Sepsiszentgyörgy közismert alakja: tanítványok ezrei, esküvők és kopjafák százai „érvelnek” emellett. Balázs Antal nyugalmazott tanítóval, de annál aktívabb fafaragóval tanítóképzői batyuról, friss vőfélyi rigmusokról és Kossuth Lajos székéről egyaránt beszélgettünk.
– Naptári év elejétől, 1996. január elsejétől vonult nyugdíjba – egy tanítótól nem túl szokványos megoldás. Miért nem vitte végig az aktuális osztályát?
– Az úgy történt, hogy egy fiatal kolléganő elpanaszolta, állás nélkül maradt, én meg azt találtam mondani, semmi baj, rövidesen betöltöm a 60. évemet, nyugdíjba megyek, s te maradsz a helyemen a Gödri Ferenc Általános Iskolában. Mivel tanév közben valóban nem nagyon lehet elmenni, kiskaput kellett találni. Kiképeztek: szerezzek egy igazolást, hogy negyven év tanítás után baj van a fejemmel. Ezt játszottam el, és január elsejétől nyugdíjba mentem.
– Jól döntött?
– Egyetlen pillanatig sem bántam meg: egyrészt segíteni tudtam egy pályakezdő lányon, másrészt pedig végre „főállásban” nekifoghattam a vőfélyeskedésnek és a fafaragásnak. Utóbbi már korábban, a Ceaușescu-időkben is vonzott. Nem beszélve arról, hogy időben váltottam. Az 1989. decembert követő váltást rendkívül lazán vettem, hamar megéreztem, hogy ebből nem lesz valami jaj de mekkora csoda! Sajnos igazam is lett. Amúgy egész életemben lezserül fogtam fel a tanítást, nagyon jó viszonyban voltam a gyermekekkel. Az iskolában bajuszkirálynak neveztek, bemutatkozáskor az osztályban azt mondtam, hogy az én nevem Balázs Antal, de a gyermekek bajuszkirálynak neveznek, és én ezért egyáltalán nem haragszom, sőt, büszke vagyok, hogy király lehetek ebben a világban. Ezek után már nem is maradt értelme a csúfolódásnak.
– Ezt a lezserséget a székelykeresztúri tanítóképzőben oktatták?
– A pedagógia-lélektan szakos tanár úr, Gálfalvi Sándor azt mondta: édes fiaim, ne tartsátok távol magatoktól a gyermekeket, mert a gyermek akkor őszinte, ha érzi, nincs nagy távolság a tanító és közte. Teljesen igaza volt, legtöbbször rábíztam a gyermekekre, mi legyen a következő órán, miközben nem voltam engedékeny. A gyakorlóiskolában volt egy példaképem, Borbély László, őt próbáltam másolni; a kiértékeléskor azt mondta, fiam, jó szemed van, jó a füled, belőled tanító lesz. Tőle láttam először, hogyan kell – mai szóval élve – interaktívvá tenni az órákat. Néha a gyermekek feleltettek engem, ezért aztán úgymond rendetlenség volt az órákon. Az egyes fokozati vizsgámon egy Moszkvában pedagógia szakot végzett kollégát neveztek ki zsűrielnöknek, de semmit nem változtattam az óra szerkezetén, a gyerekek kérdeztek, vitatkoztak, az ember nagyon élvezte, utána azt mondta, ezt mindenütt így kéne csinálni. Az igazgatónőm szünetben még arról beszélt, hogy katasztrófa, milyen rendetlenség volt az órámon, és biztosan nem sikerül a vizsgám.
– Amúgy mindig is tanító bácsinak készült?
– Véletlenül alakult így. Nagyapámat kuláknak nyilvánították, ezek után nem mehettem az unitárius gimnáziumba. Édesanyámnak azt javasolták, írasson be a képzőbe, tanítóra mindig szükség lesz. Molnár Pista bácsi, az egykori múzeumalapító és igazgató érettségi után a földrajz szakra terelt, be is adtam a papírokat, közben kineveztek a gyergyóremetei iskolába oroszt tanítani. A múltam azonban Kolozsvárra is utánam nyúlt, így 1954 őszén Remetén kezdtem a pedagógusi pályafutásomat, onnan vittek el katonának ’56-ban. Miután Remetén nem tartották meg az állásomat, nem volt, amiért visszamennem Gyergyóba, fél év múlva kineveztek viszont Tordátfalvára, onnan elvittek Rugonfalvára kultúrigazgatónak. Egy marosvásárhelyi színjátszó-tánctanfolyamon ismertem meg a Kőröspatakon tanító leendő nejemet, és amikor az esküvőt követően felmerült, ki költözik a másik után, az döntött, kinek mennyi csomagja van. Nekem egy zsákba és egy bőröndbe mindenem belefért, így én jöttem Háromszékre.
– Ahol mikóújfalusi iskolaigazgatóként tíz éven át „asszisztált” a Fejér Ákos testnevelő tanár által meghonosított világjáró kerékpáros túrákhoz. Nem várták el a „megyétől”, hogy vessen véget annak az őrületnek?
