Húszéves a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központ

Az ünnepségen nem tudtam ott lenni, de egy későbbi időpontban, egy szerdai vakációs napon Kovács Zita doktornő segítségével sikerült felkeresnem a dévai Szent Ferenc Alapítványhoz tartozó kovásznai gyermekotthont. 

A nyitott kapuban Kolozsi István nevelő vár, bár nem tudta az érkezésem pontos idejét. Megcsodálom az otthon kertjét, a gyermekeknek kialakított játszótereket. Majd bemegyünk az épületbe, ahol csatlakozik hozzánk Kolozsi Noémi, István felesége. Szembejön velünk az otthon egyik lakója, Krisztián is. Mióta utoljára láttam a Szent József-plébánia udvarán a cserkészfoglalkozáson, kész férfi lett belőle. Megmutatják az épület alsó szintjét, majd a nevelő házaspárral leülünk beszélgetni. 

Régóta ismerem és a közösségi oldalon követem azt az áldozatos, szeretetteljes munkát, amit a gyermekek javára végeznek. Önbizalomra és önállóságra nevelni, támaszként mellettük és mögöttük állni – nem kis kihívás, keresztény feladat. Noémit és Istvánt arról is kérdezem, hogyan ismerkedtek meg, miként kötötték egymáshoz életük fonalát. Noémi a bátrabb, nagyon jó mesélő.

A Szűzanya kirendelte a székely férjet

– 1994-ben a csíksomlyói búcsún a Szűzanyától kértem, hogy adjon nekem egy székely férjet. S megkaptam egy újsághirdetésen keresztül. Én nagybányai vagyok, és minden héten megvásároltam a Corvin Kiadó kiadványait, szerettem a rejtvényeket. Megjelent egy füzet, rövid kis regénnyel, s a hátán házassági hirdetések voltak. Az egyik megragadta a figyelmemet, melyre válaszoltam. Így ismerkedtünk össze Istvánnal. 

– István, te akkor 33 éves voltál, mit is írtál az apróhirdetésbe? 

– Több címet küldtek nekem. Általában ezek a nők mindig magukat dicsérték. Egyetlen volt Noémi, aki már az első levelében írt a hibáiról. Na, a többit félre is tettem. Így elég hamar összekerültünk, eljegyeztük egymást februárban, s abban az évben júliusban már összeházasodtunk. Sokat leveleztünk. Rengeteget.

– Harmincöt oldalas leveleket írtunk egymásnak – folytatja Noémi. – Először magunkról beszélgettünk, őszintén. Utána mindenről, a családról, a vallásról. Én nem voltam vallásos, de amikor összekerültünk, már kezdtem visszatérni. Istvánnak és a szüleinek köszönhetem leginkább, hogy visszatértem az egyházhoz meg a hithez. Engem az ragadott meg a legjobban, hogy amikor először elmentem Lövétére és megismerkedtem a szülőkkel, jött a déli harangszó. Akkor minden leállt a házban, bárki bármit csinált, megállt, leültek és elmondták az Úrangyalát. Nekem ez nagyon megható volt. Vagy mentünk fel a Lázra kaszálni meg takarni, s akkor az úton anyósom egész végig mondta a rózsafüzért. Nekem ez óriási dolog volt. Én nagyon szerettem a szüleimet, el-eljártunk a templomba, de nálunk nem volt olyan, hogy egymás előtt kinyilvánítsuk a véleményünket Istenről meg hitről. Meg közös ima sem volt a családban, csak húsvétreggel. De a szüleim amellett, hogy nem nyilvánították ki ennyire a vallásos életüket, mint az István szülei, attól nagyon jó emberek voltak. Nem a szavaikkal bizonyítottak, hanem a tetteikkel. Egy év alatt megtörtént minden: ismerkedés, eljegyzés, házasság. 

