Beszélgetés Deák Ferenc Loránd tanárral, művészettörténésszelEgy pillanatra megállított idő

2026. augusztus 28., péntek, Kultúra

Tanárember, akit érdeklődése folyamatosan más irányokba is terelgetett, így személyiségében mára már összesimult a szövegekkel és képekkel nevelő pedagógus és művészettörténész. Beszélgetés Deák Ferenc Loránddal, aki szerint az, aki a tanári pályát választja, ne kímélje magát, és aki a képtárlátogatásról azt tartja, hogy tulajdonképpen egy pillanatnyi megállított idő.

  • Fotó: Albert Levente
    Fotó: Albert Levente

– Milyen Kézdivásárhely fogadta, amikor az egyetem elvégeztével visszakerült szűkebb pátriájába?

– Mi tagadás, Kolozsvár után Kézdivásárhelyt amolyan átszállási állomásnak szántam. Éveken át kéthetente folyamatosan visszajártam Kolozsvárra, ott is akartak marasztalni, tanárom, Pozsony Ferenc több múzeumhoz is beajánlott. Muzeológust, néprajzkutatót szeretett volna látni bennem, én viszont úgy éreztem, számomra a tanári tevékenység sokkal életszerűbb. Életköz­pontúbb tevékenységnek tartottam, szerettem állandó kommunikációs helyzetben lenni, ehhez képest a muzeológusi pályát elszigetelődésnek éreztem. Magyar–néprajz szakon végeztem, ott is mesteriztem, miután már versenyvizsgáztam és elfoglaltam az állásomat Kézdivásárhelyen, sőt, el is kezdtem a tanítást. Négy év egyetem után a mesteri fokozat teljesítésében elsősorban még egy, a kolozsvári néprajzi tanszék keretében eltöltendő év lehetősége csábított. Akkor már kicsit jobban tudtam azt is, mit várnak el egy tanártól, hogyan kell felkészülnie, mi a kötelessége.

– Milyen mesteri témával készült jobb tanárrá válni?

– A temetkezési, halottas szokások kutatását folytattam, a végrendelkezések során született írott szövegek néprajzi értékének elemzését. Mit mond el a végrendelkezés a családról, a közösségéről, milyen normákat követ, de elsősorban milyen normákat sért meg? Olyan deviáns esettel is találkoztam, amely azt mutatta, hogy a végrendelkező nem hagyta a családra a végső rendelkezést, hogy majd egy kicsit erőszakosan alakítsa. Sok esetben a sértettség volt az irányító elv, ami a viszály magvainak elhintésére is alkalmas lehetett. Tulajdonképpen jó eszköz volt arra, hogy a családfő fenntarthassa a tekintélyét, egy kicsit alárendelje a családot. Akkoriban ismertem meg Albert Ernő tanár urat, ő rendszeresen kutatott a sepsiszentgyörgyi levéltárban, sokat segített nekem. Utána Tüdős Kinga könyveiből kikerestem a csernátoni végrendeleteket, majd én is gyűjtöttem a faluban friss végrendeleteket. A rendszerváltás után közvetlenül jelentős reneszánsza lett ennek, miután az előző ötven évben nem nagyon volt, amiről rendelkezni, mert nem létezett magántulajdon. A földek visszaszolgáltatása után viszont az idősebb generáció folyamatosan végrendelkezett.

– Saját családjából származó esetek is ébren tartották a téma iránti érdeklődését?

– Bizonyos mértékben igen, református régióban gyökerező, több generációra visszavezethető, elsősorban csernátoni eredetű család a miénk. Dédnagyapám bíró volt sok gyermekkel, sokukat kitiltotta az örökségből, a gyermekkoromban hallott drámai történetek bizony felkeltették az érdeklődésemet, hogy a szülői tekintély milyen normákat kényszerít rá a környezetére. Sokszor tapasztaltam, hogy a saját falumban a fiatalok azért sem maradnak otthon, mert menekülni akarnak a szülői tekintélyuralom elől. Én kilencedikes koromtól tudtam, hogy egyetemre fogok menni, azt is hamar eldöntöttem, hogy magyar szakra. Megragadott Mocsáry-Gondos Irén magyaróráinak oldott hangulata, később tudtam meg róla, hogy a nagypolgári világból jött, kiugró volt a nagystílűsége. Amúgy sosem kérdőjeleztem meg az általam szeretett tanárok tekintélyét, mindig hűséggel szolgáltam a nagyságukat, így volt ez az egyetemen is. A magyar és néprajz nálam összefolyt, a magyar kultúrában láttam a kettő találkozását.

– Közel tíz év után nyergelt át az 5–8.-ról a líceumi tagozatra. Ez is a lassú érés, a tudatos felkészülés folyamatához tartozott?

