Örvendetes hír: végéhez ért a vargyasi Daniel-kastély felújítása, ami nyilván sokakat a megelégedés és a büszkeség érzésével tölt el, hiszen mintegy két évtizede várta aggódva az érdeklődő közönség, hogy mi is lesz végül a székelyföldi nemesi építészet egyik ékkövének tartott kastély sorsa.
Az idén XI. alkalommal megtartott Műemlékvédelem Erdélyben című szovátai konferencián (március 27.) bemutatót tartottam a fenti címen az akkor még zajló felújítás kapcsán szerzett tapasztalataimról, szinte pontosan 20 évvel azután, hogy friss végzősként értekeztem az épületről Adalékok a vargyasi Daniel-kastély építéstörténetéhez című előadásomban ugyanott. Már akkor is számtalan kérdés merült fel az épületegyüttes történetével, építési szakaszaival, különféle dekorációival kapcsolatban, melyekre csupán a kastélyon és annak környezetében végzett alapos kutatás – régészeti feltárás, restaurátori vizsgálatok, falkutatás – révén remélhettünk válaszokat. Ezek a kutatások jellemző módon csak akkor végezhetők el, ha az adott épület jelentős, átfogó felújításon esik át (azaz 50–100 évenként), így hát magam is erre az alkalomra vártam, ami végül csaknem két évtized múltán, 2023-ban érkezett el. Ezen év őszén végeztem egy előzetes falkutatást, amely a kastély épületének alagsori helyiségeire terjedt ki, számos izgalmas eredménnyel a korábbi építési periódusokat tekintve, a további kutatásokat közös megegyezéssel a kivitelezés kezdetére, az épület felállványozásának idejére halasztottuk.
A kezdeti lelkesedésem azonban hamarosan megtorpanni kényszerült, a renoválás elkezdésével ugyanis olyan folyamatoknak lehettem tanúja, melyeknek a révén az örömbe jócskán vegyült üröm is, és ami arra késztetett, hogy enyhén szólva is sajátságos tapasztalataimat megosztva fékezzem azt a tendenciát, mely a megvalósítás eufóriájában igencsak hajlamos a problematikus részletek elfedésére, sőt, a hibáknak erényként való feltüntetésére is.
A vargyasi Daniel-kastély főhomlokzata, 1945 előtt
Egy történelmi épület megismerésének lehetőségei
Az olvasó engedelmével tennék itt egy kis kitérőt az ilyesfajta kutatómunka néhány aspektusának megvilágítására. Szerencsés esetben egy-egy műemlék épületre vonatkozóan számos levéltári dokumentum is előkerül (leltárak, építkezési szerződések, tervek, költségjegyzékek stb.), így részleteiben követhetők és értelmezhetők az adott épület (templom, vár, kastély, udvarház) fejlődéstörténetének jelenségei. Azonban gyakran előfordul az is, hogy levéltári források csak elvétve akadnak, és azok is nagyon szűkszavúak, így a kutatóknak magát az épületet kell vallomásra bírniuk.
A régészeti feltárások mellett ilyenkor szükséges elvégezni az épület falkutatását is: a vargyasi kastély esetében már az alaprajzi elrendezés által is sugallt összetett építéstörténetet csak így lett volna lehetséges minden kétséget kizáróan feltérképezni (a Daniel család levéltárának nagy része 1956-ban elpusztult Budapesten, a fennmaradt töredékek budapesti, kolozsvári, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi levéltárakban érhetők el). Míg a régészeti kutatás a már föld alá került maradványok felszínre hozatalával és értelmezésével foglalkozik, addig az ún. rétegtani kutatás az álló épület falazatain megfigyelhető vakolat- és meszelésrétegek feltárásával korábbi díszítőtevékenységek nyomait próbálja rögzíteni: falfestmények, stukkódíszek, korábbi vakolatarchitektúra maradványai, akár építési feliratok tanúskodhatnak a letűnt korok és megrendelők dekorációs igényeiről.
