. Mert az munkakerülő volt, mert az senkiházi volt. S a kommunista diktatúra ezeket a senkiháziakat tette élet és halál uraivá – magyarázta –, a közösség első embereivé, párttitkárokká, az állami és kollektív gazdaságok vezetőivé. Ebből a nézőpontból közösségi volt a három székely fiatal sérelme, amikor azok alázták meg s küldték munkaszolgálatra őket, akiket a közösség és ők sem becsültek. És ki kell mondanunk: most azoknak a leszármazottjai, rokonai kiáltják ki bűnözőknek az ozsdolai, székelyföldi betyárokat. Nekünk ma, amikor a megemlékezéseknek egy új időszakához érkeztünk, tennünk kell azért, hogy azoknak a leszármazottjai, esetleg rokonai, akik bűnözőknek tartják őket, és akik annak idején a kommunista rendszer kedvezményezettjei voltak, ne tehessenek azért, hogy csak ilyen szűk körben emlékezünk meg róluk, mert meggyőződésem, hogy az ő tetteik sokkal szélesebb körű megemlékezést érdemelnének, és eljutottunk odáig, hogy antikommunista hősöknek tartsuk őket, úgy tekintsünk rájuk. Ezért van nagy szükség a megemlékezésekre” – fogalmazott Ambrus Ágnes, aki méltató beszédét Illyés Gyula Ne feledd a tért című versének soraival zárta.

Biró Erika szörcsei református lelkipásztor rövid áldást mondott, azt emelve ki, hogy az a harc, amit ők vívtak, legyen a mi örökségünk, szívünkben őrizzük a szabadság lángját, szólaljunk fel és álljunk szembe az igazságtalansággal, és azt az örökséget, amit tőlük kaptunk, adjuk majd át utódainknak. A jelenlevők közösen modták el a miatyánkot. A kopjafát a Kézdiszéki Székely Tanács nevében Fekete Miklós és Biró Levente Tibor koszorúzta meg. A megemlékezés himnuszaink eléneklésével és szeretetvendégséggel ért véget. Váncsa Zoltán (Betyár) arról tájékoztatott, hogy október 23-án, Jeges halálának 71. évfordulóján a Kászonokban tartanak megemlékezést.