– Hét éven át tanítottam a Petőfi Sándor Általános Iskolában, és már-már állandósult ez az állapot. Egyfajta hiányérzet azonban folyamatosan dolgozott bennem: abból, hogy minden évben Csipikét tanítok, az is következhet, hogy megutálom Csipikét. Újra versenyvizsgáztam, így kerültem az Apor Péter Szakközépiskolába, ahonnan két év után áthelyezésemet kértem a Nagy Mózes Elméleti Líceumba. Az számított az igazi megérkezésnek, hiszen ott érettségiztem, nekem a Nagy Mózesben volt a helyem. Miután elnyertem a pozíciót, még az őszi iskolakezdést megelőzően elmentem bejelentkezni. Formailag fölösleges kör volt, de úgy gondoltam, így illik. Frissnek éreztem magam, az addigi tanári éveimet úgy éltem meg, hogy folyamatosan tesztelem magam, keresgélek: meddig tágítható a terhelhetőségem határa? Mert ha valaki a tanári pályát választja, ne kímélgesse magát, akarjon mindent.

– Nevezhetjük egyfajta megfelelési kényszernek is?

– Akár. Abban az időben az iskolákban állandó építkezés zajlott, én ebbe komolyan belevetettem magamat. Kicsit talán túlzottan is terheltem az osztályaimat, mindenbe bekapcsolódtam, úgy láttam, a különböző versenyeken való részvétel rengeteg készséget fejleszt. Sok diákot irányítottam mindenféle versenyekre, ebben az is benne volt, hogy saját magamból is igyekeztem kihozni mindent. A középiskola ugyanakkor kutatói pályázatokra is lehetőséget kínált, akkor írtam a doktori dolgozatomat, szellemileg frissnek éreztem magam, szintéziseket teremtőnek, ennek a tapasztalatát igyekeztem önzetlenül átadni a fiataloknak. 

 

Deák Ferenc Loránd személyes archívumából

 

– A Holt költők társasága című film irodalomtanárához hasonló reformerként?

– Nem az a típus voltam, főleg a pályám elején nem. Sokkal kötöttebb, normatisztelőbb, zárkózottabb, inkább kutató tanártípus. Szakmailag igyekeztem helytállni, de a diákokkal – és talán mindenkivel – távolságtartóbb. Idősebb korban lettem megértőbb, kezdtem elfogadni és beépíteni az élménypedagógiát. Sokáig azt vallottam, a tanóra 50 percéből mindegyiknek valamilyen célt kell szolgálnia. A Nagy Mózesnél próbáltam belesimulni a tantestületbe, talán akkoriban voltam a leggörcsösebb. Akkor váltam igazán önmagammá, amikor érvényesíteni kezdtem saját szellemi függetlenségemet. Szeretem, ha az ember akar valamit csinálni, ugyanakkor felismertem az aktív hallgatás fontosságát is. Főleg a különböző konfliktusokkal küszködő diákok esetében tudunk úgy segíteni, hogy nem az intelmeket szórjuk, hanem hallgató félként veszünk részt egy mélyebb beszélgetésben, esetleg kérdéseket teszünk fel, kicsit moderáljuk a dolgokat. Mert a tanár nagyon sokat befektethet, időt, energiát, önzetlenséget, a saját könyvtárát is olyan irányban gazdagíthatja, hogy azt a diákokkal is fel tudja dolgozni. Aztán kiderülhet, hogy egy diáknak az jelentette a legtöbbet, ha egyszer a folyosón megértően meghallgatták. 

– Ma a kézdivásárhelyi kulturális élet – de talán egész Háromszékre is kiterjeszthető a kör – egyik legtöbbet foglalkoztatott személyiségének számít. Mikor „fedezte fel” magának a város?

– Szerintem a kiállításmegnyitók révén. A Petőfiben kollégám volt Sárosi Csaba grafikus, ő vont be ebbe a körbe. A folyamat egy 2002-es Balázs József-kiállítással indult, utána egyre többször hívtak intézmények és a helyi múzeum, kezdtek számontartani, szövegeket, cikkeket kérni tőlem. Az első megnyitó szövegben még a kolozsvári irodalomelmélet-tanárom, Orbán Gyöngyi néhány hermeneutikai mondata is szerepelt. A néprajzban is a vizualitás, a képanyag volt az erősségem, soha nem éreztem szakadékot a néprajzi olvasottság és a képzőművészeti esztétika között, az erőteljes dramatizált vizualitás fogott meg engem. A képzőművészeti esztétikában azt is szeretem, hogy sokat lehet bambulni csak úgy, önmagáért, a képnézés tulajdonképpen kilépés a hétköznapi kötelezettségekből, egy pillanatnyi megállított idő. Fiatal tanárként tudatosan gyűjtöttem a jó művészeti szakkönyveket, művészettörténeti tájékozottságra kellett szert tennem, meg kellett tanulnom a terminológiát is. Úgy negyvenéves voltam, amikor az érettségiző osztályomnak azt mondtam: én is megyek veletek Kolozsvárra egyetemre. Beiratkoztam a művészettörténet-mesterire, Plugor Sándor képzőművészetéből írtam a szakdolgozatomat.