Változatos élet Déván

– Az ismerkedésünk, az aradi kántori állás és a dévai állás is újsághirdetések alapján történt – folytatja Noémi. – Annyit tudtunk Csaba testvérről, hogy ifjúsági lelkész. Miután elmentem Dévára, megbeszéltük, hogy oda megyünk dolgozni. Akkor ő eljött meglátogatni minket Aradon, bepakoltunk az ő autójába és elmentünk Dévára. És elkezdődött a gyermekekkel való foglalkozás. Az eleje mindig talán a legszebb, de aztán ki kell tartani... Az elején még rózsaszínben látunk mindent, aztán megszerezzük a kellő tudásunkat, belelátunk a nehézségekbe, s akkor nehéz kitartani, mert rájön az ember, hogy nem minden rózsaszín, le kell küzdeni sok mindent. Déván változatos volt. Már nem emlékszem pontosan, hányan kezdtük, de volt egy olyan évünk, hogy 14 lányunk volt egy négyszobás lakásban. Nekünk volt egy szobánk, és a lányok megosztották a három szobát. Az elején nagyon nehéz volt. Mi nem a legelejétől voltunk ott, mert a legeslegeleje vagy 2–3 évvel azelőtt kezdődött. A romos kolostorba hozta Csaba testvér a gyerekeket... Tizenhat embernek kellett főznöm. Akkor nem volt mosógép, kézzel mostam a tizenhat emberre. Egy idő után, miután mindenki lefürdött, kimostam a kádat, beáztattam a sok ruhát, belemásztam és tapostam, mert a kezem már nem bírta. De én úgy tartom, hogy aki nem tapasztalja meg ezeket a nehézségeket, nem is tudja értékelni, amikor könnyebb lesz. Amikor mi ott voltunk, 350 gyereket gondoztak. Azoknak mindennap háromszor enni adni, az rengeteg volt. Emlékszem, hogy délutánonként, esténként mentünk segíteni krumplit pucolni. Két-három-négy zsák krumplit is meg kellett pucolni. Csaba testvér rengeteget koldult, ahogy mondani szokta. Elment különböző utakra, prédikált, gyűjtötte a pénzt, hogy legyen, amiből fenntartani a házat. Déváról elmentünk két évet szabad évre.

Kezdeti nehézségek Kovásznán

– Két év után Csaba testvér hirdette, hogy Tusnádon van egy ház, amit felkínáltak az alapítványnak, s aki úgy érzi, jöjjön el. Mi is elmentünk. De Csaba testvér azt mondta, nem ezt ajánlja, menjünk át Kovásznára. Hát ott mi mit láttunk? Egy romos épületet, az ajtót nem lehetett bezárni, a pince tele volt sátánista feliratokkal. Mondták is az itteni az emberek, hogy vigyázzunk, mert a házban nem lakott senki már vagy öt-hat éve, és hogy sátánisták járnak az udvarra, mindenféle hülyeségeket csinálnak. Úgy aludtunk, hogy a fejsze az ágy mellett volt, hogyha valami lesz, akkor tudjunk védekezni. Itt például olyan volt a padló, hogy léptünk egyet s szakadt be alatta. Az emeleten, ami a mi szobánk volt évekig, 150 szeg volt körbe verve. Azelőtt óvoda működött az épületben, falba épített ágyak voltak, mint régebb az óvodában. Kiköltöztették aztán őket, mert a házat visszakapták a tulajdonosok leszármazottai. Ez a Hollaky grófok nyári rezidenciája volt. Államosításkor elvették a családtól, lett benne óvoda. Negyven évig óvoda működött itt 160 gyereknek. Amikor a tulajdonosok leszármazottai visszakérték, és meg is nyerték a pert, nem tudták sem fenntartani, sem felújítani. Akkor adták az alapítványnak. 

– Amikor ide jöttünk Kovásznára, mi senkiről sem beszéltünk rosszat. Kezdtük a város felé a kapcsolatot kiépíteni. 

– Hány gyermekkel indult az itteni élet?

