Beszélgetés Dimény-Haszmann Orsolya muzeológussal, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetőjévelJátszótérből élettér

– Egy egészen más korban született lánygyermek számára mit jelentett a csernátoni múzeum?
– Az a hely nekünk, kisgyerekeknek nem múzeum volt, hanem egyetlen nagy játszótér. Nem voltunk szokványos csernátoni család, kicsit mindig kilógtunk a sorból. Édesanyám egészségügyi asszisztens volt, az orvosi rendelő fölötti lakásban laktunk, édesapám esténként oda járt haza a múzeumban töltött nap után. De az édesanyám munkaideje, illetve az iskola után mi is odabicikliztünk, ott töltöttük a nap további részét. Abban a tekintetben sem voltunk szokványosak, hogy a Haszmann-oldalról a faluban szinte egyáltalán nem volt rokonunk, nagyapám tanítóként került Csernátonba. Nagyanyám régi csernátoni nemesi családból, a Csehek közül származott, így az anyai ág jelen volt a faluban. A múzeum és kertje kisebb szigetnek számított, én legalábbis mindig úgy éltem meg, hogy a kőkerítésen belül egyféle menedék kínálja magát, bizonyos védettséget sugalló – miközben mindig is bejártak oda az emberek.

– Hogyan élt önben a múzeumalapító nagyapa emléke? Mikor tudatosult, hogy nevével egyfajta örökséget is hordoz? És hogy játszótere jelentős része annak a közösségnek az öröksége, ahonnan vétetett. 
– Amikor kilencedikben a kézdivásárhelyi tanítóképzőben Haszmannként bemutatkoztam, akkor éreztem valami hasonlót. Gyerekként néha egy kicsit nehéz is tudott lenni ennek a névnek a viselése, és bár úgy vélem, jó kislány voltam, nem csintalankodtam, nem kellett panaszkodni rám, ez az állapot végigkísérte az életemet, és, gondolom, az unokatestvéreim életét is. A líceumban tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen engem mélyebben érdekel ez a dolog. Akkor már az is bennem volt, hogy nagyapám nyomdokain kell elindulnom. A tanítóképző választása egyrészt annak a gyakorlati szempontnak tett eleget, hogy szakmát kap az ember, és iskola után egyből el tud helyezkedni, tizedik közepe táján viszont már eldöntöttem, hogy továbbtanulok magyar–néprajz szakon. Akkoriban már nézegettem a nagyapám képeit, levelezéseit, mindent, ami otthon előkerült. Egyre többet olvastam róla, később levéltárba jártam, megpróbáltam felgöngyölíteni az élettörténetét. Tudtam, hogy tanító volt, hogy májusi születésű, akárcsak én, szóval romantikusan fonódtak össze a lelkemben ezek a szálak, egyre közelebbinek éreztem őt. Az emberek sokat meséltek róla, mindig szeretettel, ez is sokat jelentett nekem. Az elmondottak alapján olyan ember volt, aki mindenkin igyekezett segíteni. 

– Tegyünk még egy kört a gyermekkor oázisában: mi volt a kedvenc játszóterep? A sablonok szerint a fiúk többsége a gépeket bújja, de lányként hogyan viszonyult a rozsdás vasakhoz?
– Minden érdekelt bennünket – engem és az unokatestvéreimet –, pezsgett az élet, mi meg elvoltunk abban a kavalkádban, szabadon éltük az életünket. A hetvenes években már felépültek a házak, a múzeumkert viszont folyamatosan alakult, jöttek a gépek, bővült a gépszín, nekünk meg lehetőségünk volt mászkálni ide-oda, fel a gépekre, be a gépek alá, közben meg nagyon közel kerültek hozzánk ezek a tárgyak. Mindenről tudtam, hol van, ha nem is ismertem valamennyinek a történetét, édesapám igyekezett átadni azt. Sokat bújócskáztunk gyerekként a malomkerékben, jól el lehetett bújni a hintóban, nagyon szerettük a kis házakat. Rengeteg ember hömpölygött körülöttünk, de mi, tudva, hogy a kerítésen belül biztonságban vagyunk, jól elvoltunk a kis világunkban.