– Ki, mi erősítette önben a művészettörténészi önbizalmát?

– Kézdivásárhelyen élt még a nagy generáció, a Kosztándi házaspár, Vetró Zsuzsa. Sok művésszel kezdtem találkozni, akiknek nem voltam a riválisuk, nem alkotóként, hanem érdeklődőként mozogtam köztük, így velem sokkal szabadabban beszéltek, ha egymást minősítették. Közben megismerhettem a tudásukat, a gondolkodásukat, értékítéleteiket, könyveket kaptam tőlük. Egyre több kiállításra mentem el, Pestre is azért kezdtem kijárni, tudásrétegek kezdtek leülepedni bennem. Azt hiszem, különleges képességem az idősebb generációhoz való tiszteletteljes viszonyulás, mindig megtisztelő figyelemmel fordultam feléjük, ők meg segítőkész szeretettel közöltek velem mindent, a kritikájukat is. Barátságok kezdtek kialakulni, a Kosztándi házaspárral, elsősorban Kosztándi Katalinnal kerültem közelebbi barátságba, pedig ő aránylag kevés embert fogadott el, viszont egyfajta küldetést érzett abban, hogy átadjon a tudásából nekem. Jenő bácsitól kevesebbet tanultam, mert ő mindent elanekdotizált. Nála a képi gondolkodást ismertem ki, hogy milyen struktúrákban, megoldásokban gondolkodik. Viszont általa megismerhettem, milyen volt az ötvenes évekbeli kolozsvári művészeti oktatás.

– Diákjai milyen mértékben ismerik önben a művészettörténészt?

– Magyarórára mindig képeket viszek vagy vetítek ki az okostáblára, a stílustörténeteknél ráerősítek képpel, mert azt tapasztalom, hogy erőteljesebben hat azokra, akik nem szeretnek olvasni. Kiállításmegnyitókra is szoktam vinni a diákjaimat, a végzős osztályok már azt is tudják, hogy nagyon sok kép van a lakásunkban. A ballagás előtti éneklések tulajdonképpeni hátsó mozgatója, hogy megnézzék a gyűjteményünket. Ilyenkor egyfajta, az érdeklődés élénkségére szabott tárlatvezetést is szoktam tartani. Legutóbb egy olyan osztály jött hozzám, amelyben azt pletykálták egymásnak, hogy még az ágyneműtartónkban is képek vannak, követelték, hogy nyissam meg a raktárt. Megnyitottuk, kiderült, hogy több kép üvege is összetört, az éneklés végül abból állt, hogy raktároztunk, kiszedtük a törött képeket, hasznos munkát is végeztek, ami talán élménynek sem volt utolsó. Találtunk egy Vajna László-levonatot tele ősi mítoszelemekkel, az egyik fiatalembernek annyira tetszett a kép, hogy nekiadtam ballagási ajándékként, pedig ritkán szoktam megválni képtől.

– Van-e olyan alkotás, amelyért bármit megadna, csak hogy a falára kerülhessen?

– Van, de tisztában vagyok, hogy a nagy múzeumi értékű képek esetében meg se próbálhatnám a kisajátítást, szóval nem csak pénz kérdése. Bezárni egy képet egy szobába tulajdonképpen már kisajátításnak számítana. Az álmaim művei közé tartoznak viszont Reigl Judit körszerű, spirálszerű képei, a levegőben lógó figuráival nagyon tudok azonosulni. A művésznőt Makláry Kálmán galerista építette be a magyar művészettörténetbe, mert miután ’56 után Franciaországba emigrált, sokáig megszűnt létezni a magyarországi művészeti kánon számára, miközben a Pompidou-központban is van kiállított képe. Gesztusfestészete maga az expresszionista ős­erő. A Műcsarnokban 2025-ben volt egy nagy Reigl Judit életmű-kiállítás, és bár már korábban is láttam eredetiben néhány képét, akkor úgy, együtt a sok kép egészen lenyűgöző volt.

 

Fotó: Deák Angéla

 

– Van magyarázata arra, hogy a képzőművészek többsége miért képtelen gyerekek oktatására, a rajzolás megszerettetésére? 