– Déváról a Kovászna megyeieket hoztuk ide. Tizenhat gyermekkel kezdtük – részletezi Noémi. – Úgy kezdtük el, hogy egyetlen fürdőszoba volt, de nem volt rajta ajtó. Akkor egy nagy fekete nejlonzsákot tettünk az ajtóhoz, s felügyeltük. Ha fiú ment, akkor István állt a zsákajtó előtt. Kemény, kemény volt az eleje, mert nem nagyon volt, amit enni sem. Nehéz volt. Emlékszem, hogy lövétei munkások dolgoztak itt. Tizenketten újították fel a házat, ők hozták otthonról a kolbászt, oldalast, s kérték, hogy főzzünk nekik. Mi főztünk nekik, és nekünk nem volt, amit ennünk. Szó szerint így volt. Arra is emlékszem, hogy az utolsó spórolt pénzünkből egy römit vettünk, volt velünk két baróti, aki segített nekünk, hogy tudjunk römizni, mert semmilyen más szórakozási lehetőség nem volt. A fiúk mondták, főzzünk túrós puliszkát. Puliszka volt, de túró nem. S abban a percben, ahogy kimondtam, hogy túró nincs, kopogtak az ajtón, jött a volt tulajdonos lánya. Akkor jött munkából, valaki adott egy kiló túrót, s ő elhozta. Nagyon sok ilyen volt. De olyan is volt, hogy reggel korán kimentem a parkba nejlonzacskóval, és összeszedtem a tobozokat a parkból, mert nem volt se fa, se étel. S mégis a Jóisten valahogy úgy rendezte, hogy a kellő időben jött a segítség. Azt is tudtam, hogy amikor már végszükség van, akkor szóljak Dévának, hogy valami kaját küldjenek. Akkor kaptunk, de csak szalonnát. Beraktuk a hűtőszekrénybe, s mondtam a munkásoknak, hogyha megkívánják, vágjanak belőle nyugodtan. Egy hét múlva mentem, hogy vegyek ki egy oldal szalonnát, s amikor megláttam, hogy szinte a felét megették, na... Volt, hogy valaki hozott egy adag mustárt, s akkor ettük a mustáros kenyeret. Aztán kialakult szépen…

Ugye, mi is örökbe fogadtunk egy lányt. Már akkor is itt volt velünk egész nyáron az első évben, amikor gyerek még nem volt. Ment a felújítás, egész nyáron talicskáztuk a homokot, a munkásokkal dolgoztunk, a cserepet hordtuk fel az emeletre... Szóval sokat dolgoztunk. Amikor már minden kialakult és rendeződött, már könnyebb volt. 

Az elején úgy lehetett gyereket ide bevenni, hogy jött a szülő és írt kézzel egy kérvényt. Ha nem tudott írni a szülő, megírtuk mi helyette, s odatette a kis x-ét, s bejöhetett a gyerek. Aztán változtak a törvények. Csak hivatalos úton lehetett bevenni gyereket, törvényszéki eljárással. Kezdődött a papírkálvária. Amikor már nem az volt a fő munkánk, hogy gyerekneveléssel foglalkozzunk, hanem meg kellett felelni az állami elvárásoknak, dossziékat kellett összeállítani a gyerekeknek. Most már ezt könnyebben tudjuk. 

Volt focicsapatunk is FC Apor néven, és kézilabdacsapatunk. A mozgást, a zenét rendszeresítettük. Templomba jártunk. Egy gyerek sem mondta, hogy nem jönne. A tanulás is fontos volt.

Bemutatták a BEMER-kezelés lehetőségét. Fotó: Facebook / Böjte Csaba

Mindig a kellő időben jött a segítség

– Olyan időszak is volt régebb, hogy hetente két jelentkezés is történt. Már nem volt hova elhelyezni őket. Negyven bentlakó gyermek, és húszan voltak még kovásznai gyerekek, akik napközben bejártak egy ebédre, játszani. Jelen pillanatban a napközi megszűnt, és nyolc gyerekünk van. Ilyen családi jellegű házakban legtöbb tizenkét gyerek lehet, nálunk nyolcan vannak, ketten érettségiznek. 

– Kiemelném, hogy a várossal mindvégig jó volt a kapcsolatunk. A városvezetéssel, a katolikus, református egyházzal nagyon jó kapcsolatban vagyunk. A tanári közösség mellénk állt, felkarolták ezeket a gyerekeket. Mindig akkor kaptunk segítséget, amikor a legjobban kellett. Ha más nem, akkor bejött egy özvegyasszony és hozott három üveg lekvárt. Ugyanolyan értéknek tartottuk azt a három üveg lekvárt, mint azt, ha fát hoztak. Volt, akinek tellett, hogy egy kocsi fát adományozzon, s volt, akinek meg csak lekvárra jutott, de mindig akkor kaptuk, amikor a leginkább szükség volt… A gondviselés mindig megmutatta, hogy van és segít. 

István azzal folytatja, hogy számára azok voltak a nagy élmények, amikor valamelyik gyermek nagyon bajban volt, elszomorodott, és neki segíteni kellett – ezek voltak az igazi nagy kihívások. 