Az épületkutatás ugyanakkor az illető épület falszöveteinek, falazási technikáinak vizsgálatával építéstörténeti kronológiát is megpróbál felállítani, nagy hangsúlyt fektetve az alaprajzi elrendezés változásaira, a korábbi nyíláskiosztásokra, gerendafödémek vagy akár boltozatok lenyomataira is. A kutató pl. figyel arra, hogy egy falkapcsolódás kötésben épült-e: ha igen, akkor a falak egykorúak, ha pedig a falak nincsenek összeszőve, akkor nyilván az egyik a másikhoz képest utólagos; több évszázados épületek esetében a homlokzati nyíláskiosztás is gyakran változik: elfalazott ajtók és ablakok kerülhetnek felszínre, sokszor faragott fa- vagy kőkeretekkel, néha feliratokkal és festett díszítményekkel is ellátva; nem egy esetben elfalazott gerendafészkek jelzik a korábbi fafödémek létezését, vagy éppen már régóta elbontott boltozatok fészkei és lenyomatai rajzolódnak ki a falakon.
A levéltári források, a régészeti feltárás és az épületkutatás eredményei, továbbá a restaurátori vizsgálatok, újabban szerencsés módon egyre gyakrabban kiegészülve a dendrokronológiai elemzéssel is (az épület faelemeinek évgyűrűvizsgálata révén esetenként meghatározható az adott fa kivágásának és – a régi gyakorlatot tekintve – egyben beépítésének éve), együttesen segítenek a műemlék épület történetének, rejtett értékeinek felderítésében. Mindezeknek az ismerete alapvető szükség (kellene hogy legyen) a felújítás megtervezésében is, hiszen csak így érhető el egy hiteles, a hely szellemét tiszteletben tartó, az épület műrészleteinek méltó bemutatását lehetővé tevő, értékmegőrző és -közvetítő helyreállítás.
Viszonyainkat tekintve mindez még mindig csak ritka esetben valósul meg – sajnos, a vargyasi Daniel-kastély kapcsán az előzetes kutatásokat követően sem a befektető, sem a tervező részéről nem mutatkozott igény az épület további „mondanivalójának meghallgatására”. A lehető legszűkebb keretek közé szorítva folyt a régészeti munka is, a falszövetek további kutatását fölöslegesnek tartották; e sorok írója saját indíttatásból, tulajdonképpen hívatlanul, nem szívesen látott „vendégként” próbálta menteni a menthetőt: a hozzáférhető helyeken elvégezni a falkutatást, dokumentálni és a lehetőségig értelmezni az előbukkanó jelenségeket és néhány esetben kiharcolni a bővebb feltárás, a dendrokronológiai elemzés lehetőségét, illetve bizonyos kiemelkedő jelentőségű részleteknél elérni azok restaurátori beavatkozás révén történő bemutatását.
A vargyasi Daniel-kastély romosodó állapota az 1970-es évek végén. Fotó: Fóris Pál, 1978
A vargyasi Daniel-kastély és a hivatalos műemlékjegyzék(ek)
Abban nyilván mindenki egyetért, hogy a vargyasi Daniel-kastély Kovászna megye egyik legfontosabb és leglátványosabb műemléke. Az is ismerős lehet sokak számára, hogy a kastélyhoz tartozóan a mai napig jórészt egyben maradt az épületet környező hatalmas terület is, többek közt a déli oldalon fekvő, dendrológiai ritkaságokat is magában foglaló parkkal együtt. Ugyanakkor a kastély északkeleti szomszédságában, a falut átszelő 131. sz. megyei út közelében ott áll a kastély gabonásaként is jellemzett, a falubeliek által egykor a „kicsi bót” vagy „Béla-bót” megnevezés alatt ismert épület is – így adva egy mondhatni tökéletes műemlékegyüttest: kastély a hozzá csatolt ún. istállóépülettel, az egykori gabonás épülete és az ezeket övező hatalmas dendrológiai park.