Fotó: Mărcuțiu-Rácz Dóra

– Pláne nyáron, feltételezem, amikor a nagy forgalomban még kevesebb idő jutott a gyerekek fegyelmezésére.
– Pontosan, viszont soha nem mentünk nyaralni, és ez akkor nem volt annyira örömteli dolog. Édesapám soha nem ment szabadságra, járt konferenciákra, utazgatott munkaügyben, de a család soha nem nyaralt közösen, egyetlen kolozsvári kiruccanásra emlékszem halványan. Miután ő meghalt, fogalmazódott meg bennem, hogy ezt azért nem szabad. 
Ha az én családomat kérdezné meg valaki, biztosan azt mondanák, hogy túl keveset vagyok velük. Törekszem az ellenkezőjére, de nem tudom teljesen kizárni a munkát. Tizenhét éve szüleim megvásároltak egy kis telket szemben a múzeummal, oda építkeztek, később mi is odaköltöztünk. Rálátni a múzeumra, így aztán bármikor haza tudok ugrani, ránézek a családra, megvannak, hiába, ez egy ilyen életforma, vállaltuk. Nyári időszakban, habár ötkor záróra, gyakran csak kilenckor érek haza. Azért azt az évi hat napot ki szoktam szorítani nyaralásra, és ahova lehet, munkaügyben is együtt megyünk. 

– A környezetében állandóan faragtak, hímeztek, több kézművességet, népi mesterséget figyelhetett meg közelről. Mibe kóstolt bele a legmélyebben?
– Az egész család, az unokatestvéreim is nagyon ügyesek voltak valamiben. Nagyapánk sok mindenben, édesanyám ma is nagyon ügyesen kézimunkázik. Édesapám különösen szépen rajzolt szabad kézzel, ő rajzolta fel a székely kapukra a kifaragandó motívumokat. Egyik unokatestvéremnek kis műhelye van, ahol táskákat varr, a másik képzőművész, a harmadiknak fotósként van köze a művészethez. Bútorfestők és fafaragók is akadnak a családban. Én is szinte mindent kipróbáltam. Kicsit a faragást is, de nem lettem fafaragó. A bútorfestésbe inkább belekóstoltam, a tojásírásba, tojáshímzésbe, talán utóbbiakból sajátítottam el a legtöbbet, ezeket mind oktatjuk is. A legutóbbi időkben a nemezelés ragadott magával. Nekem elég kevés időm van az alkotómunkára, de azért igyekszem megtalálni, mert szükségem van rá. Kikapcsolódásként muszáj valamit csinálnom, és akkor van, amihez nyúlnom. Egyikben sem vagyok hivatásos vagy nagyon kiemelkedő, de a saját örömömre képes vagyok művelni ezeket.

– Kiderült közben, kit veszített el a romániai magyar oktatás? Tanított egyáltalán?
– Keveset. A tanítóképző elvégzése után felvételizni mentem az egyetemre, de az eredmény épp a vonal alatti volt. Magyar–pedagógia szakra mehettem volna, de én néprajzot akartam tanulni, ezért úgy döntöttem, a következő évben újra megpróbálom, addig pedig tanítok egy évet. De akkorra már nem volt igazán nagy választék, végül Kommandó mellett döntöttem. Nagyapám is ott született, Gyulafalván, úgy tűnt, Isten is így akarja, így van megírva, megyek a nagyapám útján Kommandóra. Az édesanyám rokonai nagyon melegen fogadtak, családba érkeztem, aranyos kisgyerekek voltak az iskolában, elsősök-másodikosok. De mivel akkoriban még nem volt buszjárat oda, nehéz időszakként éltem meg. Alig egy hónapot tartott az egész, de kellett a lelkemnek. Telefonáltak ugyanis, hogy Felsőcsernátonból az egyik tanítónő bejutott az egyetemre, október elsejével hazajöhetek, ha akarok. Sírva mondtam a telefonba, hogy igen, igen. Mert jó hely volt, de érezhetően a világ vége, én meg addig nem voltam olyan sokáig távol a családtól. Egy évet Felsőcsernátonban tanítottam, aztán elmentem egyetemre. Diplomázás után még tanítottam két éven át magyar irodalmat, helyettes állás volt, visszajött a címzetese, én pedig elmentem dolgozni oviba egy évig.