Büszkék az egyetemet végzett gyermekeikre

– Xénia csoda volt az életünkben. Amelyik gyerek megértette, hogy ez egy ugródeszka a jobb élet felé, az komolyan vette, és vitte valamire. Van nekünk is egy teológiát végzett, ledoktorált hölgyünk, Xénia. Kolozsváron él. 2013-ban ment egyetemre Kolozsvárra, bejutott a teológiára felvételi nélkül, mert eljutott a hittanolimpiász országos szakaszáig. Akkor ez volt a belépődíj, nem kellett vizsgázni. A történelem szakot is melléje csapta, másodévben felvette a könyvtárosit is. Úgyhogy három egyetemet végzett, és teológiából le is doktorált. Az első ebben a programban, aki ledoktorált. Amikor ide bekerült, kilencedikes volt, egy faluból származott, de a faluban nem volt gimnázium. Csak úgy volt lehetősége líceumba járni, ha bekerül egy ilyen otthonba. Volt valami kisugárzása: itt a hangulat is jobb lett, az emberek nem kiabáltak annyit, nem veszekedtek annyit, segítőkészebbek lettek – mind az ő hatására. Hárman itt voltak a családból, hogy tudjanak tanulni, most érettségiznek éppen. Őt nagyon megviselte az anyuka döntése, hogy elhagyta a családot, de meg is erősítette. Nagyon küzdött magáért. Ő lett az első doktori címes gyermekünk. Aztán jöttek sorra a többiek. Van egy agrármérnökünk, aki egyetemet végzett. Van egy tanítóképzőt, egyetemet végzett gyerekünk. Aztán egy asszisztensképzőt végzett ápolónőnk, aki Marosvásárhelyen végezte az egyetemet. A másik ápolónk Szentgyörgyön végzett. Csíkszeredában angol–magyar szakon most teszi le az államvizsgát a másik gyermekünk. 

Anna

– Annát utoljára akarom hagyni – néz rám meghatottan Noémi. – Másodikos korában került hozzánk. A nagymamájával jöttek. A kerítés mellett állt, s kérdezte: na, ha ide jövök, mit fogok csinálni? Lelkem, itt lehet tanulni, válaszoltam. Jaj, azt nem szeretem, válaszolta... Nagyon vadóc volt a gyönyörű szőke hajával. Akkor kezdődött az iskola, és jöttek a kihívások. Rettenetesen gyenge tanuló volt. Aztán nem tudom, hányadikban világosodott meg, hogy most már neki kellene állnia tanulni. Kilencedikben kezdte komolyabban venni, és tizenkettedikben beköpte, hogy ő jogász akar lenni. Mondom, te nem vagy normális, az orvosi után ez a legnehezebb. Őt nem érdekli, utánanézett. S nem itt akarta elvégezni, hanem Magyarországon. Amikor volt a felvételi a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, akkor volt itt az érettségi. Kellett választania, hogy érettségizik vagy iratkozni megy. Gondolta, hogy először leérettségizik. Azért akart beiratkozni, hogy kapjon támogatott helyet. Így ügyesen az érettségit választotta, persze sikerült az érettségije, de nem jutott be, csak fizetett helyre. Hat évig kellett fizetnie a tanulmányait. De volt neki egy nagyon komoly udvarlója, később a férje lett. Ő is kiment vele, ott vállalt munkát, számítógépes guru, nagyon jól keres, kiállt mellette, segítette. Online néztük a diplomaosztót, és az olyan megható volt. Annának sokszor mondtam, hogy ha a szüleid rendesek lettek volna, akkor nem biztos, hogy egyetemre mentél volna. Amikor velem ez a kis affér megtörtént a lábammal, ő otthagyta az egyetemet, megfogta a vőlegényét, és hazajöttek. Innen tanult, innen vizsgázott, és a vőlegénye innen dolgozott. Itt voltak jó pár hétig, hogy segítsenek a gondozásban. Hogy mi lett a lábammal? Cukorbeteg vagyok, és az egyiktől meg kellett válnom... Jött, diétásan főzött nekem, átvette a feladatokat, a lányokra vigyázott. Hihetetlen... S aztán amikor kezdtem már úgy-ahogy magamhoz térni, akkor visszamentek, azután befejezte az egyetemet. 