– Magam sem találkoztam olyan képzőművész tanárral, aki úgy hatott volna rám, hogy elvisz a rajzolás felé. Kosztándi Katalinnál láttam, hogy ennek mégiscsak megvan az ábécéje: le kell fektetni a vizuális alapszabályokat, egy vizuális kódrendszert, annak kombinációját használva tudatosan kell felépíteni az elméleti tudást, közben pedig alakulnak a készségek. Sokat mesélt arról, milyen módszerekkel dolgozott a rajztagozaton ötödik osztálytól a nyolcadik végéig, hogyan fejlesztette egyre emeltebb szintre a technikai megoldásokat. Az ősrobbanásokat produkáló, nagyon expresszív jellemű festő tanárok általában megriasztják a diákokat.

– Hogyan építi fel tárlatnyitó beszédeit?

– Általában igyekszem helyhez és közönséghez szabni a mondandómat. Kézdivásárhelyen például nem nagyon szeretik a szakszavaktól hemzsegő szövegeket, a szakrális kifejezésre például Szőcs Géza bácsi nagyon köhög. Aztán ironikusan el is mondja, hogy már várta, mikor következik ez a szófordulat. A felkészülés során elsősorban elbeszélgetek az alkotóval, és miközben a képeit nézem, hagyom mesélni róluk. Ez alapján próbálom megfejteni a képek kódrendszerét. Ha nagyon különböző stílusú alkotókkal találkozik az ember, a szókincset is „le kell cserélni”. Fiatalabb koromban nagyon kedvesen és bölcsen fogadtak a művészek, na lássuk, mit mond. Aztán az idők során kialakult egy olyan művészkör, ahonnan gyakran hívnak, olyanok, akikről nagyobb szöveget is írtam, mondhatni az „ő emberük” lettem. Ez viszont már több évtizeden át húzódó elköteleződést jelent, amely során évről évre követem, ki hol tart, mit csinál. És ha nem is írok róluk, fotózom a mű­veiket, jegyzetelgetek, gyűjtöm az információkat.

– Egy-egy új művészpartnerrel milyen csatornákon fedezik fel egymást?

– Ennek több útja-módja is van, de majdnem minden abból az igényemből fakad, hogy valami újat ismerjek meg, ami ki- és megmozdít. Elsősorban kiállításokon látom meg valakinek a képét, az első kontaktus tehát a tárlatlátogatás. Olyankor megszólítom az illetőt, vagy ő szólít meg engem, esetleg alkotótáborokban találkozunk, és máris egyazon történés részeivé válunk. Azt tapasztalom, ha az ember nagyon aktívan figyeli a műveket, azt az alkotó is észreveszi. És akkor ott elkezdődik egy párbeszéd.

 

Deák Ferenc Loránd

Tanár, művészettörténész, Kézdivásárhelyen született 1975. december 2-án. A Nagy Mózes Gimnáziumban érettségizett, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–néprajz szakán diplomázott 1999-ben. 2000-ben szerzett mesteri fokozatot, doktori dolgozatát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékén védte meg 2009 decemberében. Tanárként dolgozik 1999-től Kézdivásárhelyen, előbb a Petőfi Sándor Általános Iskolában, 2006-tól az Apor Péter Szakközépiskola, 2008-tól a Nagy Mózes Elméleti Líceum magyartanára, közben 2022–2026 között négy tanévet a Bod Péter Tanítóképzőben is tanított. Több mint száz képzőművészeti tárlatot nyitott meg, az ott ismertetett szövegek katalógusokban és újságcikkekben jelentek meg. Több néprajzi és képzőművészeti tanulmány szerzője. Könyvek: Temetkezési és halottas szokások Csernátonban és környékén (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009); Sárosi Csaba, a grafikus képi világa (Art Printer Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 2022); Kosztándi házaspár (Tinta, Sepsiszentgyörgy, 2024). Díjak, kitüntetések: 2023-ban Tegyünk Kézdiszékért-díj (2023), a Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács Csutak Vilmos-díja (2024). 2018-tól a Barabás Miklós Céh tagja. 

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!

Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.

Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.

Szavazás
Ön szerint indokolt a fizetős parkolás kiterjesztése Sepsiszentgyörgyön?









eredmények
szavazatok száma 888
szavazógép
2026-08-28: Szabadidő - :

A nap fotója

2026-08-28: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

A magyar fotográfia napja
Szabadtéri kiállítással és fotópiknikkel ünneplik idén is a magyar fotográfia napját Sepsiszentgyörgyön. Augusztus 30-án, vasárnap az Erzsébet park sétányain 11 és 19 óra között székelyföldi fotóklubok és független alkotók mutatják be munkáikat. 11 órakor megnyitják a Mohos Fotóklub éves tárlatát, amely ezt követően két hétig lesz megtekinthető az Erzsébet parkban. Még egy utolsó alkalommal megtekinthető a Szeretetvágy tárlatkaraván is Steigerwald Tibor fotói­val és Kisgyörgy Benjámin szövegével.