Gyermekfoglalkozás Fotó: Dimény-Haszmann Árpád

– A múzeum egyelőre a láthatáron sincs ekkor…
– Holott én közben folyamatosan szerettem volna a múzeumban dolgozni. Abban az időben viszont zárolva voltak az állások, nem lehetett meghirdetni. Édesapám már nyugdíjasként dolgozott, de ebben a tekintetben 2012-ig nem volt mozgástér. Amikor már lehetett, terhes voltam Lilivel, ezért történt, hogy vele nem is mentem gyereknevelési szabadságra. Akkor kezdtem el ugyanis dolgozni muzeológusként, miután versenyvizsgával elfoglalhattam az édesapám helyét. Ő bízott bennem, nekem meg nagy biztonságot jelentett, hogy mellettem van, nem is akartam, hogy félreálljon. 2021-ig gyakorlatilag közösen végeztük a munkát.

– Került-e sor amolyan átadási célzatú beszélgetésre önök között?
– Konkrétan nem, de mindig szerette, ha meghallgatom. Például azt, ahogy a csoportoknak beszél, hogy tanuljak abból is. De mesélt persze a tárgyakról is, de csak utólag tudatosult bennem, hogy túl kevésszer hallgattam. A tudatos átadás-átvétel elkezdése után kevéssel szembesültünk azzal, hogy nagyon beteg, amikor az orvos megmondta, hogy egy éve van hátra, akkor kezdett sürgetni az idő az átadásra. Következett a múzeum koronavírus-járvány miatti teljes bezárása, azokban a hetekben az intézmény minden zegzugát bejártuk, rövid videókat is készítettem vele, amelyeken mesélt tárgyakról, helyekről, gyűjtésekről, sok hangfelvételem is van. A legtöbbet akkor tanultam meg a helyről és a gyűjteményről. Korábban mindenben rá támaszkodtam, ha kérdésem volt, odamentem hozzá, megmondta, elmesélte, közösen utánanéztünk. Viszont akkor eljött a pillanat, hogy mostantól mindent egyedül, pontosabban nélküle kell megoldanom. Amíg még bírta, sok mindent le is írt, éjszakákba nyúlóan írta a visszaemlékezéseit, gyerekkori történeteit. Ezeknek egy részét ki is szeretnénk majd adni. Az átadás ugyanakkor nagyon fájdalmas is volt, mert közben a szemünk láttára fogyott el. 2021. április 10-én ment el.

– Teljes jogú és felelősségű részlegvezető muzeológusként mit csinál másként, mint annak idején az édesapja?
– A doktori dolgozatom témájául már a múzeumtörténet szolgált, de az egyetemről való hazakerülésem után dolgozni kezdett bennem a tanítóképzős neveltetés is. A népfőiskola révén mindig az intézményi kínálat része volt a fafaragás, ezt szerettem volna kicsit felerősíteni. No meg a múzeumpedagógiát: ha bejön hozzánk egy-egy csoport diák, kínáljunk nekik programot. Azt hiszem, ezen a téren adtam hozzá valamit a történethez. Édesapám nagyon boldog volt, nyitott minden ötletemre, abszolút támogató. Magyartanárként is kitaláltam korábban néhány programot, 2012-t követően pedig ez még inkább felpörgött, jól működik az iskolákkal, tanítókkal kialakított kapcsolat. Emellett a gyűjteményt meg kell őrizni, a tárgyakat gondozni kell, mert az idő dolgozik rajtuk. Nagyon fontos, hogy közel tudjuk vinni a közönséghez, hogy egyáltalán kinyissák a kaput. Jó alapra tudtam építkezni, mert nagyapám már bevitte a diákjait az ő családi udvarukba, a szomszédságban lévő Cseh-kúria kertjébe, velük faragott, sok kézművesmesterséget tanított nekik. Kezdettől fogva erre építkezik az intézmény. 