Ennek ellenére a 2004-ben összeállított hivatalos műemlékjegyzékben csupán a kastély szerepel a CV-II-m-A-13316-os kóddal, a 16. századra keltezve, 1670-ben, 1723-ban, 1850-ben és 1930-ban bekövetkező átalakításokkal és bővítésekkel. A 2010-ben frissített műemlékjegyzékből a vargyasi Daniel-kastély kimaradt – ennek okát egyelőre csak találgathatjuk, úgy véltem kezdetben, hogy itt alighanem valamilyen mulasztás történhetett (az épület műemléki státusza nyilván nem szűnt meg). A 2015-ben újabb frissítésen áteső jegyzékben ismét megjelenik a Daniel-kastély, ugyanazokkal az adatokkal, mint ahogy 2004-ben is szerepelt, csupán a kódja mutat változást: CV-II-m-B-13316. Ami igencsak elgondolkodtató, ugyanis ez azt jelenti, hogy a 2004-ben még A kategóriájú – azaz országos jelentőségű műemléknek ítélt – kastélyt 2015-re valami okból visszaminősítették B kategóriájú (azaz helyi jelentőséggel bíró) műemlékké. Amit azonban semmi nem indokolt: a kastély 2004-es és 2015-ös állapota ugyanolyannak volt mondható, az épületet történelmi jelentősége, műrészletei alapján pedig egyértelműen megilleti az A kategóriába való besorolás. Ráadásul a Kovászna megyei műemlékjegyzékben kastélyként szereplő tíz épület, illetve épületegyüttes között csupán a hidvégi Nemes-kastély és a vargyasi Daniel-kastély szerepel B kategóriájúként (előbbi már 2004-ben is). Azt kell gondolnunk, hogy 2004–2015 között valaki részéről – ad absurdum – kísérlet történhetett akár a vargyasi Daniel-kastély műemlékjegyzékből való törlésének kieszközlésére, de végül csak a B kategóriájúvá való visszaminősítést sikerült elérni.
Ez a két kategória természetesen nem azt jelenti, hogy az ide besorolt műemlékek ne lennének egyformán érdemesek a védelemre, sokkal inkább akkor van mindennek szerepe és súlya, ha történetesen az adott műemlék felújítását tervezik, amikor is más-más eljárás alá esik az engedélyeztetés (a B kategória nyilván kevesebb megterheléssel járhat: nem az országos, hanem a területi bizottság jár el ez esetben); illetve adásvétel esetén az A besorolású műemlékeknél az elővásárlási jog a kulturális minisztériumot illeti, míg a B kategóriás műemlékekkel kapcsolatban a megyei igazgatóságok döntenek ennek érvényesítéséről vagy az erről való lemondásról.
Meglátásunk szerint a vargyasi Daniel-kastély mindenképpen érdemes az A kategóriára, és ezt a szintű védelmet szükséges kiterjeszteni az egész együttesre: a kastélyra, a gabonás/ „Béla-bót” épületére (erről most derült ki, hogy egy 17. századi konyha is azonosítható benne), valamint a környező, dendrológiai jelentőségű parkra is.
Birtoklástörténeti fogódzók
A Daniel család tagjai az írott forrásokban már a 15. század végén vargyasi előnévvel jelennek meg, ami azt is jelenti, hogy ekkor már birtokokkal és rezidenciával is rendelkeznek a településen. A birtok egészen az 1940-es évek végéig maradt a régi Udvarhelyszék legfontosabb tisztségeit rendre betöltő, az országos politikában és a művelődési életben is tevőlegesen részt vevő Danielek tulajdonában. Az államosítást követően a kastély és környezete végigjárta a kommunizmus idején a nemesi lakok sorsában általában bekövetkező kálváriát: állami gazdaság székhelye, gabonaraktár, istállók, műhelyek kaptak helyet benne. A leromlott állapotú épületegyüttest aztán 1981–1984 között fel is újították mint a kommunista pártbizottság leendő székhelyét, és különféle kulturális és párttevékenységeknek helyet adó központot. A Daniel család leszármazottai a 2000-es évek közepén kapták vissza a kastélyt (addig a helyi önkormányzat székelt benne), 2005-ben tovább is adva azt Esztergom városának. Innen 2023-ban került a Magyar Turizmus Akadémia tulajdonába, mely a felújítás után gasztronómiai jellegű képzési központként kívánja hasznosítani.
Kőből faragott, kékes színűre festett reneszánsz ablakkeret feltárása a főépület egyik rizalitján
Reneszánsz dekorációk (faragványok és festett díszítmények)
A ma álló épületegyüttes legkorábbi részeit egyelőre csupán a 16. századra sikerült keltezni – mindazonáltal a most elvégzett régészeti kutatások (a Székely Nemzeti Múzeum régésze, Boér Ilka vezetésével) talán újabb adalékokkal szolgálhatnak a kezdeteket illetően is.
