KármentőJó királyok kellenének

Az új királyt a parlament elnöke, a teljes kabinet és a törvényhozók kisérték be az eskületételre. Ott bezzeg egyetértés van a kormány, a pártok és a paralamenti képviselők közt is, nem mint idehaza.

Az jutott eszmbe, hogy nem lenne-e, jobb ha királyok vezetnék az országokat? De nem ám olyan díszkirályok, amilyenek Európában vannak, hanem rendes hatalommal bírók. Gyorsan megoldódnának az utódlási gondok, nem kellene választásokat szervezni, kampányolni, programbeszédet tartani, hazudozni. Nem kellene megsemmisíteni választásokat és újrakezdeni az egész cirkuszt, majd négyévenként megismételni az egész bohózatot. Aztán a választópolgár csalódik és bűntudatot érez, hogy tulajdonképpen ő a hibás, mert rosszul választott...

Nekünk is lehetne királyunk, de nem olyan, mint az idegen I. Károly, a Hohenzollern-Sigmaringen házból való, akit idehoztak és 1881-ben kiáltották ki királlyá. A történészek kikutathatnák például Decebal utódait, és azok közül lehetne kikiáltani egy igazi románt. A magyar királyok között is a legjobbak a magyar származásúak voltak, mint Szent István és Hunyadi Mátyás, akit 1458. január 24-én a befagyott Duna jegén közfelkiáltással választottak meg királynak (bár ez utóbbiról azt mondják a románok, hogy román származású). Azóta sem volt olyan királyunk, mint Mátyás. (Meghalt Mátyás, oda az igazság is.) Most azért nem lehet Magyarországon királyt választani, mert nem fagy be a Duna, sőt lehet, hogy jövő télig ki is szárad. A miniszterelnök, Magyar magyarnak magyar, de még nem király, bár még az is lehet belőle, ha ez így megy tovább. 

Sajnos, Norvégiában is a király és a monarchia szerepe mára inkább szimbolikussá és ceremoniálissá vált. Ha nagyobb hatalmat adnának a királyoknak, és ha megengednék nekik, hogy még fontosabb szerepet játsszanak, annak biztosan nagy előnyei lennének.

Most egy sereg politikus, aki hatalomhoz jut, szintén királyként viselkedik, leginkább kiskirályként, vagy kakasként kukorékol (vagy kotkodácsol) mindenféle sajtótájékoztatón, és azt szeretné, ha mandátuma lejárta után, következőkor ismét ő legyen országa szemétdombján a kakas (vagy a tyúk).

A nép a hibás – azért, mert nincs meg a királyok régi hatalma –, amelyik azt hitte, hogy azt választ vezetőjének, akit akar, és bizony ezért aztán sokszor keservesen meg­lakolt.

A királyok sem tartják magukat a régi szokásokhoz, hogy egy másik királyi házból való feleséget válasszanak maguknak (vagy nekik), mert gondoljuk csak el, ha egyik uralkodóház fia egy másik hatalom királyának lányát vette el, akkor szégyen lett volna apósa országát megtámadni hadsereggel. (És fordítva.) Ha Putyin orosz cár két lányát, a Unió királynője, Ursula von der Leyen két fiát, öt lányát, Donald Trump amerikai nagy király három fiát, két lányát, és az ukrán császár, Zelenszkij egy fiát, egy lányát valamiképp párokká összeboronálták volna (a mai világban a nemük nem számít!), nem lenne most semmiféle háború. Esetleg az arab világbeli uralkodókat is bavonhatnák családjaikba, annál is inkább, mert a felsoroltaknál több a lány és a mohamedánoknál divat a többnejűség, így párat odaadhatnának feleségül. Mindjárt béke lenne világszerte.

De most már a királyfiak nem kimondottan jó házból való feleségeket választanak, hanem bizony sokszor jóháztólvalókat. A vadonatúj norvég király 1973-ban született, 1999-ben egy zenei koncerten megismerkedett, majd 2001-ben elvette Mette-Marit Tjessem Hoibyt. Mette-Marit fiatalon partidroghasználó, nagy lázadó volt, akivel leginkább a bulvárlapok foglalkoztak. A házasságkötéskor már volt egy fia, Marius Borgot, egy előző kapcsolatból. Marius kapott egy királylevendő apukát és nemi erőszak miatt négy év börtönt. Ha netán nem született volna később gyereke a házaspárnak, akkor Haakon maga után irathatta volna a házasságába hozottat, és ilyenformán mégiscsak lett volna trónörököse Norvégiának. 

Az új norvég király, VIII. Haakon már le is tette az esküt. Fotó: Facebook /  Norwegian Embassy in Washington