Férjével, Dimény-Haszmann Árpáddal. Fotó: Csulak Zoltán

– Milyen esélye, illetve akadálya van a gyűjtemény további bővíté­sének? 
– Mindenekelőtt fontosnak tartom leszögezni, hogy mi múzeumi intézmény vagyunk, nem pedig egy hobbigyűjtőklub, amely a világ bármely pontjáról kész megvásárolni a kuriózumokat. Nálunk Háromszék néprajzi értékeinek megőrzése az elsődleges szempont. Lehet, hogy behoznak egy régi traktort Londonból, és el szeretnék adni nekünk, az alapkérdés azonban az, hogy mesél-e az a tárgy valamit a mi közösségünkről. Erre az elképzelésre próbáljuk felfűzni a történeteinket. Gyűjtés tekintetében ezen a vonalon maradnék, annak érdekében, hogy minél élőbbé tegyük a gyűjteményünket, minél több embert képesek legyünk bevonzani.

– Idén már a 14. Csernátoni Burrogtatót rendezik meg. A rendezvény a múzeum egyik szimbolikus eseményévé nőtte ki magát. Honnan a régi erőgépek életre keltésének ötlete?  
– Egy kicsi részem nekem is van ebben a történetben. Volt egy szatmárnémeti gépész barátunk, immár néhai Matolcsy Ferenc, ő bütykölte a motorokat, egy nyáron pedig édesapám felhívta Sylvester Lajost: Lajoskám, vasárnap egyet burrogtatunk, gyere ki. Lajos bácsi meg leírta, hogy burrogtattak Csernátonban, így lett ennek az eseménynek a neve Csernátoni Burrogtató. Szerintem jobbat ki se lehetett volna találni. 

– Ez a múzeum mindig egyfajta családi vállalkozás volt. Hogy fest, megőrzi-e ezt a jellemzőjét a továbbiakban is?
– A nagy családban született gyermekek létszámával nincs gond, kérdés, közülük ki látja saját jövőjét ebben az udvarban. Szülőként mi megpróbáljuk biztosítani, hogy minél többet kapjanak a világból, az életből, tapasztaljanak, nyelveket tanuljanak, legyenek széles látókörűek, és ha valaki visszatér, ezt a helyet tartja a legfontosabbnak, nagyon boldogok leszünk. Ahogy édesapám is boldog volt, amikor hazatértem. Ahhoz pedig, hogy a munkámat teljes odaadással tudjam végezni, kell a megtartó, biztos családi háttér, amit a férjem, a gyerekeim és édesanyám biztosít. Édesanyám olyan pont az életünkben, akinek jelenléte képes pótolni az én hiányomat is. Neki köszönhetjük, hogy mindennap meleg étel van az asztalon, hogy észrevétlenül elvégződnek olyan ház körüli munkák, amire nekünk nem jut időnk vagy erőnk.

Dimény-Haszmann Orsolya
Muzeológus, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetője. 1979-ben született Kézdivásárhelyen. Líceumi tanulmányait 1993 és 1998 között a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző tanító-óvónő szakán végezte, 2003-ban diplomázott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar–néprajz szakán, 2005-ben elvégezte a mesterképzést, 2019 szeptemberében védte meg doktori dolgozatát, amelynek témája a Haszmann Pál Múzeum története. 2012-től kezdte meg munkáját a Székely Nemzeti Múzeum csernátoni részlegén muzeológusként. A Haszmann Pál Közművelődési Egyesület elnöke, 2006 óta szerkeszti az egyesület időszakos kiadványát, a Csernátoni Füzeteket, valamint a múzeum más jellegű kiadványait, népszerűsítő anyagait. Fontosabb kiállítások: Írott és tárgyi emlékek az első világháborúból (2014); a 2018-as intézménytörténeti kiállítás. Több kisebb időszakos kiállítás, vándorkiállítás rendezésében, létrehozásában és a múzeum alapkiállításának folyamatos modernizálásban, a múzeumi anyag digitalizálásban vállalt szerepet. Önálló kötetei: a 2013-ban a Székely Nemzeti Múzeum kiadásában megjelent A csernátoni Haszmann Pál Múzeum és az EME kiadásában Kolozsváron 2021-ben megjelent A csernátoni Haszmann Pál Múzeum története – Intézményalapítás, intézményesülés, a múzeum első évtizedei. 2020-tól tagja Csernáton község önkormányzatának. Négy gyermek édesanyja, férje Dimény-Haszmann Árpád költő.