– De bizony, azzal az indoklással is, hogy a túlzott erőfeszítések károsítják a gyerekek szívét. Azt mondtam, elvtársak, nem ettől megy tönkre a gyermek szíve, a rendszeres testmozgás mindenkinek kell. Én nem tekertem velük, csak az 1972-es müncheni olimpia alkalmával szervezett túrát vezettem, mivel az indulást megelőzően Ákos egy vízi expedíció során elvágta a lábát, nem ülhetett biciklire, autóstoppal jött utánunk. Különböző helyi akadékoskodások miatt azonban tíz éven át sem tudtam házat építeni Mikóújfaluban, és a feleségem is folyamatosan Szentgyörgyre akart költözni, 1973-tól városiak lettünk. Előbb a pionírházba kaptam kihelyezést, és igazából csak azt követően kezdtem használni a tanítói diplomámat. A hármas számú általánosba kerültem, onnan meg az iskolák összevonása után a Csíki negyedibe. Onnan mentem nyugdíjba.
Fotó: Albert Levente
– A táncos-nótás-vőfélyes identitása egyfajta gyermekkorból hozott örökség?
– Nem, nálunk, Udvarhelyszéken nem volt divat a vőfélyeskedés. A Mikóújfaluban táncot oktató Venczel Károly észrevette, hogy nem botlik a nyelvem, nincs tömegiszonyom, talán ide vezethető vissza, hogy a Megéneklünk, Románia fesztivál valamelyik szakaszára értem üzentek, jöjjek, mert nincs, aki bemondja a műsorokat. Aztán Venczel elhívott, hogy konferáljam a táncműsorokat, egy kiszállás után pedig az egyik táncos megkérdezte, elmennék-e vőfélynek a lakodalmába. Mentem, állítólag jól sikerült a kísérlet, helyben érkezett két további felkérés, így csöppentem bele a vőfélyeskedésbe. Ezernél több esküvő lett a vége, a gyermekek már látták a piros szememen, ha sűrű volt a hétvége. Viszont soha életemben nem volt annyi pénzem, mint vőfélykoromban.
– Ha Csehétfalván nem volt divat a vőfélyeskedés, honnan tanulta meg a mesterséget?
– Menet közben. Sose mondtam ugyanazt a rigmust, mindig újat találtam ki. Az egyik elegánsabb esküvőn a főétel, a cordon bleu előtt a fiatalok elkezdtek kiabálni: mondókát, mondókát! Egyből lőttem a szöveget: A következő fogásnak cordon bleu a neve / francia találmány, dicsekszenek vele, / ha asztalunkra kerül, mi is elfogyasztjuk, / mert ezt Trianonkor kárpótlásként kaptuk. Hatalmas siker volt.
– Jó ideje már „csak” fafaragó művészként tartják számon. Mióta készült az új életére?
– Egész életemben. A székelykeresztúri képző hajdani igazgatója, Kiss Zsigmond nagy vadászként diákhajtókat is mozgósított, köztük engemet is. Egyszer azt mondta nekem, fiam, ha szereted, te megtanulhatsz jól faragni, jól áll a kezedben a véső. Ne hagyd abba, ösztökélt, de muszáj volt, a Ceaușescu-időkben fából semmit sem szabadott csinálni, csakis vasból. Az tett engem faragóvá, hogy időközben kicsi kopjafákat készítettem. Forró Laci bácsi ’86-ban arra kért, hogy faragjak majd neki kopjafát. A következő évben meghalt, én pedig megfaragtam. Azóta is úgy gondolok arra a kopjafára, mint ami elindított az úton.
– Az elméleti felkészülés, a motívumkincs elsajátítása is párhuzamosan haladt?
– Folyamatosan gyűjtögettem és elemezgettem a motívumokat. Kiss Zsigmond annak idején azt is mondta: csak olyan motívumokat szabad belefaragni, amiről tudod, mi a jelentésük. Az általam faragott kopjafák motívumait bárkinek el tudom magyarázni. Az embernek amúgy hozzá kell nőnie a fához, hogy ne unja meg a faragást, és mindig tudnia kell, melyik fát mire szánja. Most faragok például egy Trianon kopjafát, annyi részből áll, ahány felé darabolták annak idején Magyarországot. Amikor összerakom, akkor látszik, hogy darabokból áll. Csináltam már ilyet három darabban, egy Csólyospáloson, egy Debrecen mellett, Virágoskútnál, egy pedig Szotyorban áll. Kivágtam a Trianon betűit, és „tri a non” tagolásban ragasztottam fel: azaz háromszor nem latinul.
– Melyik fával van a legmeghittebb viszonyban?
– A tölgyfával muszáj a legjobb viszonyban lenni, mert az a legidőtállóbb. A legkülönlegesebb fa viszont, amellyel dolgoztam, egy 1802-ben épített sepsiszentkirályi házból származik. Kopjafákat faragtam egy részéből, többek között Monokra Kossuth Lajos születésének 200. évfordulójára, és faragtam egy kopjafát a debreceni Nagytemplomba is.
Balázs Antal
Nyugalmazott tanító, fafaragó, 1936. január 1-jén született a Nyikó menti Csehétfalván. Elemi iskoláit szülőfalujában, a tanítóképzőt Székelykeresztúron végezte 1954-ben. Sepsiszentgyörgy kulturális életének tevékeny tagja, a Városi Művelődési Ház tánccsoportját, a Cantus Firmus kórust és az unitárius egyház Kriza János Énekkarát erősítette. Közel négyszáz nagy méretű kopjafa, hat székely kapu és megszámlálhatatlan kis méretű emlékkopja készítője. Díjai, kitüntetései: Pro Urbe díj (2012), Ezüstfenyő-díj (2016), Magyar Arany Érdemkereszt (2025). Elvált, két lány apja, négy unoka nagyapja, három dédunoka dédnagyapja.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