A kastély manzárdtetős ún. főépülete alatt a két nagyobb méretű (pince)helyiség lehet kronológiailag a kastély legkorábbi része (melyek kezdetben feltételezhetőn nem is pincék voltak) – ezek több rendben elfalazott nyílásai a most elvégzett falkutatás során kerültek elő, két ilyen ajtónak 17. század végi/18. század eleji, fából faragott, élszedett díszű keretei is megmaradtak. A kezdetben gerendafödémes pincék a 19. század közepén kapták mai hevederíves boltozatukat, amikor járószintjüket is jelentősen lemélyítették. A nyugatra eső (pince)helyiség loggia alatti falában feltárt, elfalazott széles árkádban utólag kialakított ajtónyílás szemöldökfájának dendrokronológiai keltezése az 1630-as évek környékét jelöli – vagyis ekkor történt a nyilván jóval korábban (alighanem már a 16. században) megépített árkád elfalazása.
A főépületnél maradva, a keleti (főút felőli) homlokzat kutatása során megállapíthattuk, hogy a 16. századi épületrészt valamikor a 17. században (annak is a második felében) jócskán visszabontották és kibővítve újjáépítették, ekkor hozva létre a dél felé rizalitosan kiugró épületrészeket a déli és északi oldalon húzódó tornácokkal/folyosókkal. Az árkádos loggia alatti kis folyosóról a nyugati rizalit alatti pincehelyiségbe nyíló, korábban elfalazott ajtó fából faragott kerete is feltárásra került: a reneszánsz profilú keretszárakkal, szemöldökén farkasfogas díszítménnyel is rendelkező ajtókeret szárait a dendrokronológiai kutatás 1704 körülre vagy azutánra keltezte. Ami egy 18. század elején – a jelek szerint 1717 körül – bekövetkező átépítést/nagyobb méretű javítást is jelez, összhangban egy mára elveszett feliratos tábla szövegével, mely a II. Rákóczi Ferenc-féle kuruc szabadságharc idején romokban hagyott kastély Daniel István (1684–1774) és felesége, Pekri Polixéna általi megújításának 1723-ban történő befejezéséről tudósít.
Alighanem ehhez az időszakhoz köthető az oszlopos-árkádos loggia mai alakjában történő megépítése, a rizalitok homlokzatának sarokarmírozást utánzó, kékesfekete színű festése, illetve nagy eséllyel a rizalitok főhomlokzatán feltárt, szintén kékes színű festést hordozó, reneszánsz profilú, vörös andezitből faragott ablakkeretek is ekkor készültek.
A kőkereteknek eleddig csak a szemöldökei látszottak, a megmaradt keretszárakat a falkutatás során bontottuk ki a vakolat alól. A 19. század közepén e kőkeretek könyöklőit kitörték, így nagyítva meg az ablaknyílásokat, és feltehetően ekkor süllyesztve le kissé a kastély reprezentatív helyiségeinek padlószintjét is. A kutatás során újonnan előkerült számos reneszánsz kőfaragvány (keret- és oszloptöredékek, tornácmellvéd könyöklőjének részletei, kályhalábak stb.) között több olyan ablakkönyöklő-töredék is volt, melyeknek méretei és profilozása egyértelműen illett a kitört könyöklők maradványaihoz, így e töredékek visszahelyezése és kiegészítése rendjén, továbbá a homlokzatok sarokarmírozást utánzó festésének szakszerű restaurálásával megkíséreltük visszaadni az eredeti késő reneszánsz homlokzat megjelenését – a kevés ilyen téren elért eredmény talán leglátványosabbjaként. A déli homlokzat legjellemzőbb építészeti elemének tekinthető kőoszlopos loggia árkádjainak geometrikus jellegű díszítőfestése szintén helyreállításra került. Megemlítésre érdemes az a tény is, hogy a loggia akantuszdíszes oszlopai eredetileg szintén kékes színű festést hordoztak. A főépület nyugati falában (ma már a később csatolt palotaszárny földszinti és emeleti helyiségébe nézően) szintén sikerült több elfalazott nyílást azonosítani, ezekben fából faragott, a jelek szerint 17–18. századi ajtó- és ablakkeretekkel.
Fehér János művészettörténész
Barót, 2026. július 26.
(folytatjuk)
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