A Sicton tagjai. Fotó: Facebook / Kolozsi István

A négy testvér

Krisztián, Mónika, Mártika, és Ábel négy éve került a Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi Központba. A legkisebbet kivéve, amíg nagymamájuk élt és rendezte őket, tagjai voltak a sepsiszentgyörgyi 40-es számú Szent György Cserkészcsapatnak. A lányokkal utoljára az egyik  Mária-köszöntőn találkoztam. A Kőrösi Csoma Sándor-iskolába járnak. 

Krisztián Csaba a legnagyobb: 19 éves, a szakképzőben végzett hoteldolgozó szakon, de ősztől visszairatkozik, hogy érettségizzen. A gitározás mellett már komoly segítség, a favágásból is kiveszi a részét. A 18 éves Mónika jövőre érettségizik, nagyon szeret festeni és szavalni. Mártika 16 éves, szépen játszik gitáron, zongorán, és énekel is. A 12 éves Ábel ötödikes lesz ősztől, ő a fő dobolómester.

Mesélnek a húszéves ünnepségről, amikor ott volt Csaba testvér, és ünnepi szentmisét tartott. A kulturális ünnepségen, amelyen elég sokan voltak, ők is felléptek. A nyári programjaik között szerepel a csíksomlyói tábor. Mártika nemrég jött haza az egyhetes angliai táborból, Mónika pedig két hétre ugyanoda készült egy magyarországi alapítványon keresztül.

Fontos a zene – Sicton együttes

Istvánnak mindig fontos volt a gyerekek zenei nevelése. Meséli, hogy Déván könnyű volt a 350 gyerekből negyventagú kórust összehozni. Szerette nagyon. Mindig fontosnak tartotta a zenét, mert nagyon jó elfoglaltság és kellemes dolog. A teremben, ahol beszélgetünk, különböző hangszerek sorakoznak egymás mellett, a falon pedig a Sicton reklámja. Arról érdeklődöm, honnan jött a név.

– Minden gyerek valamilyen szinten gitározott. Ha beiratkozott egy gyerek, akkor egy évig kötelező volt. Ha másra lett utána kedve, kipróbálhatta. A Juniton egy kisebb zenekar volt. A gyerekek mindig kinőttek, elmentek, s akkor megváltoztattuk a nevet, hogy legyen Sicton (székely). Többször zenéltünk Kormorán-dalokat, és felléptünk a magyarság ünnepélyein. Egy-két saját dalt is írtunk. Motorostalálkozókra szoktak hívni. Ismertük a motorosokat, mert segítettek, sok gitárt ajándékoztak nekünk. Városszinten bármilyen rendezvényre, könyvbemutatóra elmentünk zenélni. A hangszerek úgy jöttek össze, hogy itt voltak a németországiak. Az egyik gyereknek nem volt kottatartója, s én összeszegeztem cándrákból, széldeszkából. A gyerek a teraszon gyakorolt. A német meglátta, és kérdezte, hogy ez mi. Mondtam, kottatartó. Hát nincsen? Nincs. Még aznap meg kellett vennem Szentgyörgyön a kottatartókat. Elmentek. Aztán megint jöttek. Kérdezték: gitár kellene? Mondtam, jó lenne, aztán dobot is vettek. Mindig jöttek, és megnézték a hangszereket. Annyi jó ember is került, meghívtak falunapra többször. Elektromos dobokat is vettek, melyek kisebb helyen vannak. Kórus mindig volt. A schola az a műfaj, ahol a gyerekek és a felnőttek is énekelhetnek. Így alapítottuk meg Schola Patrona Hungarorum néven. Déván is ugyanaz a név volt. Egy- vagy kétszólamú gregoriánokat, kánonokat énekeltünk. Szerettük. Énekeltünk a templomban is, gitárral és szintetizátorral. A zenekarban mindenki tud játszani minden hangszeren, a dobos gitározni is. Vagy valamennyire mindenki tud szintetizátorozni. Próbáljuk most a legkisebbet dobolni tanítani...

A Kolozsi házaspár lassan 28 éve dolgozik az alapítványnál a gyermekek szolgálatában. Nemrég ünnepelték 31. házassági évfordulójukat. Lelkiismeretes munkájuk által, a szeretettel végzett hétköznapi helytállásban sok gyermek talált oltalomra, családi fészekre. Ez alatt az idő alatt ők mégis úgy érezték, hogy csak eszközök a Jóisten kezében. Az igazi történet a gyermekeké. Ők a hősök.